Az osztrákok létrehoztak egy törvényt, amelynek főbb szempontjai a szigorúság, átláthatóság, egyszerűség, területi adottságok elsősége és az ellenőrzés. Ezeken az alapokon nyugodva létrejöttek a DAC (Districtus Austriae Controllatus) területek az ország arra alkalmas és hagyományokkal rendelkező részein. Rendezték a területek követelményeit, kiválasztották a termelhető fajtákat (nem érdekek mentén, hanem az adottságok szerint, és nem harminc fajtát, csak hármat-négyet), kinevezték minden terület fő fajtáját. Lett csend, rend, fegyelem, pedantéria, tiszta, megbízható borok formájában!

De ennyi valóban elég ahhoz, hogy egy bortermelésben nem túl fontos szereplő – kinőve magát éttermek, bárok és kereskedők kínálatából – kis túlzással „ellepje” a világot? Szerintem valami még kell.

Valami, ami több mint a bor, mert véleményem szerint, az osztrák borok pont olyanok, mint az osztrák emberek. Elsőre egész jó, de hosszútávon kiderül, hogy kicsit túlértékeltek, picit egyformák, picit unalmasak, és ritkán áll meg tőlük a lélegzet. Persze vannak kivételek, mert néhány Smaragd azért fénylik.

 

A Vince Budapest 2013 lehetőségei közül azért is választottam Darrel Joseph Bécsben élő amerikai borszakértő programját, mert a beharangozó azt ígérte, hogy megtudom mi ez a plusz.

Sajnos nem tudtam meg, bár tény, sok hasznos adatot kaptam az osztrák borvidékekről, fajtákról, termelőkről, de ezek nekem és a közönség 99%-nak nem jelentettek sokat. Pedig jó lenne eltanulni a módszert, mert valamit nagyon jól csinálnak; pedig a mi adottságainkhoz képest, mondhatni, ők sokkal szerényebbekkel kell, hogy beérjék. Kóstoltunk 8 tételt, tipikus osztrák borokat, a csúcskategória alatt eggyel. A sor alapján azt megállapítottam, hogy kékfrankosban verhetetlenek és fogalmuk sincs arról, hogy milyen a jó édes bor. Igazi reggeli bemelegítés volt.

A fellelhető adatokra, és ismereteimre hagyatkozva megpróbálom én végiggondolni a kérdést, kicsit csapongva, kicsit ötletelve. Bocsássák meg kérem, de ez az összehasonlítás szerintem hasznosabb, mintha leírok olyan tényeket, amelyek bármelyik osztrák borral foglalkozó anyagban olvashatók.

Nézzük meg elsőként mit ír az austrianwine.com, mert van ilyen, bizony ám, a jól ismert, egyszerű, de beszédes, piros-fehér-piros logóval. Nálunk is van ilyen informatív oldal a bor.hu, de olyan egyértelmű címűt, mint az osztrák, sajnos nem találtam. A mienket pedig egy külföldi soha nem leli fel.

Pár alapadat: 6 000 hektár termőterület, 2,5 millió hektoliter eredménnyel, ennek körülbelül a 2/3-a fehér szőlő, 1/3-a kék szőlő. Ez az arány az elmúlt 10 évben a vörösborok irányába tolódott. Magyarországon 53 842 hektárról 2,5 millió hektolitert szüreteltünk 2011-ben. A teljes szőlővel beültetett terület 69 715 hektár, ahol a megoszlás 60-30 % a fehér szőlő javára. Ebben nincs olyan nagy különbség. Amiben viszont van: a fajták. Az osztrák statisztikák 23 fehér szőlő- és 13 kék szőlőfajtát tartanak nyilván, míg a magyar, tessenek kapaszkodni(!), 96 fehéret és 40 kék szőlőt említ meg.

 

Ezekből a puszta számokból nem szabad következtetést levonni, de mindez szerintem beszédesen mesél arról, hogy szétaprózzunk erőinket. Próbálkozunk mindennel ahelyett, hogy minden borvidék (hegyközség) kiválasztaná azt a pár fajtát, amivel tényleg van értelme foglalkoznia. Eldönthetnék végre, hogy melyik nem nemzetközi, kvázi magyar fajtával, unikummal, autochtonnal akarnak és érdemes foglalkozni, a többit meg hagynák a kutatóknak, feltéve, ha azok nem zárnának be, ugye. Ahogy az „akadémikus” marketingből ismert SWOT-analízis módszer első tétele, is kimondja: koncentráljunk erősségeinkre. Az osztrákok ezt tették, egyértelművé tették az üzenetet, nem lihegték túl a diverzitás fogalmát és értik, hogy a nagyközönségnek ekkora választék elég. Jól választottak és olyan fajtákat tudtak zászlajukra tűzni, amelyek máshol nem jellemzőek: zöld veltelini és kékfrankos. S ezek jó fajták, mert tudják azt a gyümölcsösséget, egyedi karaktert és kellően üde struktúrát hozni, amire mindig vevő lesz a borvilág. Nekünk is ilyeneket kellene választani, nem a nemzetközi fajták erejében(?) gondolkodni…

