Hazánk területén a Kr.e. III. században élt kelták már valószínűleg ismerték a szőlőtermesztést, majd mintegy kétszáz évvel később a Római-birodalom kezébe került Pannónia. A római kor hazánk szőlő- és bortermelésének történetében is maradandó nyomokat hagyott. A császárság központjába, Rómába fejlett kereskedelmi kapcsolatok révén jutottak el Pannónia borkülönlegességei. Így azután a honfoglaláskor őseink már kialakult szőlő- és borkultúrát vettek át a Kárpát-medencében, majd a kereszténység terjedésével megnőtt a püspökségek, szerzetesrendek szerepe a borkultúra terjesztésében és fejlesztésében. Szent István, majd az utána következő uralkodók az egyháznak hatalmas földbirtokokat, s azokkal szőlőterületeket adományoztak, így segítve a mennyiségi és a minőségi bortermelést.

 

A magyar bor külkereskedelméről az első jelentős adatok a középkorból valók, amikor is híressé váltak a délvidéki, Szentgyörgy-hegyi, Észak-magyarországi borok. Az Anjou-kor fellendülésével nőtt meg a kiviteli tevékenység, Sopron vált a nyugat felé irányuló borexport központjává. Nagy Lajos királynak köszönhető az északi, északkeleti borkivitel fejlődése.

 

A XV. században megnőtt a szerémségi borok jelentősége, és mivel az egyik legfontosabb vevőnek számító Lengyelország is preferálni kezdte azokat, ennek következtében valóságos háború tört ki észak és dél között. Emiatt 1482-ben Mátyás rendeletben tiltotta meg a délvidéki borok Felvidékre jutását. Ugyancsak az ő uralkodásának idejére tehető az Oroszországgal kialakult árucsere kapcsolat, amelyben, lengyel közvetítéssel borért prémet szállítottak Magyarországra.

 

A XVI. században a három részre szakadt Magyarországnak a törökök által meg nem szállt területeiről származó bort részesítették előnyben a külföldi vásárlók, így előtérbe kerülhetett Sopron, Pozsony és Tokaj-Hegyalja. Bár, mivel a törökök állandóságra rendezkedtek be, nem állt érdekükben pusztítani a termést, sőt jelentős hasznuk származott a bor adójából és vámjából. A jelenlétük azonban egyszersmind a fejlődés gátja is volt, hiszen a mohamedán vallás közismerten elfordul minden szesztartalmú italtól. Egyébiránt ebben az időben borforgalmunk nagy része hadi szállítás volt, és élénkült a Lengyelországba és a Németalföldre irányuló forgalom is.

 

A XVII. században bontakozott ki a Hollandiába és Skandináviába irányuló magyar borexport, majd kivitelünkre kedvező hatással volt a spanyolok örökösödési háborúja, mert ekkor Angliából kiszorult a francia és a spanyol áru.

A magyar bor kivitelének fontosságát bizonyítja, hogy a Thököly-, valamint a Rákóczi-féle szabadságharc kiadásait jórészt az északi és keleti irányú export jövedelmeiből fedezték.

 

Régóta fontos piaca volt a magyar bornak Oroszország, mely I. Katalin és II. Péter uralkodása alatt tovább erősödött. Ebben az időben a cserekereskedelemmel párhuzamosan már megkezdődtek a készpénzfizetéses borvásárlások is. I. Katalin cárnő maga is nagyon kedvelte a tokaji bort, és készségesen hozzájárult az azt érintő vámok jelentős csökkentéséhez.

Meg kell említeni a már ekkor jelenlévő és a fokozódó borkereslettel együtt elterjedő, a magyar bor hírnevét rontó borhamisítást, amit eleinte főként a tokaji borokkal foglalkozó kereskedők alkalmaztak. Emiatt az udvari kamara az 1700-as évek elején korlátozza a görög, rác és zsidó kereskedők tevékenységét. 1723-ban pedig már törvényt hoztak a borhamisítás ellen.

 

Fontos megemlíteni az első nagyobb jelentőségű - 1790-ben Wolf Lipót és fiai által alapított - borkereskedést, amely felvidéki, később egyéb termőterületekről származó borokat vásárolt fel, megfelelő kezelések után először Ausztriában értékesítette azokat, majd kiterjesztette a forgalmazást Ausztria határain túlra is.

