Ezen a péntek estén azonban nem adtak egy jó meccset sem, meg amúgy is. Szívesebben választottam egy marhamirigy romantikus hangulatban történő elfogyasztását Eszter társaságában, minthogy már megint a játékvezetői döntéseket kelljen kétségbe vonnom kétszer negyvenöt percen keresztül.

 

Szóval, vasaltam egy inget, majd gavallér módjára hívtam egy metrót a Dózsához, a Ferenc körútig, mert az étterem a Tompában van, ahol az Angyal elmetszi. Mezcal. Akik a kilencker rehabilitált részén laknak, azoknak bizonyára ismerős a név. Régi hely, a bejárat ugyanaz, mint régen, csak a belsejét kicsit átalakították most. Az üzletpolitikát is. Sosem tudom, hogy egy étterem ilyetén megújulása mit fog jelenteni mikor a küszöböt átlépem. Egy biztos, a két jól öltözött és módfelett udvarias, cápagalléros fiatalember – már külsőre is – maximális garanciával szolgál, hogy semmi bántódásunk nem fog esni, ha valaki az italtól elbódultan egy letört aljú borosüveggel való hadonászásra érezne késztetést.

Azt mondják Mexikó a színek földje, de a páratlanul éles elme, és az, akinek nincs szürkehályogja, rögtön észreveszi, hogy ez szűkítve még jobban igaz: Mexikó a földszínek hazája. Barnás narancs, telt okker, mélyvörös, vulkáni sziklaszürke, az égetett cserép színe, és az ikitosz zöld, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. A Mezcal-ban ezekhez hozzájön még némi rusztikus tégla, a berendezési tárgyak hol harsogó, hol belesimuló színe, a barátságos félhomály, meg az agyag falak, amelyek így együtt, kreatív káoszt alkotva, jól idézik a kellemes, mediterrán stílust.

Előzékeny pincér siet elénk, hogy a kabátunkat elvegye, majd leghátra, a terem sarkába ültet minket egy kétszemélyes asztalhoz, amin mécses pislákol, romantikát és borszín vizsgálatot elősegítendő. Megtelt a hely, a mellettünk lévő asztalt leszámítva. A sommelier izgatottan közli, hogy a chilei nagykövet urat várják. Ide, tőlem jobbra. Ez engem is tűzbe hoz, mert, ha valaki jó interjúalany lehet egy újvilági borvacsorán, az csakis a chilei nagykövet úr. Már előre látom magam, ahogy a vacsora másnapján alsógatyában ülök a konyhában, és diadalittasan a chilei nagykövet úrral készített beszélgetést illesztem keretbe az cikkemhez. Közben a sommelier beharangozza az első bort, egy szovinyont.

William Cole, Sauvignon Blanc - Mirador Selection 2009 /Chile/. Halványsárga, de csillogó szín, enyhe zöldes reflexekkel. Először semmi meglepő, mert illatában bodzát fedezek fel. Aztán gyógynövény, közelebbről csalán, és egy réteggel lentebb, mintha spárga vegyülne citrommal. Közepesen intenzív illatában, ízében is. Közepes test, vibráló savak, de nem bántják a citrusos lecsengést. A tányéron a „föld gyümölcsei”. Tulajdonképpen zöldségei. Fruta de tierra, fekete szezámmag olajjal, és kell az a negyed szelet citrom hozzá. Jó, hogy minden ilyen könnyű és friss az első etapban. A kevés illékony íz miatt bízom benne, hogy magasra futó görbéje lesz az estének, a végén valami nagy ízkavalkáddal. De.

Canto Grande, Cabernet Sauvigon Rosé 2009 /Chile/. A rozék terén a könnyűekhez szoktunk hozzá. Ahhoz, amelyik, különösebben nem akar kapaszkodni a nyelvünkbe, hanem egyszerűen csak jólesően lezuhan a torkunkon. De ez egy masszívabb fajta. Már-már siller sötétségű rubin, illatában kirobbanó cseresznye, ami pörgetés után egyre fokozódik, ízében érett erdei gyümölcsök, de inkább jut eszembe róla a kapuzárási pánik, mint a serdülőkor. Tizennégy százalékos alkohol. Így éghet a pokol is. Eszter azt mondja, ennél jobb rozét ő még soha életében nem ivott. Ezen a ponton csendben úgy döntök, hogy az est folyamán nem adok többet a véleményére. Főtt polipot kapunk hozzá salátaágyon, meg néhány pirított kukorica kenyérszeletet, ami tökéletes folytatása a sornak. A pici csápok gusztusosan néznek ki, a vele elvegyülő bab textúrája megfelelő, finomak így együtt. Az édeskés, paradicsomos dresszing miatt érzem azt, hogy igen, ehhez rozét innék. Frisset és könnyűt. De e helyett egy ásványvíznek tekerem ki a nyakát.

Kitekintve a randi falai közül, sajnálattal veszem észre, hogy nem hallok valami latinos dallamot. A vendégek többségét ez nem zavarja. Szemmel láthatóan jól érzik magukat az evőeszközök halk és monoton fémes csörömpölése, a három másodpercenkénti koccintások hangja, az elfogyasztott bor mennyiségével egyenes arányosságban növekvő társasági moraj, és az egyre többször felharsanó nevetések között. A pincér szerint van itt egy flamenco gitáros, aki a borvacsorák állandó szereplője, csak most ínhüvelygyulladása van. Milyen kár. Érkezik a vörös.

