Réz András kapcsolata a borkultúrával

Réz András úgy jelent meg a Borbíróságon, ahogy azt a képernyőn is megszokhattuk: lezser zakóban, és a már szinte védjegyként szolgáló agyaras nyakláncában. Asztalhoz ültünk és nem kellett bíztatni, máris megindította a szózuhatagot...

A filmek magyarázata, elemzése csak egy szelete Réz András életének, ám a legtöbben mégis csak erről az oldaláról ismerik, holott könyvet ír, lapot szerkeszt, nyilatkozik a médiának, tanácsot ad, tanít, iskolát alapít és működtet… és nem utolsósorban bor iránti vonzalmának is számos jelét adta különböző csatornákon, noha „hivatalosan” whisky-nagykövet.

Az ötödik agyar

Első kérdésem rögtön arra a pontra irányult, amelyről egy ország ismeri fel azonnal riportalanyomat.

- Ez hányadik fog a nyakadban?

- Az ötödik. Az első pici agyaramat a feleségemtől kaptam névnapomra. A másodikkal Karcsi bácsi ajándékozott meg a filmarchívumban, mert látta, hogy már nagyon viseltes, csorbult az első. A harmadik agyaram egy újságíró barátnőm ajándéka volt. Utána következett egy rövid kilengés, egy cetfog, amelyet egy fotóstól kaptam. Gyönyörű volt, de sajnos tényleg rövid ideig tartott, mert elveszítettem a Balatonban, amikor kizuhantam egy kis vitorlásból és megpróbáltam visszamászni. Úgyhogy a cetfog sajnos ottmaradt… De majd az őslénykutatók elrágódnak rajta, ha néhány tízezer év múlva kiszárad a Balaton és megtalálják a fogat…. De a barátom, akivel akkor nyáron ott vitorláztunk, mihelyt eljött szeptember 28-a a születésnapom, beállított egy kis dobozzal és benne volt a következő agyar. A baráti köröm tehát szerencsére mindig gondoskodik róla, hogy az agyaraim rendben legyenek.

Az iskola

- Sok mindennel foglalkozol mostanában, amikor telefonon beszéltünk csak úgy zajlott körülötted az élet. Mi az, ami most a leginkább lefoglal?

- Ma éjjel még képzési programokat kell írnom, mert az iskola őrületes dolgokat produkál. Egy éve alapítottuk, most kezdtük a második tanévet, a stílusakadémia után elindítottuk filmakadémiai képzésünket is. Sok nagyon jó tanár mellett a hallgatók is teljesen rendben vannak, de az egésznek sátáni az adminisztrációja. Az iskolánk azt próbálja megtanítani, hogy mit is kell tenni úgy általában a világban. A jelmondatunk is az, hogy „vedd kezedbe a világot!”. Ne a tankönyvet magold, ne a tesztlapot töltsd. Ne arról szóljon az emberi igyekezeted, hogy megfelelj egy bizonyos normarendszernek, hanem arról, hogy amikor belehajítanak egy helyzetbe, akkor problémamegoldó gondolkodással tudj nekirugaszkodni. Hogy teremts kapcsolatokat, mert Magyarországon az a katasztrófa, hogy mindenki „szólista”, holott a töredékét kellene dolgozniuk az embereknek, ha képesek lennének megtanulni, hogy csak az együttműködésnek van értelme. Mert egyáltalán nem dől össze a világ, ha nem te állsz a reflektorfényben. Attól még, hogy valaki más áll ott, te, aki hozzásegítetted ahhoz, hogy ott álljon, tudod, hogy neked igenis fontos szereped volt benne… Nézd meg a filmek végén a stáblistát, száguldanak a nevek hosszú perceken át, a mozinézők többsége már rég kiment. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy azokra az emberekre szükség volt.

Kezdeti lépések a borkultúrában

- Hogyan kezdődött a borral való ismerkedésed, milyenek voltak az első lépések?

