Szörnyű állapotban találtam meg. Nem akartam vendéglátást, nem akartam borászatot, csak vadászni szerettem volna, és egy nyaralót ezen a helyen. – meséli Liszkay Mihály, hozzátéve, hogy amikor a szőlő helyére újat telepített „halvány lila gőze nem volt, hogy mibe kezd bele”.

 

Itt tértünk vissza tehát az eredeti kérdésre: miért fehér szőlő… És a történet hallgatása közben megértettem, miért lehetetlen szinte szabad időpontot találni a Liszkay kúriába. 

 

A sztori miatt.

 

Ahogy Liszkay Mihály a teraszon mesélte az élettörténetét, egy csapásra elfelejtettük, honnan jöttünk, mi lesz balatoni Kerülőutunk következő állomása, már az is másodlagosnak tűnt, hogy olaszrizling vagy cabernet franc…

 

Persze, aki kóstolta már a Liszkay vöröseket, tudja milyen jó döntés volt annak idején bordeaux-i fajtákat telepíteni a Pangyér-dűlőbe.

 

Nem voltam borász – mondja a házigazda. Egyet tudtam, hogy nem akarok olaszrizlinget, mert abból annyi van, hogy az egész Balatont fel lehetne tölteni vele. Az egész vidék fehér szőlőről szó, pedig a rómaiak itt már kékszőlőt termeltek – érvelt.

 

 

Az első lépéseket még a romos pincében tette meg a borászat. A 10 ha betelepítését 2006-ban követte a szűztermés, és már az bebizonyította, hogy érdemes volt a környéken szokatlan fajtaösszetétel mellett dönteni: a Páneurópai Vörösbor Versenyre küldött borok aranyérmesek lettek, két évre rá abszolút champion díjat nyertek, a Pannon Bormustrán pedig aranyat. 2004-ben a Decanter World Wine Awards-ról, 12 ezer nevezett bor közül sikerült ezüst és bronz érmet hazahozni. Nem vagyok borász – mondja Liszkay. Tanuló vagyok, de bőségesen megfizettem a tanulópénzt – nevet.

 

Szerinte a következő két-három generáció fog rájönni, hogy a Balaton-felvidék nagy részén a fehér fajtákkal szemben cabernet franc-t kell telepíteni, az övé pedig 8-10 év múlva fogja a legszebb bort adni.

 

A Liszkay Borkúria eredetileg családi nyaralónak készült. Nem volt üzleti terv, a szobák saját célra lettek kialakítva. Talán ezért olyan otthonos, maguknak építettük, nem azért, hogy gyors pénzt keressünk vele – mondja Liszkay. Ez lett az attrakció – mutat körbe –, ez a csend, ez a zene. Ez itt egy álomvilág.

 

 

A vendégház megnyitása óta eltelt években kialakult egy elit, visszatérő vendégkör, a kúria híre szájról szájra terjed, a főszezonra pedig szinte lehetetlen szobát foglalni. Aki ötször itt volt, és nem tudott bejönni, vagy nem tudott időpontot foglalni, megpróbálja hatodszor is – mondja a tulajdonos, a vendégkönyvben pedig világsztárok, sztársportolók, az üzleti és politikai elit hálálkodó bejegyzései olvashatóak. Nem is akármilyenek, „néha könnyekig megható” – lapozgatja büszkén.

 

 

Hetvenöt éves vagyok, és a 16 óra munkát minden nap lenyomom. Tavaly 78 ezer kilométert mentem a kocsival, de nagyon élvezem – mondja, miközben fél szemmel néha ránéz a kúria vendégeinek asztalára, minden pohárban van-e bor, égnek-e a gyertyák az asztalon, minden tökéletes-e.

 

 

Itt tartunk – összegez. Nincs kiút, csak előre – a Liszkay bor betört a piacra. Ebből a kis birtokból erősen állunk a lábunkon, a 2015-ös év pedig minden idők legcsodálatosabb borát hozza. Ez mind nagyon szép, csak lennék 15 évvel fiatalabb – mosolyog.

 

Tökéletes a csend. A Nap épp bújik el, valahol Balatonhenye fölött jár, a dombok mögé tart. Szentül hiszek abban, hogy minden úgy lett jó, ahogy végül történt – ér lassan a történet végére Liszkay Mihály. Az ember, ahogy őszül a haja, érdekes bölcsességekre jut, és én ezt most nagyon élvezem. Mindig mást akartam, de mára már azt gondolom, úgy volt megírva, hogy ide visszatérek.