 

Poroszország évszázadok óta folytatott hazánkkal cserekereskedelmet, borért cserébe posztót és vásznat adott. Ezt igyekeztek a Habsburgok a XVII. század közepétől kezdve minden erővel megakadályozni, mivel ez Poroszország iparosodását támogatta. Nagy csapást jelentett borkivitelünkre nézve az 1746-ban felállított Bécsi Kereskedelmi Tanács, aminek hatására az addig hellyel-közzel állandó piacot jelentő sziléziai, lengyel-, porosz- és oroszországi kivitel nagymértékben lecsökkent. A magyar borok helyét egyre inkább a francia, a spanyol, a portugál, a görög valamint a rajnai borok foglalták el.

 

Ezt a politikát folytatta a XVIII. században Mária Terézia is, aki megtiltotta a magyar bor Ausztrián túli kivitelét, így csak az oda, valamint a Cseh- és Morvaországba vagy az északabbra irányuló forgalom maradhatott meg, és ezt is sújtotta a harmincad vám. E század végére boraink szinte teljesen eltűntek az európai országok piacáról.

 

Ezen nehézségek mellett a magyar bortermelők érdektelenségének eredményeképpen túl sok fajta szőlő termett, nem alakulhatott ki standard minőség, ami szükségszerű stagnáláshoz, sőt visszaeséshez vezetett. Ezt felismerve szorgalmazta Széchenyi István a tudományos tapasztalatok modern alkalmazását és a specializálódást a bortermelés terén is. Az ő és néhány más magyar nemes igyekezete eredményeképpen 1857-ben rendezték meg az első Magyar Általános Mezőgazdasági Kiállítást, melynek keretében kiemelkedő jelentőségű borverseny is zajlott. (A 2001 tételből az első helyezést a tolcsvai aszúbor nyerte el.)

 

A szabadságharc vívmányaihoz tartozott a belső vámrendszer megszüntetése, amely többek közt a borkereskedelmen is lendített. Szemere Bertalan kényszerű párizsi tartózkodása alatt azon fáradozott, hogy a magyar bor angliai piacát megteremtse.

 

Az 1867-es kiegyezés után kismértékű fejlődés következett be borászatunkban. A termelők és a borkereskedők kedvezményeket kaptak: új üzem létrehozásához adómentességet, szőlőtelepítéshez pedig kölcsönöket. Növekedett tehát a szőlő termőterülete, de ennek ütemét nem követte a technikai és a szaktudásbeli színvonal növekedése. Így a fejlődés megtorpant. A földművelésügyi miniszter 1867-ben szakembereket, többek között Entz Ferencet, a Budai Vincellér és Kertészképző Intézet igazgatóját bízta meg a magyar szőlészet és borászat helyzetének kivizsgálásával. A jelentésből kiderült, hogy a szőlőterületek elhanyagoltak, vagy nem megfelelően vannak megművelve, aminek következtében gyenge minőségű a szőlő és végeredményben a bor. A termelők jó részénél hiányosak voltak a feldolgozáshoz szükséges eszközök, valamint a tárolóedények. Emellett - néhány borkereskedőt kivéve - alacsony színvonalú volt a magyar borok külföldi propagandája, forgalma, világpiaci kereslete nem állt arányban a lehetőségekkel.

 

Keleti Károly felmérései alapján Magyarország szőlőterülete 1875-ben 425,3 ezer hektár volt, 12 év átlagában 4 millió hektoliter bort termeltek, melynek 20%-a került exportra.

 

A századfordulón óriási pusztítást végzett a filoxéra-járvány a szőlőállományban. (Pl. Budán az egykor híres sashegyi és gellérthegyi állomány teljes egészében kipusztult.) Ennek hatására hangsúlyosabbá kezdett válni az alföldi szőlőtermesztés a futóhomok kedvező hatása miatt. 1880-90 között pedig a szőlőperonoszpóra pusztított az országban, főleg az akkor fejlődésnek indult új termőhelyeken.

 

A század végén újra megjelent a borhamisítás súlyos problémája, emiatt hozták 1893-ban azt a törvényt, mely egyértelműen megtiltotta a mesterséges borok készítését, valamint a bor vizezését.

 

Újabb sokkhatás volt az I. világháború és a trianoni békeszerződés, amikor ültetvényeink egyharmada, és a belföldi piac kétharmada is elveszett. Az I. világháború idején még kb. 2 millió hektoliter volt a borexportunk. Ezután azonban hagyományos piacaink (Németország, Ausztria, Lengyelország, Csehország, Szlovákia) elzárkóztak a magyar borok importálása elől. A bor ára zuhant, de a készletek jelentős része így sem volt értékesíthető külföldön.