- Apám Egerben töltötte a gyermek- és fiatalkorát, ő már rendelkezett borkultúrával. Én olyan 10-11 éves lehettem, amikor az ebédnél először kaptam bort az ételhez. Ezen kívül volt egy maklári házvezető nénink, s mivel Maklár boros falu az egri borvidék peremén, teljesen természetes volt, hogy kamaszként ott is kaptam bort. A nagyapámnak Kistállyán volt szőlője, de szegény majdnem ráment, mert éppen a határán lebegett annak, hogy kuláknak minősüljön. Apám is korán kopaszodott, de még bele is őszült, mire sikerült ezt az ügyet valahogy rendezni… De a családunkban ez mindig abszolút benne volt a szőlővel-borral való kapcsolatban. Apám szegény volt, ő is csak a borral való viszonyát tudta építgetni Egerben.

Később, a hatvanas években sajnos teljesen lezüllött a magyar bor, mert a szovjet export a minőséget hihetetlenül mélyre nyomta le. De apám – mert ő tényleg komolyan gondolta, hogy nekem a borhoz egy picit értenem kell - azért elvitt az akkor sokat gyalázott Eger-Gyöngyös-vidéki borkombinát vezérigazgatójához, akivel gyerekkori jó barátok voltak. Levittek a pincébe és amolyan bornak tűnő borokat kóstolhattunk… Akkor már lehettem 13-14 éves is.

Aztán nehéz évek jöttek, mert a boltokban elég rettenetes folyadékokat árusítottak. Nem volt túl nagy a választék, az is többnyire vitatható minőségű, úgyhogy én középiskolásként – töredelmesen bevallom - áttértem a röviditalokra. Ez még az egyetemi évek alatt is így volt, de később aztán változott a helyzet.

Azok a 70-es évek

- A 70-es évek második felében élettársam - akkor még nem volt a feleségem – idegenvezetőként dolgozott, de mindketten jól tudtunk oroszul. Ajánlottak számára egy olyan tolmácsolási munkát, ahol a Szovjetunióból érkezik egy átvevő, mert nemcsak bort, hanem szőlőoltványokat és facsemetéket is exportáltunk. A szőlőoltványban azonban melléktermékként egy kis szőlő is keletkezett, amelyből bort készítettek. Áginak nagyon durván kellett volna innia - 1 hét elteltével tehát inkább engem delegált, mondván, én majd egy kicsit jobban fogom bírni a megpróbáltatásokat…

- Muszáj volt a vendégekkel inni?

- Nem lehetett lazsálni, ez egy olyan világ volt, ahol megérkeztünk hajnalban valahová, és a nap egy kis pálinkával indult. Aztán gyorsan duplázni kellett, mert a napnak valahogy el is kell kezdődnie… Aztán jött az ebéd, stb. Nagyon nagy megpróbáltatás volt, de jól viseltem, még elég fiatal voltam, és arra azért ügyeltek, hogy borhoz értő embert ne azzal itassanak, ami a palackba került, tehát jó borokkal találkozhattam. Szép csendesen kezdtem visszaszivárogni a borokhoz, de nem lett belőlem igazi nagy borbarát.

Azok a 90-es évek

- Teltek-múltak az évek, valójában a rendszerváltás után tértem vissza a borhoz, amikor komoly változások zajlottak. Ez egy olyan szakma, ahol a változások nem egyik évről a másikra következnek be, viszont a 95-ös évjáratok már a legtöbb borászatnál elég tisztességesre sikerültek. Ha belegondolok, nagyjából másfél évtizede annak, hogy a borral ilyen őszinte és meghitt viszonyba keveredtem...

- Eger maradt a fő kedvenc?

- Nem, bár számomra Eger fontos, de azóta több borvidék is belépett az életembe. A déli borokat mindig is szerettem, inkább vörösboros vagyok, tehát számomra Villány is nagyon kedves, de az utóbbi években jobban vonzódom a szekszárdiakhoz.

