A száraz őszi idő természetesen nem valamiféle különlegesség, de mégis ritkább, mint az esős, ködös, szeles időjárás, arra viszont nem voltunk felkészülve, hogy ilyen fokú szárazsággal találkozunk Somlón október végén. Több helyen a friss telepítések harmada, negyede mutatott életjelet a hegyen, aki tehát idén fogott szőlőtelepítésbe a Somlón, az az egyébként is problematikus vízhiányon felül az október végén szokatlannak számító és igen komoly aszállyal is szembe kellett nézzen. Minderre szerencsére fittyet hányt a vígan csordogáló Séd-forrás, amely nemcsak a túrázók elsődleges és talán legjobb vizű forrása a hegyen, hanem a környék lakóinak és gazdálkodóinak is elsődleges és kiváló ivóvíznyerő helye, és ahol mi is minden alkalommal tele tudtuk tölteni palackjainkat hűs forrásvízzel. A forrás felett néhány méterrel egy romantikus lépcsősoron vezet fel a sárga jelzés a Felső hegykörútra.

 

A hegy rendszeres látogatói közé tartozunk, ám a már hagyományosnak számító júniusi éjszakai pincetúrák alkalmával általában nem jut idő olyan nézelődésre, szemlélődésre az egyébként csodálatos természeti környezetű Somlón, amire egy négynapos kirándulás mindenképpen lehetőséget ad. Bár júniusban talán a fotólencsén keresztül is könnyebb a hegyet bemutatni, mint ősszel, a hegy tetején található kilátóból még az egyébként szennyezett és szürke október végi levegőben is szép kilátás tárult elénk. A Marcal-medence síkjából az égbe törő hegy minden irányban a környezete fölé magasodik, és még a kilátó alatti felső rétről is igen megkapó látványt nyújt a túrázónak.

A kilátóból rögtön elénk tárul a vár is, amely kissé alacsonyabban helyezkedik el, mint a kilátó, ám a látvány nem sokkal marad el a Szent István kilátóétól.

A kilátó előtti tágas réten padok és asztalok kínálkoztak, igen jól esett a hegy megmászása után az októberi napsütésben ott megpihenni. A takaros büfében szintén kellemes fotelek marasztalják a vendéget, sőt, egy téli, zúzmarás , esetleg havas napon tett túra alkalmával is kiváló pihenőhely ígéretével is kecsegtetnek, mivel a büfé hatalmas ablakain a napsütés akadálytalanul jut be a helyiségbe derült idő esetén. Ráérősebb túrázók akár olvasgathatnak is, mivel a büfé afféle könyvtár is egyben, ahol a heggyel illetve a szőlőműveléssel foglalkozó könyvek állnak a polcokon.

 

 

A kilátóból egy lépcsősoron keresztül vezet az út lefelé az Aranydomb-dűlőre, amely egyben a sárga és a piros turistajelzés is. A vulkanikus működés eredményeképp létrejött kukoricaköves csapás a hegy délnyugati oldalában ereszkedik lefelé és balra tekintve igen megkapó látványt nyújt délkeleti irányban. 2-3 perc alatt el is értük el a St. Margit szabadtéri fotógalériát, ahol kálváriaszerűen elhelyezett posztamenseken a hegy borászai közül láthattunk néhányat Nagy Gábor képein. Ez a hely egyike a hegy azon részeinek, amelyek miatt érdemes a Somlóra látogatni.

A hegy őszi öltözéke nem okozott csalódást. Az aranylóan sárgálló szőlősorok képét a bazalt támfalakon és pincefalakon futó vöröslő vadszőlő levelek, zamatos komló és még a hegyen sorakozó fügebokrok leveleinek zöldje törte meg. Az aljnövényzet az aszály miatt sok helyen volt kiégve, ami ugyancsak tükrözte az elmúlt hetek az átlagosnál jóval szárazabb őszi időjárását. Mivel időnk ezúttal bőségesen volt, ezért a sok sétán túl lehetőségünk nyílt a Tornai Pincészetben található borászati tárlat megtekintésére is. A kiállításon korabeli szőlőművelési eszközöktől kezdve a szőlő feldolgozásához használt tárgyakon keresztül a történeti emlékekig minden megtalálható. A Török-kori csemege és borszőlőfajtákat, vagy a petrezselyemszőlőt bemutató tablók mellett a pince muzeális borai közül néhány szintén megtekinthető az igényesen kialakított múzeumban.