 

A külföld figyelmének felkeltése érdekében 1922-ben nagyszabású borászati bemutatót rendeztek Budapesten. Az export elősegítésére vámkedvezmények és egyéb könnyítések léptek életbe, amelyek az 1925-ös mélyponthoz képest kismértékű növekedést eredményeztek borértékesítésünkben. Ez az 1929-ben kezdődött gazdasági világválságig tartott, amikor borexportunk 500 ezer hektoliter körüli volt. A világválság végére, 1933-ra ez a mennyiség 200 ezer hektoliterre esett vissza. (Ez a húsz évvel ezelőttinek a 10 százaléka!)

 

A bor értékesítésének elősegítésére részvénytársaságokat hoztak létre, de a felhalmozott készleteket így sem lehetett értékesíteni, a termelők így tárolótér-hiánnyal küszködtek. Ennek megoldására a kormány 1937-39 között 23 borpincét építtetett. A termelés azonban gyorsabban fejlődött a tárolótér-bővítésnél, és a bel- és külföldi értékesítés növekedésénél.

A következő csapást a második világháború jelentette. Az épületek, berendezések, az infrastruktúra pusztulása mellett a szakemberek és az eszközök külföldre hurcolása okozta a termelés megbénulását.

 

 

Magyarországon 1945 áprilisában véget értek a harcok. Országunk számára a veszteségek óriásiak voltak: az emberáldozatok száma meghaladta az egymillió főt (ebből csak mintegy 150-180 ezer fő volt a katona, a többi polgári személy), a gazdasági kár 1938. évi értéken majdnem 22 milliárd pengő volt, a nemzeti jövedelem az utolsó békeévhez viszonyítva 1945-46-ban körülbelül 51 százalékkal esett vissza. A mezőgazdaságban keletkezett kár, szintén 1938-as értéken számolva, 3,6 milliárd pengő körül volt. Ezen kívül megszűnt az ország teljes külkereskedelme, valamint a közlekedési hálózat nagy része. Ezek a hátrányos körülmények nyílván nem csak a magyar borászat számára jelentettek nagy kihívást, hanem az egész magyar nemzetgazdaságnak.

 

Még zajlottak a háborús események Magyarországon, amikor 1945 márciusában az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet hozott a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról. Ennek értelmében elkobozták - nagyságra való tekintet nélkül - a volt nyilas, fasiszta vezetők, Volksbund-tagok illetve a háborús bűnösök földbirtokait. Teljes egészében igénybe vették az 1.000 katasztrális holdnál nagyobb birtokokat, továbbá az 1.000 katasztrális holdnál kisebb birtokok 100 katasztrális hold (parasztbirtokok esetében 200 katasztrális hold) feletti részét. A földdel együtt kisajátították a birtokhoz tartozó felszereléseket, gépeket, stb. is. Földet elsősorban a gazdasági cselédek, a mezőgazdasági munkások és a törpebirtokosok igényelhettek. A földreform során az ország területének 35 százalékát osztották fel, aminek a 40 százaléka került állami illetve szövetkezeti tulajdonba, 60 százaléka pedig magánszemélyeké lett. Többségük azonban nincstelen és többnyire szakképzetlen mezőgazdasági munkás volt. Az egy főre eső juttatás országos átlaga alig haladta meg az öt katasztrális holdat.

 

Ennek következtében a szőlőterületek elaprózódtak, állaguk további romlásnak indult, hiszen az új tulajdonosok nem értettek a szőlő műveléséhez. A probléma kezelésére 1947-ben a Földművelésügyi Minisztérium rendeletben kötelezővé tette a 20 katasztrális holdnál nagyobb szőlőbirtokkal rendelkezők számára a földműves szövetkezetek megalakulását.

A magyar borászatot - főleg a Sopron környéki borgazdaságokat - az átgondolatlan földosztáson kívül még egy csapás sújtotta: az erőszakos kitelepítés. A népszámlálás során magukat német nemzetiségűeknek valló polgárokat és családjukat 1946-től folyamatosan arra kényszerítették, hogy hagyják el Magyarország területét. Mivel Sopron környékén hagyományosan a német nemzetiségűek foglalkoztak a borászattal, nekik megvolt a megfelelő szaktudásuk (és elegendő tőkéjük) a bor készítéséhez. A kitelepített német családok helyére főleg Csehszlovákiából áttelepített magyar családok költöztek, illetve - mivel a kitelepített németek többen voltak, mint a Csehszlovákiából áttelepített magyarok - Sopron környékére sok telepest költöztetett a kormányzat Magyarország keleti feléből. Ezek az új telepesek nem értettek a borászathoz és a szőlőtermesztéshez, illetve a rendkívül alacsony szőlő- és borár miatt nem találva meg a számításukat, menekültek a szőlőtermeléstől.