A soproni bor, amely korábban amolyan „harapós” borként élt az emlékeimben, nagyon-nagyon sokat javult, kimondottan átütő élmény volt, amikor a soproni borvidéken Weningert kóstoltam, amikor Taschneréknál jártam és még sok helyet végiglátogattam. Nyilvánvaló, hogy a soproniak soha nem tudnak olyan karakterű borokat készíteni, mint a villányiak, ugyanakkor ezek a vörösborok is rendelkeznek sajátos hangulattal, karakterekkel, melyeket szintén megszerettem. Mivel vörösboros vagyok, ezért alapvetően ez a négy zóna – Eger, Villány, Szekszárd, Sopron - a meghatározó számomra.

Később a fehérborok világában is szétnéztem, kedvelem az Eger melletti, Gyöngyös-környéki boroknak a világát. Természetesen aztán Tokaj is belépett, bár elkönyveltem, hogy nekem amolyan „Szent Tehén” Tokaj…

- Az egyik könyvedben is található egy külön cím: Botryitis cinerea.

- Így van, az Orr-ban. Pontosan arról szól, ahogyan megéltem Tokajt. Számomra ez egy nagyon komoly dolog volt, mert bár a konyhaművészetben nagyon fontosnak tartom az aszút, nem vagyok nagy aszúivó. Viszont nagyon izgalmasak a száraz fehérborok Tokaj környékéről. Ezekben már történetek vannak! Árvaynak például egy nagy testes hárslevelűje már nem tréfaság... Szepsy nagy „víziója” pedig számomra olyan, mint egy műalkotás. Ez már egy picit túl van a napi fogyasztáson. Dilettáns vagyok, az én életemben a bor naponta jelen van, és nem arról szól, hogy jó sznobként fontoskodó bejelentéseket teszünk arról, hogy a kapor hogyan bújik meg a borban... Számomra tehát Tokaj is a helyére került, korábban mindig ünnepi bornak tartottam, de rájöttem, hogy a tokaji bornak létezik egy nagyon jó hétköznapi világa is.

A fehérboros zónák közül megkedveltem az Aszár-Neszmélyi és az Etyeki borokat is, talán éppen azért, mert a könnyedségük abszolút elvarázsló dolog. A fehérborokkal szemben azonban voltak előítéleteim, mert a Balaton környéki borok gyerekkoromban erősen vitathatóak voltak. De aztán ott is változott a helyzet, és jött például Figula, és fantasztikus olaszrizlingeket kezdett készíteni… Egy olaszrizling fantasztikusan jó tud lenni…

- Főleg ahhoz képest, amilyen borzasztóakat alkottak a rendszerváltás előtt. Az volt az abszolút „tömegfehér”, illetve a kadarka vörösben…

- A kadarka is visszakapta becsületét. Szekszárdon valami nagy dolog történt, hogy egy ócska kocsis bor - bár a mai napig sokan nem gyűrték le az ellenérzést - egy magas minőségű borrá avanzsált.

A sötét oldal

- Az elmúlt másfél évtizedben azért sok kínos dolog is történt a magyar borkultúrában. Amíg az egyik oldalon az egész egy gigászi sikertörténet, egyre jobb márkákkal, egyre több éremmel a nagy borversenyekről, addig a másik oldalon kiderült, hogy az a bor, amit az emberek naponta fogyasztanának, az iszonytató, különböző fantázianéven forgalmazott és az ördög tudja miből készült. Ezen túl sajnálatos módon felpumpálták az árakat, tehát a mindennapos bor árát felemelték 1500-2000 Ft-ra. Nem értem mitől drágultak meg ezek a borok, hiszen attól, hogy egy márka felépítése egyébként kemény munka és pénzt visz, valamint hihetetlenül sok fáradtság van benne, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a hétköznapi borok árát is fel kell turbózni. Hiszen a márka azt is jelenti, hogy ott vannak a csúcsborai, amelyek majd versenyeket nyernek, és érmeket hoznak el…

