A Sziget főutcán kezdtem. A tökéletes főutca lényege, hogy a tömeggel együtt hömpölyögve viszonylag gyorsan, egyenes úton lehessen eljutni a bejárattól a Sziget azon végébe, ahová éppen nagyon vágyunk. De idén megtorpanni is jó a főutcán, és ezért Radovin Borháznak jár a köszönet. Az új lokáció nem múlja ugyan felül a 2011-es központi, nagyszínpad melletti elhelyezkedést – aminek köszönhetően szabályos csillagtúrával jártam be tavaly a Szigetet, mindig ehhez a kiindulási ponthoz visszatérve – de első állomásként minőségi borokkal és jó választékkal találkozni, az jó jel az egész estére nézve. A Pannonhalmi Apátság habzóborát, a Salvét választom. A legjobb üdvözlégy, ahogy Radovan beharangozta, bár azt a mellékhatást nem éri el nálam, amit a Bolyki Cucc tavaly, ezért végül nem sietek vissza állandóan ugyanide két koncert között.

Már csak azért sem, mert a borbárok fénykorát éljük, sőt, a borbár kitelepülések fénykorát. Az Innio például útba esik az A38 színpad felé vezető úton és éppen azt adja, amit várni szoktam tőle: menő. Főleg a zene. A buborékos kategóriában itt a divatos Aperol spritz is felvonul, a Jacquart champagne pedig az este leghívogatóbb tétele, de mivel épp idefelé állapítom meg, hogy műanyag pohárból, por-, étel-, és tömeg-szagban távolról sem elegáns a Szigeten bort kóstolni, így inkább kihagyom. A Sandi frizzantéról viszont a későbbi összehasonlítások után egyértelmű, hogy a legjobb frizzante, amibe a Szigeten belebotolhattam.

 

A DiVinonak is jut néhány a legjeimből. Az egyik a legjobb lokáció. Nagy az öröm, hogy nem kell lemaradnom a Placebo első számairól, mert a VIP részből kilátás nyílik a nagyszínpadra, a hang pedig szépen kúszik el idáig. És mindez nagyon jól jön, mert a VIP rész színvonalas kialakítása, remek hangulata és a DiVino belvárosban maximálisra fejlesztett tömegvonzó ereje itt is hat. Ez az egyetlen helyszín, ahol a szerdai, még nem túl zsúfolt Sziget napon hosszabb ideig kell sorban állnom. Közben van időm levonni a következtetést, hogy tényleg MINDENKI fröccsöt iszik (legalábbis a boros helyszíneken), de a finom Jekl Frizzanténak hála én ebbe a sorba még nem állok be.

A fröccsre váltás időpontja kitolódik a nagykoncert utánra. Jól esik belassítani vele Szeleshátnál a mára hagyományos Bor- és fröccskertben, ahol viszont akkora a pangás és olyan sötét minden ebben a késői időpontban, hogy elveszi a kedvem a standok végiglátogatásától. A fröccs azért rendben, és bár minden helyszínen azt a választ kaptam körkérdésemre, hogy a külföldiek, legalábbis 10-20 százalékuk is szereti nemzeti italunkat (persze főként a fehéret), itt sem derül ki, hogyan ejtik ki a fröccs szót a franciák, vagy a németek. Szívesen utánajárnék egy újabb napon, ráadásul a borkínálat egész biztosan nem csak egy estére ad felfedeznivalót! És megkérdezhetnék még néhány fellépőt is, mit gondolnak a hazai borokról, mert első és egyetlen interjúalanyom, a sármos Tom Barman a dEUS-ból túl hamar zárja le a témát az „I am more of a vodka guy” kijelentéssel, kezében egy doboz Pilsnerrel... Ízlés dolga, de abban egyetértünk, hogy a Sziget imádnivaló.