Mivel a középső, a szombati nap ígérkezett számomra legtöményebbnek, így erről gondoltam egy szép élménybeszámolót kerekíteni a kedves borszerető olvasóknak. Nem arra koncentráltam most, hogy részletes borleírásokat adjak, ezt majd egy következő írásomban teszem, a számomra legjobban tetsző tíz bort kiemelve. Most inkább a hangulatról, a körítésről, a körülményekről, az élményekről, az összbenyomásról szerettem volna írni.

 

A történetben vissza kell nyúlnom péntek estig, amikor is a nyitó bulin olyan sokáig maradtam, hogy azt hittem, hogy szombaton fel sem tudok kelni, és el sem tudok indulni otthonról. Pedig reggel kilenckor már kapunyitás, fél tízkor pedig máris 6 pezsgő várta, hogy megkóstoljuk. Ki is adtam a jelszót: „pezsgős jó reggelt” (pálinkás helyett). Gyors reggeli otthon, kb. olyan mennyiségben, amit ebédre szoktam normál esetben beküldeni, ami nálam nem kis adagot jelent. Hiába, alapozni kell a boroknak. Aztán siettem, ahogy tudtam, a helyszínnek otthont adó szálloda bejáratnál, a regisztrációs pultnál elfelejtettem poharat magamhoz venni, meg ásványvizes kupont, meg még egyéb kiegészítőket. A szép, magenta ruhás hostess lány hiába futott utánam ezekkel. Én már a Piper-Hiedsieck-féle francia champagne-okra gondoltam, valamint hogy le ne késsek az egész előadásból akár csak egy percet is. Brutál jó évjáratos pezsgők, 1979-től 2004-ig, kihagyhatatlan! Jobb ébresztő volt, mint egy kávé!

Szép és erős kezdés után a következő mesterkurzus Master of Wine-okkal, szintén kötelező program, meg kell tudni, hogy ők hogy kóstolnak, mit mondanak, elárulnak-e valami titkot a tudásukból. De addig még volt fél óra szünet. Ki kell használni minden percet – gondoltam –, hisz’ hatalmas listával jöttem. A majd’ ezer borból úgy 150-200 féle kóstolását raktam össze minimum-tervnek, persze szigorúan köpve, kiöntőt használva, hogy estig talpon tudjak maradni.

A délelőtti órákban valami könnyű fehér borra vágytam, tettem is egy gyors kört a balatoni borászoknál, meg azoknál, aki még épp ott volt a környéken. Eligazodni nem volt egyszerű, az előző évek tapasztalatai alapján rutinból mentem. Aztán kissé máshogy volt berendezve az egész helyszín, mint eddig. Még jó hogy a belépőhöz osztott információs füzet, gazdag, infókkal teli, tömény és érhető volt, vicces kis rajzokkal ellátott térképekkel, kiállítói listákkal, borászok elérhetőségével, illetve az általuk hozott borok listájával. Tömény információbázis, pláne, hogy még ebbe is jegyzeteltem, így percről-percre többet ért – ha másnak nem is, de nekem feltétlenül.

Azért egy keveset bolyongtam a mindenféle szponzorokról elnevezett termekben, mire rátaláltam az általam kinézett borászokra. Az előző évekhez képest szembetűnő változások voltak. Például külön villányi teraszt alakítottak ki, 11 borásszal. „Ha Villány, akkor cabernet franc!” hirdették mindenhol hangzatosan. Azt eddig is tudtuk, hogy ez a fajta milyen jól érzi magát Villányban, és hogy a borászok ezt felismerve erre helyezik a hangsúlyt.

Ha már itt jártam teszteltem is a cabernet franc-okat, meg még mást is, amit hoztak, csak a teljesség igénye nélkül néhány: Capella, Carissimae, Elixír, Aureus, Terra Tartaro, Kopar, Pinot Noir-ok, Merlot-ok, egyebek. Húzós sor. Mondanom sem kell, elképesztő mennyiségben vonzották a vendégeket ezek a húzónevek.

