Ahogy a vers címe is jelzi, a szüret valóban elkezdődött, sőt több hazai borászatban már javában zajlik az időjárásnak köszönhetően. A középkori hagyomány szerint viszont Szent Mihály napjától (szeptember 29.) – borvidékektől függően – Simon-Júdás (október 28.) napjáig tartott.

A szüreti hagyományokra is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás, sőt még egy országon belül is számtalan különböző tradíció él(t) a mulatsággal, a lakomával és a felvonulással kapcsolatban. Egy dolog viszont mindenhol megegyezik: a szüret egy ünnep, ami az évnek egy olyan mérföldköve, amelynek a hála, a kemény munka gyümölcse és a népszokások adják a fényét. 

Egészen biztos, hogy a szüret már az ókor óta fontos tevékenység. Dionüszoszt, a bor, a mámor és a szőlőtermesztés görög istenét gyakran ábrázolták fején szőlőlevelekből font koszorúval, egyik kezében borospohárral, másikban pedig feldíszített szüreti bottal. Dionüszosznak hat ünnepe volt egy évben, közös jellemzőjük, hogy hangoskodva, zenével és tánccal ünnepeltek valamennyin. A ma is megfontolandó ókori mondás, miszerint „Semmit se nagyon!” a poliszokban zajló szüreti eseményekre is érvényes volt, hiszen az ünnepi lakomákról a férfiaknak egyedül, lámpás nélkül kellett hazamenniük, így biztosítva a mértékletességet. 

A görögök körében meglévő Dionüszosz-kultusz a rómaiak Bacchus-kultuszában folytatódott. A római mitológiában Bacchus volt a jókedv, a vigalom, a szüret, a szőlő és a bor istene, aki értett a mezőgazdasághoz és termékenységet is hozhatott. A felvonulások jellegzetes figurájává vált nálunk a Bakkus vagy Baksus, aki általában egy nemzeti színű hordóra ültetett, huszárruhában lévő fabábu volt, egyik kezében lopótökkel, a másikban pedig koccintásra váró pohárral. 

Ezek a szokások természetesen évről-évre színesedtek, bővültek, mint például Erdőbényén a kádártánc hagyománya, amely során táncmotívumokkal mutatták be a mesterség lépéseit. Mádon a dolgavégezetlenül hazatért zsidó fuvaros esetét mutatják be a felvonuláson, akinek köszönhetjük az „ott vagyok, ahol a mádi zsidó” mondást. A történet szerint a szüret után a helyiek még megbízták egy-két szállítással az addig megbízható fuvarost, aki hajnalban el is indult elvileg Mezőzombor felé, ám útközben elszunyókált. A helyi csárdából kilépő, jókedvű fiatalok észrevétlenül megfordították a szekerét és a lovak elindultak haza, vissza Mádra a küldetés teljesítése nélkül. 

Az egyik kedvenc filmem (Pár lépés a mennyország Keanu Reeves és Anthony Quinn főszereplésével) csodaszép jelenete, amikor a nagymama, szőlőlevél-koszorúval a fején - az azték ősi hagyomány szerint - engedélyt kér a négy széltől, hogy learathassa a család, amit a föld adott. Ezt követően az összes férjezett hölgyet a hatalmas, szőlővel teli fakádba emelik, ahol elkezdődik a táncmulatság, egyben a szőlőtaposás.

Szerencsére konkrét szüreti eseményekről is tudunk az írók jóvoltából. Az egyik híres alkalom Fóton történt 1842-ben, ahol a világ első fröccse is elkészült (sokak örömére). Fáy András pincéjében Jedlik Ányos szódásüvegével spriccert készített. Fáy fóti szüretei egyébként is népszerűek voltak, hiszen legalább 40 pesti értelmiségi és közéleti vendég gyűlt össze a jeles ünnepre. Többek között Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos és Barabás Miklós is részt vett egy-egy ilyen alkalmon. 1843-ban a szüretelők között volt Csapó Mária is, a fiatal költő, Vachott Sándor menyasszonya, aki memoárjában megörökítette a fóti szüretek hangulatát. Ebből az írásból is tudhatjuk, hogy a vendégek érkezését „taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként”.

A zajjal induló szüretelés az országban jellemző volt. Az addig szigorúan védett, csőszök, szőlőpásztorok által felügyelt szőlőterület „felszabadítása” harangozással, valahol mozsárágyúk dörgésével, fegyverdurrogtatással, kereplőkkel vagyis zajkeltéssel indult az ősi gonoszűző rítusok szerint.

Az esemény fontosságát jelzi az is, hogy a szüretre még a katonákat, a messze földön szolgálókat is hazaengedték, sőt az elszármazott családtagok is igyekeztek haza erre a közös munkára, sőt a 16-17. században még a törvénykezést is betiltották erre az időszakra. A szüreti betakarítás az egész helyiséget megmozdította, részt vettek benne a családtagok, rokonok, gyakran az egész falu felkerekedett és kalákában dolgoztak.

 

 

Az 1950-esek évekbeli szüretekre visszaemlékező nagyszülők, szülők is megerősítik, hogy az év egyik legnagyobb társasági eseménye volt és mulatsággal zárult a termés betakarítása. A munka egész nap vagy napokig folyt, elkülönült a nők és a férfiak feladata. A hagyományok szerint a nők szedték a szőlőfürtöket a görbe szőlőmetsző kés (kacor vagy kusztora) segítségével, daloltak a szedőlányok, a férfiak (csöbrös vagy puttonyos) pedig összegyűjtötték a termést. Volt, ahol a gyerekek elkezdték karókkal, csömöszölővel a termés összezúzását, majd a férfiak a szüretelőhelyre vitték, ahol máris megkezdődött a préselés hatalmas taposó kádakban. Voltak helyek, ahol nem vitték a présházig a szőlőt, hanem a sorok végén egyből taposták, darálták. Az egyik legjellemzőbb szokás az volt, hogy a lányok mezítláb taposták a szőlőt a fa-kádban, -hordóban.

