Utóbbit azonban nem a borfirkászok vallják. Tulajdonképpen a borászok sem. De sugallják. Mondhatják, hogy, ó, kérem, de hát a kritikusok a mi tükreink. Mondhatják. Csak belenézni nem szeretnek.

Nyugalom. Vegyen mindenki tíz mély levegőt.

Vegyük észre: a cél közös. Vegyük észre: borzasztóan hiúk vagyunk. Mi, firkászok és ti, borászok is. Íme, az első közös pont, amiben – remélem – egyetérthetünk. Most fussunk neki még egyszer, s tisztázzuk, kinek mi a dolga.

 

Az elmúlt hetekben megjelent a Gault&Millau által leporolt, a Molnár B. Tamás-féle Bűvös Szakáccsal együtt magába integrált Művelt Alkoholistán egy poszt, melyben a tokaji Demeter Zoltán Kakas-dűlőből származó 2011-es furmintját az ’alföldimerlot’ nevű szerző éles kritikával illet a maga sajátos, konfliktust nem kerülő stílusában. Címszavakban: „aromaszegénység”, „vizes korty”, „rövid lecsengés”, „konzervkukorica”. A Facebookon ezt a véleményt mélyen elítélte a borászok egy csoportja, mondván, támadás érte – nem főként Demeter Zoltánt, de – az egész száraz furmintot termelő borásztársadalmat. Mi is történt?

(Előrebocsájtom a félreértések elkerülése végett, ez itt most nem apológia a Művelt Alkoholistához vagy ’alföldimerlot’-hoz. A dolog ennél sokkal általánosabb, bármelyik borblogról vagy boros portálról is szólhatna.)

Adott egy borkedvelő. A saját pénzén bort vásárol, nemegyszer igen drágán, és leírja a véleményét a blogjában. Ennek a blognak van egy törzsolvasó-közönsége, amelyik érti, szereti az adott blogger stílusát és többnyire egyetért a véleményével. Létezik tehát egy réteg, amelyik – ha becsülni kellene – pár száz, maximum pár ezer főt jelenthet blogonként, átfedésekkel együtt. Ez a réteg, amibe voltaképpen a blogger is beletartozik, a poszt kifutásáig – ami általában pár hét – kialakít egy bizonyos réteg-véleményt, több hozzászólásban megejtett véleménycsere után. Ha a konkrét példánkhoz térünk vissza, ez a réteg-vélemény az volt, a Művelt Alkoholista hivatkozott, Demeter Kakas-posztja alatt, hogy sajnos a magyar száraz furmintok vagy túl alkoholosak, és/vagy túl „fásak”, és/vagy túlérett alapanyagból készülnek, de legtöbbször hamar (2-3 év után) szétesnek és jellemzően túlárazottak is az imént felsoroltak tükrében. Ezt érezte a borászok egy része az egész borvidék elleni támadásnak, de talán a ’hátbadöfés’ is találó megfogalmazás lenne.

(Megjegyzem, a Művelt Alkoholista fenntartója, a Gault&Millau éppen a napokban közzé adott 2013-as kalauzában rangsorolta első helyre Demeter Zoltán 2011-es Kakas Furmintját a 'Tíz legjobb száraz fehér' kategóriájában [három másik tokaji borral holtversenyben], míg 'A legjobb borászatok' között szintén az első helyre tette Demeter Zoltánt és pincészetét [Szepsyvel holtversenyben]).

A fenti eset számtalanszor előfordult már, más és más köntösben. A megkritizáltak ilyenkor jellemzően két szempont mentén igyekeznek reagálni: 1.) a szerző dilettáns, 2.) bezzeg a külföldi szakírók rögtön észreveszik, hogy melyek hazánk kiugrási lehetőségei a borok terén.

Nos, mint a Borászportál szerkesztője, néhány ilyen polémiát magam is megéltem már. Legutóbb például annak vonatkozásában, hogy az októberi vaktesztünkön a többféle kategóriában elől végzett olaszrizlingeket „Magyarország legjobbjainak” tituláltam, s ezzel „önkényesen és igazságtalanul kirekesztettem” azon olaszrizlinges termelőket a játékból, akik nem voltak hajlandók „ingyen bort” küldeni a tesztre, de akiknek valószínűleg lapulnak olyan tételei pincéikben, amelyek méltán kéredzkedhetnének fel a „legjobbak vonatára”.

