Teljesen hétköznapi turistaként érkeztünk Tokajba, elfoglaltuk a város központjában található egyszerű, de igényes és tiszta szállásunkat, és a házat kiadó hölgy rögtön jelezte is, hogy kóstoljuk meg a ház borait, mert nagyon büszkék rájuk. Nekünk már le volt szervezve 2 borkóstoló, így siettünk, és abban maradtunk, hogy este, az előre egyeztetett borozás után természetesen megkóstoljuk őket, hiszen úgy illik, ha már ilyen szépen invitáltak, és ilyen szeretettel ajánlják.

A két kóstoló kitűnően sikerült, majd visszatértünk a szállásra, ahol már nem találtunk senkit, de gondos kezek három féle bort is kikészítettek:

 

A Tokaj Grand szervezési munkálatai közben érthető okokból rengeteget foglalkoztunk a borvidékkel, sok pincével, borásszal, szervezővel kerültünk kapcsolatba, és igazi élmény volt látni, hogy hogyan mozog együtt egy olyan bortermelő vidék, amely épp az őt megillető helyre próbál visszakapaszkodni. Az őt megillető helyre, a csúcsra. Friss, fantáziadús, modern borokat kóstoltunk Tokajból, Erdőbényéről, Mádról, Bodrogkisfaludról, és sorolhatnám. Egybehangzóan állítja kicsi és nagy, hogy Tokaj a legjobb, Tokaj a csúcs. Lelkesítő élmények az ilyenek, na.

A tokaji vendéglátónk borai nem ilyenek voltak. És nem egyszerűen rossz borokról beszélek itt. Olyanokról, amit ha az ember megszagol, nem nincs kedve, hanem nem mer megkóstolni. És ez egy kicsit sem túlzás. Szétesett (ha valaha egyben volt egyáltalán – kétlem), penészes, romlott ecetek voltak ezek, nem borok. 

Szomorú dolog az ilyen, nem szabadna, de sajnos előfordul. Az az óriási probléma, hogy ezeket a borokat nem eldugják, kiöntik, vagy lefőzik pálinkának (az sem lenne jobb, de legalább lehetne vele világítani), hanem kedvesen kínálják, mert szerintük ez a jó.

Koraeste volt, így elindultunk a főutcán, belevetni magunkat a „tokaji éjszakába”. A város pezseg, rengeteg hely várja a vendégeket, későig nyitva lévő vendéglők, kocsmák előtt a teraszon sokan üldögélnek. Boroznak. Mi tagadás, kellemes látvány. Több helyen is próbálkoztunk, és vendéglátónk iszonyatos borainak sérült, korcs testvéreivel találkoztunk csak. Műanyag kannából mért akkumulátorsavakkal, kerozinnal, berohadt, fáradt ecetes szeméttel kínálják mosolyogva a vendéget.

Ezeket a beteg borokat issza a világ legjobb borvidékének gondolt Tokaj névadó városának kocsmáiban a helyi és az alkalmi borfogyasztó turista egyaránt, mert olyan „tokajisak”. Az élettől is elmegy az ember kedve. Király, hogy van már egy csomó jó pincészet, de amíg a helyi kocsmában ezeket árulják tokaji néven, addig valami nagyon nincsen a helyén.

A helyi kocsmáros életében nem ivott olyan tokajit, amik miatt azt gondoljuk, hogy fejlődés van. A helyi pincér nem tud eligazítani, ha megkérdezi az ember, hogy merre induljon a város valódi minőséget adó pincészeteihez, mert nem is hallott róluk. A helyi büfés kedvesen kínálja a mocskot, mert meg van róla győződve, hogy a tokaji egy szétoxidált genny. A helyi vendéglős csodálkozva kérdezi, ha szódát kérsz a vállalhatatlan száraz furmintba, hátha úgy lecsúszik, hogy „Tokajiból fröccsöt?”. Nem csoda, ha az ember úgy érzi, elefántcsonttoronyból szemlélődik, amikor hatalmas fejlődést lát. Vagy inkább csak vizionál?

Miért van az, hogy szinte már minden borvidékünkön lehet egyszerű, de iható helyi borokat kapni, olyanokat, amiből szívesen iszol egy fröccsöt ebéd után, de a kirakatborvidék névadó városában esélyed sincs?

Miért van az, hogy a borvidék központjában élő vendéglátósok nagy részéhez nem a fejlődés eredménye, a híre sem jut el?

 

Miért van az, hogy tokaji van ráírva egy három literes, hordót imitáló, átlátszó műanyag kannára?