Ha a pinot noir nehéz műfaj, akkor a nebbiolo közel lehetetlen - írja
Borrajongó Piemontról szóló cikkében. Nemcsak szőlészetileg, hanem borászatilag is kihívást jelent. Alig néhány helyen foglalkoznak a művelésével. A szőlő jó hírét Piemontnak köszönheti, innen kerül ki a legjobb minőségben, ami nem csoda, hiszen ez a hazája.
Csak igazán kevés helyet találtak, ahol a nebbiolo tudott valamit villantani. Az USA-ban Washington Államot és Oregont, Ausztráliában pedig King’s Valley-t (Victoria) szokás ilyenkor emlegetni. A fajta Olaszországon kívüli területei a kevésbé szerencsés helyekkel (Argentína, Mexikó, Kalifornia) együtt sem haladják meg a néhány száz hektárt. Kevesen tudják, de Egerben Lőrincz György (St. Andrea) 2005-2006 környékén nebbiolót telepített és készít is belőle évenként egy hordó bort (Mysterium).
A későn érő fajta már hidegben került be a pincékbe, így nem indult el a spontán erjedés, akár 8-15 nap is eltelt, amíg az élesztők dolgozni kezdtek. Amikor aztán sínen voltak a dolgok, hűtés híján a cefre hőmérséklete akár 35-38C-ra is felmehetett, ami „elégette” az aromákat. De még tipikusabb volt a hideg miatt meg-megakadó erjedés, aminek egyenes következménye a héj és az erjedő bor hosszú érintkezése. Ez akár 2-3 hónapig is eltarthatott, így a préselés után már egy igazi szörnyeteg megszelídítése várt a nagyméretű, általában öreg hordókra. A brutális tannin lesimításához sokszor ötéves érlelés után palackoztak és a bor még mindig nem volt kész a fogyasztásra. Sok nebbiolo-ra ma is jellemző a magas illó, de képzelhetjük milyen lehetett ez egy elnyújtottan erjedő, ötéves hordós érleléssel megfejelt bornál. Ehhez jöttek még a régi erjesztőkádak, hordók és kezeletlen betontartályok okozta higiéniás problémák. A kor Baroloinál sokszor 24 órás szellőztetést javasoltak, így volt esély, hogy a bakteriális fertőzések okozta kellemetlen íz és illatjegyek távozzanak.
