Nagyjából három rétegre bontható a borfogyasztó társadalom, vannak az ortodox antifröccsisták, kik szerint ki a borba vizet tölt, az annál nagyobb aljasságokra is képes. Vannak aztán a „fröccsöt csak rossz borból” hívők, és nekik egy, de csak egy fokkal megengedőbb társaik, akik tudomásul veszik, hogy az ember néha fröccsözik, ahogyan tudomásul veszik azt is, hogy testi szükségleteink is vannak, melyekkel ilyen-olyan módon kezdenünk kell valamit, ez nem bűn, de mégis inkább ne beszéljünk róla. És vannak a fröccshívők, akik szeretik, rendszeresen fogyasztják imádatuk tárgyát.

Valahol érthető a fröccsellenes hozzáállás is. A bor, minden más élelmiszeripari terméktől különbözően egy sokkal rétegeltebb, összetettebb valami, ami ráadásul nem kicsit munkaigényes, illik megbecsülni, érdemes nagyobb figyelmet fordítani rá. Más részről viszont ugyanezek a szigorú hangok szoktak dörgedelmesen lesújtani az illatos, de egyszerű, vagy a markáns savú, de sápadtan csöndes fehér fajtákra, a pironkodó rozékra, számon kérve rajtuk azt a mélységet, tagozottságot, amit az igazi nagy borokban úgy szeretünk.

Na, hát, ha úgy sincs bennük, akár meg is ihatjuk őket fröccsnek.

 

Merthogy valahol itt lenne a megoldás. Rossz borból nem csinálunk fröccsöt, mert rossz bort nem iszunk meg egyáltalán, mert minek. Könnyed, friss borokból viszont annál inkább. A kettő nem ugyanaz, bár sokan szeretnék ezt így látni, és annyi igazságalapjuk azért csak van, hogy a PET palackos olcsó förtelmek is általában fröccsként érnek dicstelen véget. Összetettebb, testesebb borokból viszont kifejezetten baromság fröccsöt csinálni, nemcsak hogy kiölünk belőlük mindent, amiért szerethetőek, de ízben, karakterben valami borzalom szörnyeteggé válnak, nem áll jól mindennek a higítás, tudom, ki van próbálva, egy kiváló tokaji aszú fröccsként olyan, mintha beáztatnánk a sárgabaracklekváros üveget, és kiinnánk a tartalmát, nem jó, nagyon nem jó.

De az igazi jó fröccs igenis jó, legyen ez a nemzeti longdrink, és ezért járjanak ide a papucsos, hátizsákos nyugat-európai turisták, ha már Prágában értelemszerűen söröznek.

Másrészt azért szedjük szét a fröccspárti kasztot további két részre: van, akinek igazából nincs is élet a fröccsön túl, és aki többet merészel mondani annál, hogy egy bor az jó, vagy nem jó, az ratyi, eltartott kisujjú, Rózsadombról szalajtott sznob. Ez egy nehéz és fájó téma, már jelent is meg róla cikk a Borászportálon de Albert gazda is valami hasonlót pedzeget egy nem olyan rég megjelent írásában. Lássuk be a másik véglet már emlegetett igazát egy kicsit, ami a bor összetettségét és munkaigényességét illeti. Nem olyan nagy baj, ha amellett, hogy dacosan, fejet emelve kiállunk az igényes fröccsfogyasztás mellett, azért pár dologra odafigyelünk, hogy ne tűnjünk gyökérnek.

Vagyis, mikor nem illik fröccsöt fogyasztani?

Leegyszerűsítve minden olyan alkalomkor, mikor a bornak önmagában valamiféle szerepe van, fontos, hogy önállóan mutassa meg, mit tud, és nem vízzel hígítva. Példák következnek:

Borfesztiválon, borkóstolókon, mikor megkóstoljuk a borász munkáját, különösen, ha maga a borász kínálja, aki az előző évet a szőlőben és a pincében töltötte, azért, hogy elkészítse azt a bort, amit nekünk most bemutat, legyünk szívesek nem azonnal kérni bele ásványvizet. Becsüljük meg annyira, hogy megkóstoljuk, és ha mondjuk nem egy akkora szám, hogy tisztán fogyasszuk, de nagyobb mennyiséget kaptunk a standard kóstolómennyiségnél, legalább tegyünk meg annyit, hogy kicsit arrébb, nem szem előtt húzzuk fel szódával. Kivétel persze, ha fesztiválokon eleve fröccsöt kínál a borász, mert akkor hogynemár.

Borvacsorákon az adott bornak, még az egyszerűbb, könnyedebbeknek is funkciója van, az adott ételhez van párosítva, hogy némi harmóniát képezzen vele, amit fröccsként biztos, hogy nem tud megtenni. Mi meg azért vagyunk ott, hogy ezeket a harmóniákat érezzük, azért fizetünk a programért, azért dolgozik nekünk a szakács és a sommelier. Úgyhogy leszünk szívesek nem keverni. Ez vonatkozik a komolyabb éttermekre is, ahová nem rántott trappistáért megyünk, hanem némileg mélyebb gasztronómiai élményért, ahol a bor biztos, hogy fontos kiegészítője ennek.

Másrészt viszont nehogy már mi érezzük magunkat zavarban, ha tizenkettő egy tucat, rántotthús – pörkölt – flekken szentháromságban hasító étteremben, nem a ház (sajnos sok esetben kissé gyanús) borából, hanem mondjuk Nyakas Irsaiból, Dúzsi rozéból, vagy Frittmann Ezerjóból kérünk fröccsöt (a bornagykereskedések egészen komolyan megszórták hála istennek a közepesnél kicsit jobb éttermeket is, kitelepített hűtővel, borlappal és persze borokkal), és a pincérkislány sóhajok, ciccegések és finom szurkák kiséretében (természetesen elő fog kerülni a cég egyetlen, sosem használt borospohara csurig töltve borral, hozzá külön egy egész üveg ásványvíz) próbálja érzékeltetni, hogy mi most megaláztuk őt és az éttermet mélyszakmaiságában (ugyanakkor kérdezzük bármelyik borról, illetve hogy melyik ételhez mit ajánl, azonnali rendszerösszeomlás következik). Ahol nem az a cél, hogy gasztronómiailag valami újat mutassanak, mint mondjuk egy Michelin csillagos helyen, ott a fröccsnek helye van. Ahol egy korsó Drehert szemrebbenés nélkül kihoznak a flekkenhez, ott bírjon már el szakmailag a sertéspöri egy jó freccset.

Kicsi országunk sok kicsi borásza évről évre termel, értékesít, és bízik, hogy jövőre is lesz lehetősége bort készíteni. Segítsük őket, a rendszeres, mértékletes fröccsfogyasztás nem csak egészséges, jóleső dolog, de egyenesen nemzetgazdasági érdek. Mind iszik, ki igaz hazafi.