A fajta eredetével kapcsolatban nem is a Kárpát-medencét, hanem a Monarchia területét érdemes említeni, hiszen Magyarország és Ausztria mellett Szlovéniában és Horvátországban is fellelhető. Történetét nagymértékben meghatározta a fajta jó alkalmazkodó- és termőképessége, ami miatt a szocialista évek alatt sajnos a mennyiségi szempontok mellett a minőség háttérbe szorult. A rendszerváltás után kezdték a borászok is „felfedezni”, keresni a benne rejlő értékeket, és szerencsésnek mondhatjuk a helyzetet, hiszen a borvilág is a tanninbombák helyett egyre inkább a gyümölcsös, elegáns savakkal rendelkező tételeket keresi – amelynek a kékfrankos tökéletesen megfelelhet.

Több terület méltatása mellett Mészáros Gabriella, nemzetközi borakadémikus, a Borkollégium alapítója kiemelte Sopront és Szekszárdot, ahol a „legkomolyabban veszik a fajtát”, és ahonnan „a legtöbb minőségi kékfrankos” származik. A két termőtáj természetesen különbözik egymástól, hiszen az éghajlati és talaj-adottságok miatt Szekszárdon „szelídebb” borok születnek. Feltétlenül említésre méltó Ausztria, illetve Franz Weninger is, akit a fajta felfedezésének úttörői között tarthatunk számon. Gabriella rámutatott, hogy a két ország tekintetében nem a versengést kell előtérbe helyezni, hiszen a határ mindkét oldalán szép borokkal találkozunk.

 

A kóstolón a fenti területek mellett a Felvidékről és Villányból kóstolhattunk egy-egy tételt. A sorrend kialakításával minden borral más élményt kaptunk, és így kidomborodott a fajta kiváló képessége a terroir bemutatására. Sokat megtudhattunk a termőtájakról, a konkrét ültetvények talajadottságairól, amely szempontokat a borok is hűen visszatükröztek.

Bott Frigyes 2012-es kékfrankosa például a vulkáni alapkőzet és kavicsos fedőréteg miatt melegebb karaktert mutatott, érett gyümölcsökkel, krémességgel, a hordóhasználat miatt pedig édes-fűszeres jegyekkel. Emellett az elegáns savak tették komplexszé a bort, amely betöltötte a szájat, lecsengése is hosszú volt. Ellenpólusként említhető Ráspi 2011-es kékfrankosa, amelyben a gyümölcsök helyett az ásványosság dominált. A szikár bor élénk savakkal rendelkezett, összetettsége miatt azonban ez sem volt vékony. A két tétel között kiváló átvezetés volt Luka Enikő ’11-es bora, amely felépítését tekintve is az előzőek között helyezkedett el: a lendületes savak, ásványos keret mellett a friss gyümölcsök is jól kivehetőek voltak.

A többi bor szintén jól mutatta ezt a fajta változatosságot, amellyel a mesterkurzus tartalmas és izgalmas nyitánya volt a Nagy Kékfrankos Kóstolónak.