A nehéz, fizikai munkavégzéshez hozzátartozott a tréfálkozás, az éneklés, a hangoskodás és a finomabbnál finomabb ételek elfogyasztása is, amelyek a lagzik menüjével vetekedett. A laktató reggeli után tájegységenként más-más ételek készültek ebédre (például pincepörkölt, töltött káposzta, juhhúsos kása), míg este a bálon már a friss musttal koccintottak a húsleves, a birkapörkölt vagy a fánk fölött. Jókai Mór jóvoltából egy 1894-es, októberi alcsúti szüretről tudhatunk meg részleteket, ahol József főherceg vendége volt.  Amikor megérkezett, a férfiak javában szorgoskodtak a konyhában, hiszen az volt a szokás, hogy ekkor nem a nők főztek, ők már az esti táncmulatságra készülődtek. Míg mások a mustot préselték, közben a pecsenye sült, a gulyásleves rotyogott a bográcsban, bakagombóc (szalonnával töltött gombóc) vagy cakkumpakk leves készült.

A szüret soha nem ért véget a betakarítással, valójában a mulatság csak akkor kezdődött el igazán. A nap végeztével hatalmas szüreti bált rendeztek, amelynek hagyománya a 18-19. század során alakult ki és vacsorával, tánccal zárták le a munkát. Ez remek alkalom volt a párkeresésre, sőt több vidéken úgy tartották, hogy aki a bálon nem talál udvarlót, az vénlány marad. A bált általában felvonulással nyitották meg, amin nem csak a szüretelők, hanem az egész közösség részt vett.

Dr. Mód László néprajzkutató forrásaiból tudhatjuk, hogy az országszerte elterjedt szüreti felvonulások elődjének egy 1815-ben rendezett eseményt tartanak. 3 uralkodó – Ferenc császár, I. Sándor orosz cár, valamint III. Frigyes Vilmos porosz király – Margitszigeten zajló találkozójára rendeztek egy mesterséges szüretet, felvonulást. 

Ha más hagyományt nem is tartanak életben, de ma is nagyon sok településen van szüreti felvonulás, ahol feldíszített (lovas)kocsikkal, népviseletben körbejárják az utcákat, finomságokat kínálnak a résztvevőknek, kiegészítve egy-egy néptánc bemutatóval. 

Korábban több különböző vicces játék és népi hagyomány is színesítette a mulatságot. Ilyen szokás a szüreti fa elkészítése, amit a szőlő leveleivel, fürtjeivel feldíszítettek és megkínálták a járókelőket a lelógó szőlőszemekből, hogy biztosítsák ezáltal az egészséget és a termékenységet. 

 

 

A nap végén a szüretelők színes szalagokból, szőlőfürtökből koszorút készítettek a sikeres szüret tiszteletére, amit a játékok során kellékként felhasználtak. A bálkirály vagy borkirály nevű játékot az ókori rómaiaktól vettük át. A hagyomány szerint a megválasztott borkirály, fején babérkoszorúval, megszabta az est folyamán mindenkinek, hogy mit, mikor és milyen arányban fogyasszon.

A szüreti menetben a már említett bakkus figura mellett több beöltözött szereplő is jelen volt. Ilyenek például a török, a vándorárus, a cigány, a medvetáncoltató, a tolvaj és a csősz is. Maga a csőszjáték pedig a ma ismert fogócska ősi alakja, ahol a szundikáló csősz feladata volt megakadályozni a borral teli üvegek vagy máshol a koszorúra aggatott szőlő ellopását és elkapni a tolvajnak öltözött férfiak közül valakit. Ha egy tolvajt tetten értek, zálogot kellett adnia, amit mókás feladatok teljesítésével válthatott ki vagy „büntetést” kapott.

A bíró alakja szintén több borvidéken fellelhető. Ő a szüreti felvonulás vezére, tulajdonképpen a hangulatfelelős mondókái, rigmusai által. A bíró kíséretéhez tartozott két pandúr, két kisbíró, két cigány, csőszleányok és csőszlegények, akik feladata természetesen a szórakoztatás, a nézők megtréfálása volt például hajukba szórt liszttel, tollal. 

A 19. századig a birtokosok nem keveredtek a munkát végző néppel. Megbíztak egy szüretgazdát, általában a vincellérüket, hogy irányítsa a munkát. A munka végeztével a menet a földesúr házához látogatott, aki megvendégelte munkásait. Ha pedig a munkások elégedettek voltak a gazdával, szőlőkoszorút adtak neki, amit dalok és versek kíséretében adtak át neki. 

Ma már inkább turista programokat, néprajzi érdekességet jelentenek a szüretek, de ma is találhatunk olyan településeket, ahol hagyományos öltözetben szüreti mulatságokat, felvonulásokat, bálokat tartanak. Érdemes felkeresni hazánk pincészeteit ekkortájt is, mert számtalan programelemmel várnak mindenkit, természetesen a bor-, a helyi ételkóstolók mellett (például néptánc, kézi szőlő szedés, bográcsozás a dűlőben, traktorozás, szőlőtaposás, szőlőevő verseny, pincelátogatás, nótázás, bál stb.). Így egy kicsit „segíthetünk”, legalábbis belekóstolhatunk abba a munkába, aminek a gyümölcsét majd nyáron, a tóparton fröccsként megihatjuk vagy a karácsonyi vacsorához kínáljuk.