A Mandineren akadtam bele abba a posztba, amelyik kitüntetett „mini bormédia-történelmi” pillanatként értékelte viccesen azt a mozzanatot, amikor Ercsey Dániel, a Borigo szerkesztője egy pár másodperces videófelvételt készített Iphone-jával RHP vaktesztünkről. Alatta a megjegyzés: „Ma – mikor épp a borszakértés mibenlétét kérdőjelezik meg az Indexen – tartja habzóbor kóstolóját a Borászportál…” Az Index, a The Guardian-től átvett cikkében közöl néhány lényeges kritikát a borítészkedésről, a borversenyek megbízhatóságáról, melyekre BGB, a Borigo főszerkesztője már megírta összeszedett reflexióját, elhárítandó bizonyos, a szakmát ért, csak félig alapozott vádakat. Kár, hogy Tóth Adrienn, a Vinoporton nemrég megjelent írása, a Miért szeretek vakon kóstolni? nem kapott még ötödekkora figyelmet sem, pedig ha valakit érdekel annak az értékítélet-alkotó munkának a belső folyamata, amely a borbírálást jellemzi, nevezett cikkből kimerítően megismerheti. Nyilván egy indexes újságírótól nem elvárt, hogy pont a bor szaksajtóját olvassa, pláne, mivel motivációja pusztán a szenzáció láttatásában kimerül. Egy indexes újságírótól az sem elvárt, hogy Szepsy István, a magyar borkultúráért tett erőfeszítéseit ismerje, tisztelje, hiszen a borkultúra, mint olyan, ma még – legalábbis itthon – túl marginális ahhoz, hogy úgy gondoljunk rá, mint aminek az alapműveltség részét kell képeznie. Szűcs Gyula produkcióját persze mindez nem menti, ő valószínűleg egy Mednyánszky kiállításon is odahugyozna az egyik sarokba. De miről is akartam beszélni? Ja, vakkóstolás.

 

Szóval a Vinoport szerkesztőjének van ez a cikke, amiben amellett érvel – Malcolm Gladwell nyomán – hogy hasznos, ha egy ítész csak kevés információval (megjelenés, illat, íz) rendelkezik, mikor borokat bírál, mert így sokkal korrektebb, tárgyilagosabb értékítéletet hozhat. Ha az illető ismeri a borászt, a termőtájat, a termőtalajt, a szüret időpontját, szóval mindazt, ami egy bor „ruhája”, az túl nagy információhalmazt eredményez, melynek következtében az ítész objektivitása csorbát szenved, kivétel nélkül mindig.

Ez a faszi, ez az oceanográfus meg, akit az Index idehaza megvillantott, a nyugdíjas éveiben rájött arra, hogy az emberi megismerés, természeténél fogva szubjektív, melynek következtében ugyanazon tárgyat ugyanaz a személy ugyanolyan körülmények között, az időhorizont más és más pontján különbözőképpen értékel. Vagyis, ha egy ítész vakon kell, hogy elbíráljon 15 bort, s tudtán kívül háromszor is kitöltik neki ugyanazt a tételt, elhelyezve azt mondjuk a sor elején, közepén és végén, akkor, hogy, hogy nem, nagy valószínűséggel eltérő pontokkal fogja azokat jutalmazni. Az ítéletalkotó mechanizmus tehát nem algoritmikus, s így a verseny megbízhatósága kérdőjeles, hiszen az egész immár bizonyítottan nem tudományos alapokon nyugszik.

BGB hivatkozott írásának egyik legfontosabb megállapítása, hogy senki soha nem állította, hogy a borbírálás tudomány, és hogy a borversenyek egyfajta laboratóriumok volnának. Ami viszont bizonyos, hogy az ember kondicionálható arra, hogy egy vizsgálandó borról, ha a járulékait (termőtáj, termelő, technológiai ismeretek, stb.) tőle egy vakkóstoló révén leválasztjuk, viszonylag megbízható értékítéletet tudjon alkotni. Csupán a legalapvetőbb információk azok, amelyekhez így empirikusan hozzáférhet (szín, becsült illatfejletség, becsült sav-, csersav-, maradékcukor-tartalom, stb.), de Gladwell és Tóth Adrienn szerint éppen ez a kívánatos. Kellő gyakorlás után még a 30. habzóborban is képes lesz majd az illető felismerni az alkohol túlsúlyát vagy a savak tompaságát.

Ami ilyenkor mindig felmerül kérdésként, hogy azt a gladwellien kevés, de éppen elegendő információt, amit a borból „vakon” ki lehet nyerni, mihez kell viszonyítani, milyen alappal kell összevetni, hogy korrekt értékítélet születhessék, amely a fogyasztók számára így biztos útmutatást jelenthet? Egyszerűbben: mitől jó egy bor?

Ezzel elérkeztünk a szubjektivitás kérdéséhez. Hiszen vannak, akik egy habzóborban az alkohol alacsony, míg a savak magasabb jelenlétét tartják kívánatosnak, s vannak, akik pont fordítva gondolják. Egyiknek így jó, a másiknak úgy. Hogy e preferenciák közül kik melyikkel azonosulnak szívesen, az most érdektelen. A lényeg, hogy bizonyára mindkettőnek vannak „pártfogói”. További kérdés persze, hogy megfelelő kondicionáltság megléte mellett zsugorítható-e az egyik preferencia követőbázisa, s növelhető-e a másiké (igen), de ami itt fontos, hogy a non-algoritmikus természetű, a borok megítélését előszeretettel űző szubjektumot mennyiben tudjuk a legkevesebb hiba elkövetésére késztetni, ha már következetlenségét kiiktatni teljességgel nem is bírjuk. BGB erre mondja, kell egy összeszokott banda (tehát nem egyetlen Robert Parker), akik nem random kerülnek egymás mellé különféle értékrendszerekkel, hanem van egy, már összehangolt „koordináta rendszerük”, mely alapján biztonsággal lavíroznak és hoznak ítéleteket – akkor is, ha újra és újra kóstolják ugyanazt a bort, vakon.