A hegytetőn egy kijelölt tanösvény is csábítja a túrázót sárga T jelzéssel. A Kitaibel-tanösvény mentén a helyi növény- és állatvilágon kívül azokat a rompincéket is megtekinthetjük, amelyeket néhány éve tisztítottak meg a helyiek segítségével és részvételével. A 19. században ugyanis még itt, a mai kaszálón is szőlőművelés folyt, ahogyan azt azon az 1858-as korabeli térképmetszeten is láthatjuk, amely a tanösvény egyik állomásán kerül bemutatásra. A vár megtekintését követően a hegyről északi irányban ereszkedtünk le. A sárga jelzést követve nemsokára a Tojásdombon találjuk magunkat, ahol – ha szerencsénk van – Ede bácsi öreg pincéjének udvaráról a hegy északi oldalára nyílik pazar kilátás.

Túránk tervezésekor igen jó döntésnek bizonyult utólag, hogy pincelátogatásainkat annál a Mundi Gábornál kezdtük, aki 2012-ben lépett be a borászat világába. A pince a hegy délnyugati oldalán, a hegy lábánál, az Apátsági-dűlőben található, és a hagyományos fajtákon túl egy zavarbaejtően jó syrah hordómintát is volt szerencsénk kóstolni Gábornál. A még szintén hordóminta juhfarkja és olaszrizlingje pedig igen ígéretes évjárattal kecsegtet. Palackos tételei közül a 2013-as furmint emelkedik ki, amely ha nem tudnánk, hogy furmintról van szó, akkor egy petrolos jegyeket mutató rajnai rizlingnek is elmenne. Semmit sem vont le a borok kiválóságából, hogy a kóstoló mellé egy szegfűszeggel és kaporral fűszerezett kemencés töltöttkáposzta került az asztalra a társaság igen nagy megelégedésére. Élményünket csak fokozta Gábor szívélyes vendéglátása, bőkezűsége.

 

Túránk természetesen nem lett volna igazán autentikus, ha nem látogatunk el Zsoldos Lászlóhoz, vagyis a hegy szoknyájának északnyugati részében található Gézaháza névre hallgató kicsi pincéhez a Séd-dűlőben. László orvosként dolgozik Szentendrén, a borászkodásba párja édesapja révén csöppent. Első látogatásunkkor a kitűnő borokon túl Lászlónak a jó hangulatot megalapozó komédiás vénájáról is meggyőződhettünk. Derűs életszemlélete valahogyan átszűrődik azokon a borokon is, amelyeket készít. Borai egyébként a hegyen született borok jó részére jellemző, szilaj természettel bírnak, ennél fogva pontosan azoknak szólnak, akik „A somlói”-t keresik. A pince zászlóshajója szerintünk az a „Kis Kemény” névre keresztelt 2014-es olaszrizling, amely az elmúlt évek egyik legcudarabb évjáratában készült. Nem titkoltuk László előtt sem, hogy őszi visszatérésünk egyik oka pontosan ez a bor volt, és nem is kellett csalódnunk, a már 4 éves bor még jobb formában volt mint az előző évben, ám sajnos egyúttal ki is futott.

Korábban a Somlói borok boltjának kies teraszán volt szerencsénk kóstolni Joós Elek borait, amelyek annyira emlékezetesek voltak, hogy mindenképpen szerettünk volna eljutni Elekhez és személyesen is megismerkedni vele, a boraival és a filozófiájával. Elek szerény ember, alázattal mesélt nekünk a szőlőművelési technikáról és borkészítési koncepciójáról, aminek a lényege a türelem és az aprólékosság. Mivel ő is egy másik területről érkezett a borászkodásba, ezért nála is tapasztaltuk azt a maximalizmust, ami a jó bor elkészítésének egyik garanciája lehet, és ez ráadásul alázattal is párosul. Erőfeszítései pedig megtérülni látszanak, 2015-ös olaszrizlingje például egyértelműen karakteres fajtajelleget mutat (ami manapság sajnos egyre kevesebb olaszrizlingről mondható el), mindazonáltal tükrözi a somlói mineralitást is. Kitűnő traminijét (2015) és furmintját (2015) már csak zöldveltelinije (2015) előzte meg, amely szerény véleményünk szerint osztrák magasságokban jár. Elek szőlője a hegy lábánál található, az Apátsági-dűlő aljában. Míg a hegy szoknyájának felső részén a szél miatt kevésbé vannak a szőlők kitéve a különböző gombás betegségeknek, ez a hegy legalsó részén már jelentősen megnehezíti a szőlészeti munkákat, ráadásul a hegy mögötti szélárnyékos terület – lévén az uralkodó szélirány az északnyugati – is pontosan itt van.

Összességében jó döntésnek bizonyult három éjszakát tölteni a hegyen, kitűnő élményekben volt részünk, kiváló borokat kóstolhattunk, amelyekből kénytelenek voltunk hazacipelni jónéhányat, bízva abban, hogy következő júniusig kitartanak készleteink.