2900 hektár cabernet sauvignonnal és 2800 hektár chardonnay-val maximum Hegyeshalomig jutunk. Bár egy pozitív folyamat, ami a fajtaszelekciót illeti, elindult nálunk is, de e téren többnyire még mindig csak elméleti síkon, polemizálva mozgunk. A gyakorlatban a „fő fajtákról” még nincs egységes, látható döntés, amelytől számítva – egyébként – legalább 10 év kell míg kiteljesedik a folyamat, hacsak az időjárás nem szól bele.

Véleményem szerint ez az egyik ok, amelyhez szervesen kapcsolódik az a kérdés, hogy milyenek a bortörvények és azt mennyire szigorúan tartják be, illetve tartatják be. Ne legyünk naivak, a borkészítés világának is pontosan olyan a viszonya a joghoz, mint az egész társadalmunknak általában.

Másik kérdés lehet a minőségi munka. Ausztriában a borászatok – szinte mindegyike – kézműves jelleget ölt, mivel a 20 000 termelő átlagos területe nagyjából 1-2 hektár között mozog; a 100 hektár feletti gazdaság ritka, mint a fehér holló. Ezzel nem azt akarom számon kérni, hogy minek vannak Magyarországon nagy gazdaságok, csak, mint tényt írom le.

A legfontosabb, amit nagyon tudnak az a megjelenés. Egyrészt a palack, másrészt a termék bemutatása a közönségnek.

Az austriwine.com híre szerint Düsseldorf-ban, az idei ProWein-on több mint 350 termelővel fogja megmutatni magát Ausztria. Ugyanitt Magyarország 23 kiállítóval vesz részt, elsősorban Tokajból.

Háromszor néztem meg a számot, hogy jól látok-e. Igen jól láttam. Micsoda önbizalom, magabiztosság van bennük, hogy legnagyobb külföldi partnerükhöz, a németekhez, a rajnai rizling hazájába ekkora csapattal indulnak el. Gondolatban szaladjunk végig a nagy magyar borászat palettáján: lenne nálunk ennyi, minőségi, nemzetközileg vállalható termelő, 350? Bocsánat, a kérdés költői.

Másik része a dolgoknak a bizalom az irányító szervekben. Az osztrákok ProWein megjelenését az Osztrák Szövetségi Gazdasági Kamara, és az Osztrák Bormarketing Bizottság szervezi. Ha Magyarországon ilyen szervezetek nevei felhangoznak, a borászok legnagyobb része veszi a kalapját és hátra se néz. Olyan szakmai szervezet, amelyet a borásztársadalom meghatározó része fenntartás nélkül elfogad, nincsen Magyarországon. Mint a VinCÉn is látszott, alulról jövő, közösségi szerveződések vannak, de ezek megállnak borvidéki szinten. A magyar borok sajnos képtelenek megjelenni ilyen módon, ilyen rendezvényeken, ahogy azt a ProWein-on teszik a sógorok. S ebben a megvilágításban ez nem csak pénz kérdése. Remélem, erről többet megtudunk kollégáimtól, akik a soproni bormarketing konferencián vettek részt.

A megjelenés mikéntjén persze sokat javíthatna egy olyan rendezvény, mint a VinCE, hiszen a szervezők a szakma krémjét hívták el Magyarországra, a világ minden tájáról. Azt magam is láttam, hogy a Master of Wine-ok közül voltak, akik kóstoltak magyar borokat, de vajon ennél továbbjutott a dolog? Született valós, mérhető haszonnal kecsegtető kapcsolat a magyar borászok, a magyar bor, a fogyasztók, a kereskedők, szóval a világ között, vagy ez a három nap is a locsolásról szólt? Volt igazi szakmai tartalma a rendezvénynek (nem a kurzusokra gondolok), tudott a borász és kapcsolódó szakmák tagjai találkozni egymással? Bizonytalan vagyok a válaszban. Szombaton délután és este biztos nem. Jó lenne erről, a dolgokhoz nagyon közel állóktól valamit hallani és nem csak a kötelezőt, hogy mindenki nagyon boldog volt, mindenki nagyon jól érezte magát.

Pár ötlet után sem lettünk talán okosabbak, de egy dolog egyértelmű, hogy az osztrákok mentalitása tökéletes: magabiztosság, egyetértés, egyirányúság, határozottság, szigor.