The Cloof, Cellar Bush Wines 2007 /Dél-Afrika/. Pinotage 78 %-ban került a palackba, amit 12 % shiraz és 10 % cinsaut egészít ki. Sűrű és sötét, mint az éjszaka. Lomha folyadék. Kicsit, mintha lassan nyílna, a gyümölcs egész ráérősen mászik ki a pohárból, szilvalekvárra emlékeztet. Ízében a tölgyfahordós érlelés miatt vanília, mögötte kis sósság, de a gyümölcs hosszan kitart. Először kissé vékonynak találtam, de aztán Eszter meggyőzött, hogy nincs ezzel semmi baj. Amúgy is jobb a vitakészsége, mint az enyém, úgyhogy visszavonulót fújok. Makrélát hoznak tenyérnyi pasta lapokban, ami remek párosításra vall. A bor közepes ásványossága hangsúlyossá válik a füstölt tengeri haltól; szép barátság veszi kezdetét. Asztalunknál megjelenik a pincér egy tekintélyes méretű, vállról indítható borsszóróval. Engedélyt adok a tüzelésre.

Közben a nagykövet úr még sehol. De már a rozénál lemondtam róla. Helyette megismerem José Francisco Lattes Zubicuetát, azaz Pepét (ezen én is töprengtem egy darabig), aki mint kiderül, az étterem pr menedzsere, s akár a sommelier (Laci, mint közben megtudom), ő maga is oda-odalép az asztalokhoz pár szót váltani a vendégekkel. Chiléről beszélgetünk, Augusto Pinochetről, meg ’75-ről, mikoris Pepe szülei hazánkba emigráltak az ottani rezsim elől, a kommunista diktatúrának ebbe a viszonylag enyhe, magyar változatába. Fogalmazzunk úgy, hogy a kisebb rosszat választották. Pepe havonta 1-1 alkalommal borvacsorákat és borkóstolókat szervez a Mezcalban, és a januári megújulás óta ő szerzi be az újvilági borokat, lévén a Chile Wein Import magyarországi képviselője is egyben.

Eközben Laci negyedszerre kér elnézést, és szót a vendégektől, hogy bejelenthesse az est főfogását.

El Principal, Calicanto 2008 /Chile/. Cabernet sauvignon 63 %-ban, a többi carmenére. Céklavörös mély szín. Tizenhárom hónapot üdült barrique dongákba zárva. Hosszú illatintenzitás, rengeteg aroma, fűszer, de füstös dominanciával. Cseresznye, csokoládé, a szájban az utóbbihoz még némi mineralitás párosul, tökéletes kémiai egyensúllyal: jó savösszetétel, elegáns tannin – komplex tétel. Valami van még benne, de egyelőre nem tudom jól meghatározni. A főétel: Borjúbríz. Vagyis borjúmirígy. Vagyis borjúfodor. A wikibooks-ban kerestem egy korrekt definíciót rá: „a legkedveltebb belsőségek egyike, ez a fiatal marha csecsemőmirigye, amely a növekedést és csontképzést szabályozza. Könnyen emészthető, vitaminokban gazdag, ráadásul nagyon ízletes. Franciaországban gyakran készítik nyárson.” Mi grillezve kaptuk. Hogy segítsem a gasztronómia e fejezetéből tájékozatlanokat, a borjúbríz állaga a sertésagyvelőével azonos, pont olyan könnyen szétmállik a szájban, az íze is hasonló, de ha lehet még finomabb. Igazi ínyencfalat, amit alig lehet beszerezni. A szomszéd asztal beszélgetésére leszek figyelmes. „A te húsod is rágós maradt?”. Egyem meg a szívét.

Köretként a mexikói konyha egy alaptételét, salsa-t és tésztabatyut kapunk, ami spenóttal van bélelve. Ekkor, ez a zöld íz az, ami hozzásegít az utolsó, a Calicantoban keresett íz megtalálásához. Menta. Spenót és menta. Hogy meggyőződjem ítélőerőm helyes működéséről az asztalhoz hívom Lacit, és elmondom neki iménti felfedezésem. Gratulál az észrevételhez és tölt még egy-egy decit a poharunkba. Miközben diskurálunk, észreveszem, hogy Eszter éppen a borjúmirigyét kotorja át az én tányéromra. Ennek nem is akarom tudni az okát. Ha pontoznom kéne, itt szépen elszaladna velem a ló. Az sem zavar, hogy a batyu tűhegynyit szárazabb az ideálisnál, hisz’ két másodperc után az oliván futtatott spenót úgy is megmenti.

Már csak a desszert van hátra. Valami palacsinta lesz pezsgővel, úgy rémlik.

Tarapaca, Charamat Brut 2009 /Chile/. Habzóbor. 50 % Chardonnay, 25-25 % pinot noir és sauvignon blanc. Sápadt szalmasárga szín, kis zöld árnyalattal. Intenzív gyümölcsös illat, melyből zöldalma és fehér húsú őszibarack tűnik ki. Aztán citromhéj pezseg a nyelvemen és meg merek kockáztatni némi pirított kenyeret is. Jól megmarad a szájban. Pláne, hogy a meggyel töltött palacsintánkra is ugyanebből a borból készült a borhab. Lágy fanyarság, könnyedség.

Kedvemre valók a keretes szerkezetű művek. Ennek a borvacsorának az első és utolsó versszakára is a frissesség volt a jellemző. Nem volt óriási ízkavalkád, szerencsére. Mindent összevetve elégedett vagyok. A kiszolgálást nem érheti kritika. Az étterem vezetője az arcán derűs mosollyal ugrálta körbe egész este az a la carte vendégeket. Ilyet látva mindig megnyugszom, hogy a munkamorál rendben van. Közben a szakácsot veszem észre az asztalok között, amint a sommelier megtapsoltatja a vendégekkel. Na igen, ez itthon elég ritka. Visszakóstolásképpen kérünk még egy pohárral a rozéból. Nem, nem miattam.