- Nincs fokozatosság, nincsenek igazán jó minőségű és árkategóriájú mindennapos borok sajnos…

- Azzal, hogy 1500-2000 Ft-os kategóriába emelték fel ezeknek a boroknak az árát, bekövetkezett az, hogy ha bemegyek a hipermarketbe, akkor 1000 Ft alatt remek minőségű importborokat találok. Ezek hordót ugyan nem láttak, de ez egyáltalán nem baj, mert tegyük gyorsan hozzá, hogy az 1500-2000 Ft-os kategóriában lévő hazai borok sem láttak hordót, tehát egyértelműen reduktív borok. Azért sajnálom ezt a folyamatot, mert vagyok annyira patrióta, hogy szívesebben vennék magyar bort. Személy szerint számomra ez azért fájdalmas, mert nekem például mindegy, hány aranyérmet hoznak el a magyarok az olimpiáról, nekem nem attól van identitásom, hogy ők ezt végrehajtják. Számomra lényegesen fontosabb, hogy maguk az emberek sportoljanak… Hogy érezzék jól magukat, menjenek le vasárnap a falu végére, a focipályára, rugdossák a labdát, menjenek el kocsmázni, elemezzék ki, hogy mi történt a pályán. Vagy menjenek le a Dunára evezni… Az embereknek legyen ez egy természetes világ, még akkor is, ha ördögi teljesítményre nem képesek. Fontos, hogy a hétköznapjaik kultúrája legyen élvezetes, és tudják szeretni, legyen a hétköznapi dolgoknak is jó a minősége. Ha soha az életben nem mész el az Operába, attól te még egy teljesen normális ember vagy. Ha nem kóstolod a díjnyertes, árverésen többszázezer forintért elkelt bort, attól te még egy borkultúrált ember lehetsz. Nem vagy szakember, nem ismered a szakkifejezéseket, de rendes emberi, meghitt viszonyban állsz a borral.

Borozásról

- De azért nem egy szomorújáték a magyar bor története, félreértés ne essék. Ahhoz képest, ahogy a rendszerváltás előtt kinézett a magyar borkultúra, a mostani helyzet parádés. Felbukkant egy pár olyan ember, aki nagyon komoly lökést adott az ügynek, és jönnek az újak.

- Hogyan szoktál borozni? Említetted, hogy napi szinten, de van valamilyen szertartása nálad a borfogyasztásnak?

- Nagyon sokféleképpen borozom… Főleg este – mert napközben autózom, és nagyon szigorúan veszem, tehát napközben semmilyen alkoholt nem fogyasztok. Kora este 5-6 óra körül eljön a kevésbé szertartásos vacsoraidőszak és vele együtt a borocska. A hétvége más, mert akkor az ember megadja a módját, egy picit lazábban elvan – ez az egyikfajta borozás.

A másikfajta borozás a díszes, öncélú, baráti körben való borozás. Ez sajnos ritkán jön össze, ám ha összejön, akkor a kollekciót mindig átrostálom. A házunk alatt van egy jelentős méretű, 3,6 m²-es pince 170 cm-es belmagassággal. Olyankor leereszkedem, behúzom a nyakam, hogy ne verjem be a fejemet a mennyezetbe, és összeválogatok valamit úgy, hogy igaz, hogy baráti borozgatás, de azért adjuk meg a módját, és nézzük meg, mit iszunk. Túl sokat nem szoktunk fecsegni, csak úgy élvezkedünk...

És természetesen jelen van az életemben az a borozás, amikor elmegyek kóstolni. Az egy külön történet, mert az viszont a maga sajátos tempója és logikája szerint halad.