Az, hogy ki dilettáns és ki nem, csak alapos megfontolások után lenne kijelenthető. Mondhatjuk, hogy a tradícióval rendelkező borászcsaládok azok, amelyek valóban értik és látják a magyar bor jelenét és jövőjét, tekintve, hogy komoly múlttal rendelkeznek. De akkor mi van azzal, aki például egy székesfehérvári vasipari vállalkozást maga után hagyva, borászati múlttal nem rendelkezve, egyik évről a másikra lesz a hazai fogyasztók egyik kedvence (ami persze nem jelenti azt, hogy a kritikusoké is, és amit nem reprezentatív felmérések, hanem az eladási statisztikák igazolnak)? Ha az előbbi premisszát fogadjuk csak el, úgy azt kellene mondanunk, egyedül a komoly hagyománnyal rendelkező borszakíró-családok sarjai nyilatkozhatnának hitelt érdemlően a borokról – de ilyenek meg nincsenek. Sarkítok, persze, de így – remélem – jobban tudom érzékeltetni, mire is akarok kilyukadni.

A magyar borkultúra épp’ csak húsz éve létezik. A magyar borkultúrának nemcsak a bortermelés és a borfogyasztási etikett, a borkritika is részét kell, képezze. Borkritika meg, a fentebb körülírt, web2-es formában – értelemszerűen – nem létezik csak az internet megjelenése óta – sőt megszületését későbbre, a kétezres évek elejére kell tennünk. Ha a magyar – újjáéledt – borkultúra gyerekcipőben jár, mondjuk a több száz éve töretlenül fejlődő franciához viszonyítva, akkor abból az következik, a magyar online borszakírás/borkritizálás is kezdetleges, egyelőre. Kezdetleges, mert sokszor valószínűleg hiányzik az a bizalmi kapcsolat, amit e terület természete megkövetel. Filmes és filmkritikus között, szépíró és recenzens között, festő és műkritikus között ez a viszony sokkalta kidolgozottabb, ami nem azt jelenti, kebelbarátok a felek. Azt jelenti, többnyire elfogadják egymás intézményét. Csak többnyire, tudom. A borok terén ez a fentebb hiányolt borász-borkritikus-viszony nem ennyire magától értődő, és, mint utaltam rá, sokszor kialakulatlan. A borászok, kivált a kézművesek (hadd ne kelljen most magyaráznom ezt az elkoptatott fogalmat), nemegyszer definiálják önmagukat amolyan művész-, filozófus-féleségnek. És ez így van jól, mert egynémelyik boruk valóban magas nívón létező esztétikai entitás, amely fölött tengermély és parttalan filozofálások indulhatnak meg bele a világba. A borkritikusok viszont, s ehelyütt megint csak az online-firkászokra gondolok elsősorban, mikor otthon (tehát nem egy versenyen, ahol 2 perce van egy adott tételre) vagy egy sétáló kóstolón szerzett benyomásuk alapján értékítéletet hoznak egy borról, azt úgy teszik, hogy leválasztják a készítője által leválaszthatatlannak vélt ’művészséget’ és ’filozófusságot’, mint járulékokat, és meztelenül a bort, mint iparos-terméket szemlélik. Ezért lehet az, hogy Demeter Zoltán, Szepsy István és sok más borász érdemei, az, amit az adott borvidékért, s azon keresztül az egész ország borimázsáért tettek, ugyan elévülhetetlenek – s ha valakik, hát legalább a megnevezettek bizonyosan nevezhetők művésznek és filozófusnak – az online-borkritikusok egy-egy posztban csak magát a meztelen produktumot szemlélve írnak jót vagy rosszat, de mindenképpen őszintét.