A kérdések köre ilyenkor tovább gyűrűzik, s végül is, ez az a kérdés, amelyet a fogyasztó egy bormagazin fellapozásakor feltesz: „miért higgyek én ennek a bandának, hiszen ezek lehúzták az én kedvenc boromat, pedig az mennyire rendben van!”. Másként: „oké, hogy ez a banda összehangolta az értékrendszerét, de azt mivel lehet összevetni, mihez viszonyítva lehet leellenőrizni, hogy ők azok, akik a legkevésbé tévednek? És mivel jobb az ő preferenciájuk az enyémnél?” – teszi fel a kérdést egy oceanográfus.

Nos, a kondicionáltság és a rutin mindenképpen olyan többlet, amely alapján egy borszakértői kör preferenciája megbízhatóbb egy oceanográfusénál. De van itt valami, amire, ha egy Robert Hodgson féle rátapintana, fülön csíphetné a gaz szakértőket.

Először is a kóstolás valóban ingoványos terület az objektív értékítéleteknek. A kóstolás tapasztalatszerzés, mely episztemológiai értelemben a posteriori úton megy végbe. Kant óta pedig tudjuk, a valóság megjelenése tőlem, tapasztalótól is függ. Függ attól a szűrőrendszertől, amelyen keresztül a valóság áramlatai – racionális és a posteriori ismeretek formájában – elérnek hozzám. Leegyszerűsítve: ez a szűrőrendszer eltérő szemcséjű mindenkinél, ezért látjuk a valóságot mindannyian másként. Ez a fent körülírt szubjektum problémája, ez a magyarázat a non-algoritmikus természetre. A szűrőrendszer viszont kondicionálható, ez történik például akkor, amikor megtanuljuk a bor sav-, csersav- és szárazanyag-jelenségét detektálni, s azok mértékét lehetőleg egy minél szűkebb „-tól -ig” skálán elhelyezni. Az ember viszont nem egy puszta két lábon járó szűrőrendszer, ezer és ezer összetevője van mentális és pszichikai értelemben, száz meg száz impulzust dolgoz fel percenként, a legfókuszáltabbnak hitt pillanataiban is temérdek dolog ostromolja háttéri tapasztalatának szenzorait, s ennél fogva nem értek egyet BGB azon állításával, miszerint egy borszakértő bármikor tud „mérőműszerként” funkcionálni, nem számít, este vagy reggel van, mint ahogy az sem, jó napja van vagy nincs. Számít. Részben ez ad magyarázatot arra, hogy egy ítész miért tudja ugyanazt a bort, ugyanabban a közegben az időhorizont más-más pillanatában eltérő pontszámokkal értékelni.

A másik kérdés, ami e meditációban még válaszra vár, hogy mitől jó egy bor. Melyek a jó bor ismérvei? A savnak, a csersavnak, az extraktnak és az ornamentikának miféle együttállása az, amely alapján normákat állíthatunk fel? Mi a habzóborok, a rozék, a könnyű fehérek vagy a nehéz vörösök etalonja? Ki birtokolja ezt az önmagában, mintegy eszményként fennálló tudást? De, ha már itt tartunk, mitől szép például egy Mednyánszky kép? Szépség... Szeretném ezt a fogalmat most nem önkényesen ideékelni. Nem tudom, e percben a kortárs filozófia még a jó fogalmával ekvivalensnek tekinti-e a szépet, ha nem, úgy legfeljebb a nálam tájékozottabbak kritikája után ígérem, megkövetem magam. Mindenesetre a borok megítélésénél előszeretettel használjuk: „szép”. Tudom, hogy vannak, akik az efféle nyelvezettől még Szepsy hatputtonyosát is sugárba’ kihányják, ahogy Szűcs Gyula teszi azt a „Balaton Soundon tomboló zombikról szóló képregény” megalkotása közben, önnön zsenialitása fölött maszturbálva, mégis van a bor szépsége és a festmény szépsége között valami rokon vonás, amire az esztétika kell, hogy magyarázattal szolgáljon.

A borszakírás irodalma e téren – sajnos – nem kellően mély; hiányoznak belőle olyan fundamentumok, melyek leginkább esztétikai természetűek. Az esztétika e helyütt előnyben részesített iskolái szerint létezik olyan önmagában álló idea, amely megadja a ’jó’-ság, a ’szép’-ség etalonját. Hogy ezek hol léteznek, és mi hogyan férünk hozzájuk, nos, igyekezve színjózannak maradni, legyen elég annyi, hogy semmi sem áll tőlem távolabb, mint e kérdéskört afféle pietizmussal felruházni, amelyet egyesek e téma kapcsán el nem engedhető alkatrésznek vélnek látni. Az biztos, valamiért tudjuk egy képről, hogy az mitől szép, s ennek analógiájára valamiképpen ugyanígy állunk a borral is. Az etalonképük valahogy a limine bennünk van, amelyet kondicionálással kikristályosítunk. Az úgynevezett borszakértők csupán ennyit tesznek, nem többet.