 

Az 1949-ben bekövetkezett politikai változások további kedvezőtlen átalakulást okoztak a gazdaságban, így borászatban is. A hagyományos intézményrendszert teljesen felszámolták, az államosítások révén számos borvidék arculata teljesen átalakult, a sokszínű termékszerkezet leegyszerűsödött. Ezeket a negatív hatásokat csak tovább fokozta a beszolgáltatási rendszer bevezetése, valamint a föld- és jövedelemadó növekedése. Az említett intézkedések hatására Magyarország szőlőterülete és az egy hektárra jutó átlagtermelés tovább csökkent (8-17 hl/ha).

 

Az államosítással párhuzamosan az addig szervesen összetartozó két tevékenységet a szőlészetet és a borászatot politikai okokból szétválasztották, és a borászatot teljes egészében államosították. Hét állami pincegazdaságot hoztak létre, melyek tröszti irányítás alatt a borászati tevékenységet látták el, beleértve a borforgalmazást is. A szőlőfeldolgozás a magángazdák számára teljesen lehetetlenné vált, így ők ennek a hét pincegazdaságnak teljesen ki voltak szolgáltatva.

 

Érdemes megvizsgálni a szőlő megműveléséhez szükséges munkaigény csökkenését is. A hagyományos művelés mellett egy katasztrális hold megműveléséhez több mint száz munkanapra volt szükség. A szovjet minta átvétele után áttértek a munka norma szerint elszámolására. A munkaversenyek és a sztahanovista mozgalom idején dicsőség volt a napi munkanormák többszörös túlteljesítése. A munkák ilyen mértékű túlhajszolása az elvégzett munka minőségének a romlásával járt együtt. Az egykor komoly szakmunkának minősülő metszés munkája a szőlőtőkék "stuccolására" degradálódott. Az egészben talán az volt a legtragikusabb, hogy a szakemberek nem mertek a gyenge minőségű munka ellen szót emelni, mert az a munkaverseny akadályozásának minősült, és ennek súlyos politikai következményei lehettek.

Ezek az irracionális intézkedések odavezettek, hogy 1952-es esztendőt például a Soproni Állami Gazdaság olyan nagy veszteséggel zárta, hogy az éves mérlegbeszámolót maga Hegedűs István, az állami gazdaságok minisztere személyesen vizsgálta felül.

 

1953 júniusában menesztették Rákosi Mátyást, helyette Nagy Imre lett a miniszterelnök. Nagy Imre miniszterelnökségének idején jótékony változások következtek be a magyar borászatban (is). Az egyes gazdaságok vezetői nagyobb mozgásteret kaptak az eredmények növelése érdekében. Nem egy borvidéken bevezették az ún. pénzrészes szőlőművelést. Ennek az volt a lényege, hogy a szőlőterületeken munkát vállaló dolgozó évközben megkapta az év elején megállapított norma szerinti munkadíjat, és a terven felüli termés értékének bizonyos (általában 30-40 százalék) részét. A pénzrészes művelést vállaló dolgozó tudta, hogy az általa elérhető termésmennyiség az elvégzett munkájának a minőségétől is függ, és ez jobb minőségű munkára ösztönzött. Ez a módszer az állami gazdaságok terméseredményeinek a növekedéséhez vezettek.

Azonban továbbra is problémát okozott a szőlészetben tapasztalható gépesítés alacsony foka. A Franciaországban vagy Olaszországban alkalmazott gépek, speciális traktorok beszerzésére a hidegháborús helyzet, valamint a tőkehiány még csak esélyt sem adott.

 

Az '50-es évek első felében megvalósult a magyar külkereskedelem állami monopóliumának létrehozása, ami természetesen a borkülkereskedelemre is vonatkozott. Ez a monopólium három szintet jelentett:

 

• Az állam (a kormány, illetve annak a külkereskedelemre felhatalmazott szervezete, a Külkereskedelmi Minisztérium) jogosítványát a külkereskedelmi tevékenység engedélyezésére, 

• a vállalati monopóliumot, amely a kevésszámú szak-külkereskedelmi vállalat tevékenységi monopóliumát jelentette, 

• és végül a termékmonopóliumot, ami azt jelentette, hogy egy bizonyos termék külkereskedelmi forgalmazását csak egy meghatározott külkereskedelmi vállalat végezhette. A bor esetében ez ekkor a MONIMPEX Külkereskedelmi Vállalat volt. 