A blogok lényege ugyanis, hogy tükrözzenek egy adott, őszinte véleményt. A kérdés, persze, még mindig nincs megválaszolva; ki tekinthető hiteles kritikusnak, megbízható iránytűnek? Ha alaposan átolvasunk egy borblogot vagy egy boros portált, a tartalom mennyiségén, tehát a befektetett munkán ez talán lemérhető. Igaz, nincsenek csak 6-8-10 éve működő online boros felületek, de véleményem szerint, ha egy magát borkritikusnak tartó személy annak szenteli majd’ az összes szabadidejét, hogy borokat vegyen, boros rendezvényekre eljárjon, borismereti képzések vizsgáit abszolválja, külföldi boros oldalakat szemlézzen, s este, a polgári munkája befejeztével – vagy éppen hétvégén – borkritikákat fogalmazzon meg saját oldalán, akkor ő már mégiscsak hitelesebb forrás, mint mondjuk azok, akik a GFK adatai vagy éppen a Borászportál fogyasztói felmérése szerint maximum 750-1300 forintot költenek egy palack borra kéthetente. De nem is az ár a lényeg. Míg esztétának, tehát filmkritikusnak vagy irodalomkritikusnak van lehetőségünk magunkat képezni felsőoktatási szinten, addig borkritikusnak – legalábbis Magyarországon – nincs. A jelenlegi online borkritikusok, a hátuk mögött lévő (közép- és felsőfokú) WSET-vizsgák ellenére is autodidakták. Autodidakták, mint a székesfehérvári vasiparos-borász. Autodidakták, de nem dilettánsok. Naivaknak ugyan – ha művészettörténészi képpel akarunk élni – nevezhetjük őket, amennyiben a borszakértői iskolázottság alfájának egy ruszti vagy londoni WSET-diplomát tekintünk, de akkor a világban sokak által tapsolt Steven Spurriert is efféle iskolázatlan naivaként kell elkönyvelnünk. Egy olyan naivaként, akinek véleménye a világ borpiacán, ha nem is jelentékenyebb, de legalább olyan fontos, mint a magasan iskolázott, Master of Wine képesítéssel rendelkező Jancis Robinsoné.

Az általam legmérvadóbbnak vélt (steineri) fejlődéselméletre támaszkodva azt gondolom, a negatív kritikának elhanyagolhatatlanul fontos szerepe van. Annak a fejlődésnek, ami az egyre jobb felé törekszik, az egészséges ellensúlya és féke a negatív kritika. Ha van rossz bor, arról meg kell írni az őszintét, ha egyelőre naivan is tesszük. Jelenleg ez a naiv-véleményezés a borászok tükre. Jelenleg itt tartunk. Persze van rosz kritika is, kár volna úgy tenni, mintha nem lenne, de ilyen mindig is lesz, ahogy rossz bor is. A hangsúly az őszinteségen, az elfogulatlanságon, a másik oldalon pedig a vélemény elfogadásán van.

De van azért olyan online-borkritikus is, aki rendelkezik WSET-diplomával. Tóth Adrienn, a Vinoport.hu főszerkesztőjének mégis az a vezérelve, borokról, borászokról csak jót. A magam részéről e szemléletet is a fent meghatározott borkultúra kezdetlegességének tudom be. A borászok és online borkritikusok szerepének az általam legelőrehaladottabbnak vélt felfogásáról a Táncoló Medvén találtam néhány gondolatatot:

A cél a száraz tokajival is az, hogy tényleg ott legyen, ahova sokan ma is ugyanúgy szánjuk 2000 óta: a világ legjobb száraz fehérborai közt. Ha most vannak is szkeptikusok, az csak egyvalamit jelenthet: újabb és újabb kérdéseket föltenni és megkeresni a helyes válaszokat rájuk… Én hiszek abban, hogy ezt lehet együtt is, sértődések nélkül… Tudom, hogy borászok is vannak, akik hisznek ebben.” (Ripka Gergely - Merre tart ez a párbeszéd?)

A cikket vitaindítónak szántuk. Természetesen sok fontos dolog kimaradt belőle. Ezek felvetését olvasóinktól várjuk. Kellő számú komment megléte után közzétesszük azokat, reakciónkkal együtt.