Más a nyaralás is, akkor teljesen önfeledten borozgatok, mert utálom a bérelt autót. És amikor ott vagy valahol lenn délen, a tengerparton, kijön a pincér, és azt mondod, hogy most itt a napsütésben egy korty könnyű vörösbor milyen jó lenne. Már csak a folyadékveszteségre való tekintettel… vagy amikor felmész a strandról és töltesz magadnak egy kis hűvös bort… Ezek nagyon finom dolgok. Csak kevés az életemben az ilyen alkalom.

A könyv

- Az iskola, a reklámipar és a lapszerkesztés mellett van időd könyvet írni?

- Megszakad a szívem, mert nagyon szeretnék, már elkezdtem, és megvan a regény váza is. De először azzal térítettek el a regényírástól, hogy most már írnom kellene egy filmmel kapcsolatos könyvet, mert az nincs. Ezt csak úgy tudom megcsinálni, gondoltam, hogy összegyűjtök írásokat, és akkor majd könnyű lesz. Kiderült, hogy egy frászt könnyű, ugyanis a régi írások semmit sem érnek, közben a világ változott, és ha egy filmről beszélsz, akkor tudomásul kell venned, hogy közben öregszik, átalakul a fejedben. Úgyhogy kiderült, hogy jó kis melót kaptam magamra megint, de megírtam, és gondoltam, hogy végre jöhet a Köldök című regény. A Köldök azonban egyelőre még a köldöknézés állapotában van, mert erre tényleg idő kell. Nem lehet úgy írni, hogy közben 20 percenként kirángatnak belőle, és valami mással kell foglalkozni.

Bor és film

- Mi a helyzet most a filmekkel? Hogy áll ma a mozi a globális piaci versenyben?

- A mozifilmek nagyon nehéz helyzetben vannak, a mozik látogatottsága csökkent. A filmgyártás és a mozik is – leszámítva az art mozikat és a kis réteg mozikat - teljes egészében berendezkedtek arra, hogy tinédzsereket szolgáljanak ki. A mozifilmek elképesztő sokasága tinédzserfilm, illetve családi film, ez anyagilag a legsikeresebb. Bár az egész estés animációt - tehát a Shrektől a L’ecsóig terjedő filmvonulatot - nem is nagyon akarom bántani, hiszen bármilyen furcsa, nagyon fontos erkölcsi kérdéseket taglalnak, nem erkölcstelenül. Tehát ezek tisztességes filmek, melyek még tarolnak, de az úgynevezett „felnőtt filmek” sorra buknak be. Tehát azok a filmek, amelyek elviszik az Oscar-díjakat, gyakorlatilag bukott filmek, és szerencsés esetben a DVD piacból, vagy a televíziós eladásból fel tudják őket nyereségesre hozni.

- A bor és a film párosítható? Szoktál borozni filmnézés közben?

- Persze, sőt van egy pár film, amelyik provokálja is… A Babette lakomája, vagy A nagy zabálás természetesen ezek közé tartozik. De természetesen nem ragaszkodom evős-ivós filmhez, hogy a pohár boromat magamhoz vegyem. A szakács, a tolvaj, a feleség, és a szeretője című filmhez is elmegy a vörösbor. A végén azért lehet, hogy megkeseredik az ember szájíze…

- Forgatnál borreklámot?

- Nem… elsősorban azért, mert nem vagyok rendező. Ráadásul attól tartok, ha valakiben felmerül, hogy egy jó kis borreklámot mozgóképen készítsen, akkor az lenne az elvárás, hogy legyen olyan, mint a többi reklámfilm. Ezt nem tudom elképzelni…

Az órájára pillant, és szabadkozik, hogy rohannia kell, éjjel még várja a programtervezet megírása. Hiába, nincs megállás, ahogy kedélyesen megjegyzi, az élete olyan, mint „a dolgát futva végzőé”. Így végződött második tárgyalásom a Borbíróságon. „Egész estés” beszélgetésünk során Réz Andrásban egy igazán sokoldalú, széles világlátású, és érzékeny borbarátot ismerhettem meg.