 

 

A termelőszövetkezetek másodszori szervezése 1961-62-ben megtörtént. Az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek nagyobb állami támogatást kaptak a szőlő- és bortermelés fejlesztéséhez. Ennek az lett az eredménye, hogy a nagyüzemi szőlőtermesztés ott is kialakult, ahol ennek a célnak a terület adottságai nem is feleltek meg.

 

A hatvanas évek végén, 1968-ban bevezetésre került az új gazdasági mechanizmus, amely a borászatban is éreztette pozitív hatásait, hiszen a nagyobb vállalati önállóság és anyagi érdekeltség ezen a területen is ösztönzőleg hatott a termelés növekedésére, amit alátámaszt az a tény, miszerint 1960 és 1970 között több mint 50 százalékkal nőtt hazai bortermelés.

 

E korszakra jellemző volt, hogy a KGST egyre nagyobb mértékben jelentett biztos piacot a magyar bor számára, és az állam vezetése támogatta is a szocialista országokba irányuló exportot. Az akkori gazdasági rendszer olyan irreálisan alacsony árakat kényszerített ki a termelőktől, hogy megvalósíthatatlan volt a nyereséges (sőt, még a rentábilis) termelés. Ugyanakkor az állami támogatások fedezték (elfedték) a veszteségeket. Így a bortermelő vállalatok árbevételének közel 1/3-a közvetlenül az államtól érkezett.

 

Természetesen a szocialista piacok mellett mindvégig jelen volt - ha csak csekély mértékben is - a nyugati, az ún. dollár elszámolású piac is. Az ideirányuló export összetétele magyar szemszögből nézve kedvezőtlen volt, hiszen nagy részét folyó bor alkotta, amit a vásárló ország tetszése szerint házasítva hozott forgalomba - többnyire a legalsó árkategóriában, ami a magyar bor amúgy is megkopott hírnevét csak tovább rontotta.

 

A hazai piac ellátásával szemben az export kapott prioritást. Megfigyelhető, hogy a rubel elszámolású export jövedelmezőségének nagyjából megfelel a belföldi értékesítés jövedelmezősége. A kötött árrendszer nem tette lehetővé a minőség elismerését, így a magyar boltokba és vendéglátásba szinte csak kommersz bor kerülhetett. Az export kiemelt szerepét alátámasztja az is, hogy a belföldi piacon fellépő borhiányt importtal pótolták, a kivitel csökkentése helyett.

A bortermelésről elmondható, hogy ebben a korszakban továbbra is a minőséget semmibe vevő mennyiségi termelési szemlélet volt az uralkodó, amely a hazai borfogyasztás drasztikus visszaeséséhez vezetett. A mennyiség-centrikus termelés érdekében a szőlőtermesztésben is növelték a gépesítés fokát, ami ugyan hozzájárult a szőlő terméshozamának a növekedéséhez, de ez továbbra is a minőség rovására történt. Kialakult az a paradox helyzet, hogy a silány minőségű tömegborszőlőt viszonylag modern (néha nyugati típusú) gépekkel dolgozták fel, ami reduktív típusú bortechnológia elterjedéséhez hozzájárult.

 

A statisztikai adatok tanúsága szerint az új gazdasági mechanizmus bevezetésétől az 1980-as évek közepéig az átlagos évi bortermelésünk kb. 5,4 millió hektoliter körül ingadozott. Az államilag szavatolt felvevő piac mértéke korlátlannak tűnt, így a szőlészet-borászat a '70-es évek végén az egyik legbiztosabb pénzkereseti lehetőség volt. Így nem véletlen, hogy először a privilegizált politikai vezetők alakítottak szőlővel foglalkozó szakcsoportokat. Ez a folyamat a '80-as években felgyorsult, így a kommunista rezsim bukása idején a szőlőterületek nagy része már magántulajdonban volt.

 

A bor külföldi értékesítésének a monopóliumát a MONIMPEX gyakorlatilag a rendszerváltozásig fenntartotta, igaz a legnagyobb forgalmazók egyéni elbírálás alapján exportjogot szerezhettek, de ez csak egy nagyon szűk réteget jelentett.

A bortermelés 1983-ban érte el a csúcspontját, ekkor a teljes mennyiség több mint 50 százaléka került értékesítésre a KGST tagországaiban. Innentől kezdve azonban folyamatos visszaesés figyelhető meg, amit 1989-ben a közép- és kelet-európai szocialista rendszerek kártyavárszerű összeomlása pecsételt meg.

 

Forrás: BORRÓL AZ IGAZSÁG - www.iqconsulting.hu 

Cikk a szerzőnek: vecseyb@iqconsulting.hu