Régóta foglalkoztatott már az a kérdés, hogy vajon a Szigeten felállított Hungarikum Falunak, és a vele jobbára összeérő Fröccskertnek mekkora létjogosultsága van. Úgy értem, ezek a helyszínek tényleg alkalmasak-e arra, hogy megmutassanak valamit abból, ami jellegzetesen magyar az ételünkben, a borunkban, a népi hagyományainkban? Másfelől viszont van-e itt igény arra a a külföldi fesztiválozók részéről, hogy közelebbről megismerjék kultúránkat? Mert meleg-házasságkötésre van. Fair-trade kávézóra van. Jógára van. Még AIDS-tesztet is tudtam csináltatni, kotont is tudtam ingyen szerezni, teológiai polémiát is tudtam folytatni zsidó felebarátaimmal, az infláció elleni izgalmas küzdelemről is halhattam előadást, és a drogfogyasztásról is le tudtak volna beszélni – ha történetesen drogoznék –, mert annak is volt sátra. A szartól a repülőig mindennek. (A cikk a hirdetés után folytatódik!)

 

De, az eredeti kérdéshez visszatérve, olyan helyszínek-e ezek, ahol szimplán kapunk valami zsíros kaját (lángost, sült kolbászt, csülköt, töltött káposztát), meg valami vizezett alkoholt (fröccsöt), viszonylag olcsón, vagy olyanok, ahol az emberek – kivált a külföldiek – lázas érdeklődést mutatnak a hungarikumok iránt, s előszeretettel keresik/fogyasztják azokat? Szándékosan fogalmazok szélsőségesen, mert in medio veritas est – az igazság ezúttal is valahol középen van.

Szombaton délután négykor érkezem meg. A nagyszínpad előtt extázisban őrjöng több tízezer olyan ember a Hadouken!-re, akik már a „post-new-rave” generációnak vallják magukat, én meg (öregesen?) bort kóstolni megyek. Mindegy, erre a szakadékra már úgysem fogok hidat verni.

A Hungarikum Faluban szinte csak lézengenek az emberek. A korábban beharangozott „fajta, vidék és főzdék szerinti széles spektrumon” kóstolható magyar pálinkáknak nyoma sincs. R-angyalnak igen. Frissen sütött kenyeret ugyan lehet kapni, meg a gólyaláb műfaját is ki lehet próbálni, de olyan az összkép, mintha egy fejezethiányos könyvet lapozgatnék. A programfüzet persze ennél valamicskével többet ígér, de visszanézve már tudom: a napnak ebben a szakában ennyire volt igény a többnyire másnapos, vagy aznapos arcok részéről. Pedig aki akart, tanulhatott volna kontyolni, madárijesztőt készíteni, vagy éppen demizsont fonni.

A Fröccskert fabódéi kis kört alkotva húzódnak meg jónéhány tekintélyes lombú fa alatt. A borok decije átlagosan nem kerül többe 250-300 Ft-nál. A táblák „Wine + Soda”-t hirdetnek „Bottle to Go”-ban, de akad stand (Szent Gaál), ahol VBK-val teszik színesebbé a hungarikum-kínálatot. Én a zsíroskenyeres bódénál kezdem meg a kóstolást. Friss fehér kenyér kacsazsírral megkenve, amin kacsamájszeletek, őrölt pirospaprika, meg lilahagyma a feltét. Hétötven, de mocskosul finom. A külföldiek viszont idegenkednek tőle. Csakúgy, mint a fröccstől, a „vizezett bortól” – mondja Ritzmann Tamás borász.

Ők Tokajról vannak, és a Szigetre felfegyverkeztek a létező összes pedagógiai érzékükkel, és birkatürelmükkel, hogy képesek legyenek elmagyarázni minden arra tévedő nációnak, hogy miért nem árulnak/készítenek vörösbort. Mindezt térképek, talajtani leírások, és ingyenes borkóstoltatás formájában. Persze egy idő után kirajzolódik az égre a csillagoknak azon konstellációja, amely alatt – hiába minden didaktikai erőfeszítés – a bor is csak alkohol, amiből egy deci háromszázért meglehetősen rossz deal a fél literes dobozos Dr. Eher-hez képest, ami egységáron csak hatszázkilencven forint a fesztivál minden pontján. Vagyis: minek igyam a bor nevű alkoholt, mikor a sör nevű alkohol decijét féláron is meg tudom venni? – okoskodik Ritzmann. Hát ez van. Csak megnézi az a ravasz külföldi, hogy mennyiből tud bebaszni.

