Vannak, akik egy borleírásban fontosnak tartják meghatározni a bor nemét. Biztosan van ebben egy nagyrésznyi Hamvas-hatás („A Hegyaljait is nőnek tartom, de királynőnek.”,  forrás <<<). Én magam sokáig idegenkedtem az efféle képzettársításoktól, mert mesterkéltnek, a zsargontól távol állónak, homályosnak és félreérthetőnek hatottak szememben. De ha jobban belegondolunk, az élet minden területén szívesen írjuk le a dolgokat antropomorfikus jelzőkkel, hasonlatokkal. Nemcsak a térbeli formák esetében, az úgynevezett durva megtapasztalásokra használunk „emberalakú”  megfogalmazásokat („a tenger fenekén”, „erős lábakon áll a híd”) de a finom a posteriori ismereteink is szinte természetes egyszerűséggel öltenek testet antropomorf alakban: „a természet lágy ölén”, „suttogta a szél”, „szelíd savak”.

Mikor megkérdeztem Nemesvölgyi „Sarki Fűszeres” Attilát, mit gondol erről az új Mád Hárslevelűről, csak annyit mondott szűkszavúan mialatt derékig el volt tűnve egy roskadozó sajthűtőben: „kedves”. Bólintottam: igaza van. De aztán elgondolkodtam, mitől lesz kedves egy bor? Ugyanarra gondol, amire én? Mitől lesz harsány, behízelgő vagy barátságtalan, mitől lesz szikár egy bor, úgy általában? És mitől szelídek a savak?, khm… akarom mondani, a titrálható savtartalom. Mitől lesz királynő a Hegyaljai? Mitől lesz emez női, amaz hímbor?

 

Mindig szívesen emlékszem vissza Grecsó Krisztián, az Élet és Irodalom szerkesztőjének arra a VinCE 2011-en tartott előadására, amelyen azt fejtegette, mennyire kétségbeejtően félrevezető az a szóhasználat, amivel a borok tulajdonságait, az emberben előidézett a posteriori érzeteket próbálja meg megragadni a kóstoló (legyen szó akár borszakíróról vagy épp' egy társaságban csak villogni igyekvőről), nemcsak „emberalakú” jelzők formájában, de különböző, a laikus, a többségben levő borfogyasztó számára idegen, egyenesen értelmezhetetlen alakokban, mint például, hogy „bőrös”, vagy „érdes” (mármint a tannin), „kerek a bor”, „pulzáló savai vannak”. Grecsó Krisztián is laikus borfogyasztó, úgy is lehetne mondani, hogy a borfogyasztói társadalom többségben levő oldalához tartozik, ráadásul, azt mondják – író lévén –, valamicskét ért is a szavakhoz, így jogosnak tűnhet a bírálata, miszerint nincs a magyar borleíró nyelvnek egy egységes rendszere, egy tudományos zsargonja az analitikára. Nincs egy saját bor-eszperantója, amely által a borleírás egzaktul elvégezhető, így a borértő

kapásból tisztában van azzal, hogy miről van szó, mikor ilyen szöveget olvas, a laikus pedig tudja, hogy csak fel kell ütnie a „Borszakértők Közmegegyezésén Alapuló Tudományos Borszótárát” a „szikár savgerinc” szócikknél, s máris kiviláglik számára egy szcientifikus definíció formájában, milyen finom érzetet takar ez a – ha akarom – szintén antropomorf megfogalmazás, melyeket amúgy a legjobb lenne Grecsó szerint egyenesen száműzni a szaknyelvből.

Ha visszaemlékszem az előbb ideidézett szövegrészlet olvasmányélményére, akkor tudom, hogy mikor az A bor filozófiája kezembe került, nem ittam még tokajit, de valamiképpen már akkor tudtam, pontosabban csak sejtettem, hogy milyen lehet az a bor, ami Királynő. Jól van, lehet, hogy gyerekkoromban én is beledugtam a nyelvem a ritka ünnepekkor a tv tetejéről, a porcelán Jézus mellől leemelt s kibontott tokaji aszúba, de például badacsonyit, vagy szentgyörgyhegyit annak előtt sosem ittam; belül valahogy mégis értettem, hogy mire gondol a szerző, mikor ezeket „hímborokként”, „aszkétákként”, „Nárcisszuszokként”, „királyokként” vagy éppenséggel „bohémekként” aposztrofálta, vagyis mikor külső és belső emberi tulajdonságokkal igyekezett lényegüket megragadni.

Hova akarok kilyukadni? Nincs itt elegendő hely minden premissza felsorakoztatására, de ha lenne, sem biztos, hogy argumentumom támadhatatlan lenne. Mindazonáltal azt gondolom, hogy nem haszontalan, példának okáért ezt a 2011-es Mád Hárslevelűt kedvesnek titulálni, ha meg akarom ragadni a lényegét. Az, hogy ez a bor kedves, azért nem értelmetlen leírás, szemben a borszakértők – remélhetőleg soha létre nem jövő – közmegegyezésével, zsargonjával és Grecsó Krisztián véleményével, mert nem szubjektív igazságról van szó. Az az előfeltevésem, hogy minden ember birtokol olyan a priori igazságokat bensejében, melyekkel világunk bizonyos megnyilvánulásai, fenoménjei anélkül vállnak megérthetővé, hogy empirikusan megtapasztalnánk őket. Persze abban, hogy egy bor kedvességét muszáj leellenőrizni kóstolással, többször is egymás után, aligha kételkedhet normális borivó.

Leírhatnám persze szárazon és tényszerűen úgyis ezt a hárslevelűt, hogy halvány citromszínű a megjelenése, közepes intenzitású, fiatalos az illata, érett késői körte, jonatán alma, hársvirág, szellőztetéssel egy kevés vanília aroma köszön vissza az orrban, míg kóstolva már észrevehető benne a felsoroltak mellett egy kezdődő mézesség, ugyanakkor a savak szépen tartják a kortyot, közepesnél hosszabb a lecsengése, de nem kerülhetem ki, hogy ne tegyem hozzá: teste teltebb a vártnál, cukortartalma miatt behízelgővé válik, s ez a félszáraz érzet valamiképpen gazdagabbá teszi a kóstolóélményt, s végső soron kedvessé a bort. Nem királynő, hiszen nem is úgy van öltöztetve, inkább csak egy kacér úrihölgy, aki időnként szívesen cseréli fel a verseskötetet a férfiakkal való játszadozásra.

Nem kerülhetem ki az antropomorf jelzőket, mert a bornak a lényegéről, tehát a lelkéről csak akkor tudok valami igazán fontosat elmondani, ha a világnak olyan dolgához hasonlítom, amely szintén rendelkezik lélekkel. Magunkhoz.