A következő standnál veszek egy liter rozé kisfröccsöt pet-palackban, kérek mellé egy műanyagpoharat, és meglepően jó időeredménnyel elbánok vele egy fapadon. A nagyszínpad csak úgy pumpálja errefelé a port. Éhes nem vagyok, de a sült csülök és a töltött káposzta illatának nem tudok ellenállni. Fél-fél adagot nem adnak, de kétezerpárszázból így is megúszom az egészet.

Hétóra felé kezdenek egyre többen jönni a „magyaros-zónába”. Én a csülkös-káposztától még mindig csak levegőért kapkodom, mint egy asztmás ló, úgyhogy többnyire csak csendben figyelem az embereket. A legtöbben literes fröccsöt rendelnek. Érthető. Bemész a nagyszínpad elé, nálad van ebből kettő műanyag palackban, kupak rajta, nem lötyög ki, lehet tombolni, csak bírjad húgyhólyaggal.

Végre összeszedem magam és beállok a Szeleshát standja előtti sorba (nem olyan vészes, mindössze két emberről van szó). A két srác a pult túloldalán elég fáradtnak tűnik. Sokat látom őket ilyen-olyan rendezvényen Szeleshát borokat mérni és gyakran támad olyan érzésem velük kapcsolatban, mintha éppen most égett volna le a falujuk. Most sem visszük túlzásba a csevejt. Kérek egy fehérfröccsöt, sz’asztok.

A Dropnál ennél jóval beszédesebb az illetékes. Nagy kézfogások és mosolyok közepette cserélünk névjegykártyát. Fiatal, életvidám forma, azonnal rábólint egy interjú felkérésre. Mint ismeretes, a Drop idén lépett porondra a fémdobozos rozéjával. Messziről könnyen össze lehet keverni egy akármilyen energiaitallal, de a tartalma mátraaljai kékfrankos rozé. 10,5 % alkoholtartalom, egy ahhoz igazodó testtel és savval. Amolyan „rozé light”, de a Sziget Fröccskert kínálatába teljesen illeszkedik. Hármat zsebre vágok belőle és irány a többiek után a Medúza sátorba az Akkezdet Phiai koncertre.

Mire onnan kikászálódunk már tizenegy körül van. Megéhezünk. Veszünk egy-egy lángost, olyan az állaga, mint a guminak, de ilyenkor már kinevetnek az árusok, ha fintorogsz. Visszatérünk a Hungarikum Faluba; a legnagyobb sátorból népzene szűrődik ki.

A Pesti Estet lapozgatva a Poros és a Somos Zenekar nevét látjuk a bontásban, meg Ónodi Béláét, aki épp most tanít néptáncot. Mikor belépünk, akkor értjük meg a Hungarikum Falu lényegét; a sátorban közel százan vannak (a fele lehet külföldi) akik körbe állva, egymás kezét fogva járják a viszonylag egyszerű kettőt balra-kettőt jobbrát, amit a középen álló koreográfus lábáról lesnek le, szakad róluk a víz, kurjongatnak és szemmel láthatólag élvezik amit csinálnak. Magyarodnak, hej.

De mi is volt a kérdés? Ja, hogy kíváncsi-e a külföldi a hungarikumainkra. Nos, so-so. Én azt mondanám, hogy kicsit több tudást feltételezünk róluk, mint amennyivel valóságosan rendelkeznek a hagyományainkról. Nyilván, akik idejönnek, azoknak tetszik a főváros, a csinos magyar lányok, az ő pénztárcájuknak barátibb árak, a többségük bizonyára hallott már a cigányzenéről és a paprikáról is, de a számunkra oly fontos sikerek és értékek kevésbé érdeklik őket. Egy tanulmányban például azt olvastam, hogy Trianonról csupán a külföldi szigetesek 17%-ának, Puskás Ferencről pedig 16%-uknak volt valami fogalma. A Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék ugyan rajta van az UNESCO világörökségi listáján, de egyelőre ne lepődjünk meg azon, ha a 18-25 év közötti (főként nem magyar) „post-new-rave” generációnak fingja sincs arról, hogy ott érdemben nem készül vörösbor.