Aztán külön részt kaptak a Pannon Bormíves Céh tagjai, ezzel is jelezve egységes fellépésüket. Érdekes, hogy Gere Attila itt is és a Villányi teraszon is jelen volt, aki pl. a legújabb Solus-ra volt kíváncsi, annak itt kellett sorba állnia. Érdekesség, hogy a legbelső teremben (túl az üvegfolyosón – a szerk.), ahol az előző két évben nagyon erős villányi, szekszárdi, egri, tokaji borászsor kapott helyett, most szinte a terem fele üresen állt, vagy egyéb, nem boros standok foglalták el. Ennek megfelelően most ez tűnt a legszellősebb helynek, pihenésre, beszélgetésre, lazításra leginkább alkalmasnak. Külön blokkba rendeződve kaptak helyet a mindenféle gourmet standok: sonka, csoki, sajtos, sütemények, egyéb édességek, mi szem-szájnak ingere.

Visszatérve a Master of Wine mesterkurzusra: nagy az érdeklődés, talán csodavárás, talán az sem. A két „Jedi” (a német Caro Maurer és Peter McCombie az Egyesült Királyságból) előadói stílusa lehengerlő, előadásuk lendületes, érdekes, magával ragadó. A kóstolt borok jól összeválogatott tételek: egy klasszikus német moseli rizling; egy egyedi szicíliai könnyű, kellemes, gyümölcsös vörös cuvée; egy argentin, döntően malbec alapú házasítás; a nálunk is ismert spanyol Palacios Petalos, 100% mencia fajtából; egy klasszikus komoly, nehéz, testes, vastag ausztrál shiraz; a végére pedig egy 20%-os alkohollal megáldott portói.

Meggyőződhettünk, hogy vajon mi is ugyanazokat érezzük-e ezekben a borokban, illatban és ízben, mint az előadóink. Aztán örömmel nyugtáztuk, hogy igen, milyen királyok vagyunk, a jegyzeteim szinte szóról-szóra megegyeztek az előadók által kiemeltekkel. Közben szórólapot kaptunk, a Master of Wine intézetről, a vizsgákról, követelményekről. Belelapozva, valamint további infókat hallva, lelkesedésünk alábbhagy, és rájövünk, hogy a Master Wine-ok tudásától és tapasztalatától fényévekre vagyunk, még van mit gyakorolni. Ahogy egy klasszikustól származó idézetet aktualizáltam: „Kóstolni! Kóstolni! Kóstolni! Tessék sokat kóstolni!”.

Újabb félóra szünet, ki kellett használni és valami harapnivaló után nézni. Egy vegyes sonka-kolbász-sajt tál, az bizony jól esik ilyenkor. De ilyet csak nem találtam, van külön-külön, jó pénzért sajt is, sonka is, kolbász is, de egyben nincs. Ha ilyet akar valaki, akkor kettőt kell venni, dupla pénzért. Aki éhes megvette; én is ezt tettem. Némi bolyongás, érezhetően megnőtt létszámú tömeg. Nem csoda, hisz már belecsaptunk a délutánba is. Ismerős hátán ismerős, eltérítettek a tervezett úti céljaimtól, rövidebb-hosszabb beszélgetések, kinek mi tetszik, mit nem szabad kihagyni, szlovén, meg román, sőt orosz borok, friss Hundeszt-díj nyertes pálinkák, Ararát brandy, a chilei nagyágyúk, a szekszárdi sor. Szinte beleszédül az ember.

Közben majdnem megfeledkeztem, hogy az általam egyik legjobban várt mesterkurzus következett, a cabernet sauvignon kóstoló Steven Spurrier-rel. Rohantam a bejárathoz, nehogy lekéssem. Óriási tömeg tolongott az ajtóban, várakozás, nem lehetett bemenni, várni kellett. Aztán kb. 20 perc késéssel kinyílt az ajtó, a tömeg szinte egymást taposva özönlött be, teljes teltház. Egy klasszikus sporteseményeket közvetítő riporteri klisével élve: „egy gombostűt sem lehetett leejteni”.

12 cabernet sauvignon, mind kitöltve a kb. 200 vendég mindegyik poharába előre, vakkóstoló bizony a javából. Illetve nem mind, mert a szervezők közölték, hogy nem minden borból jutott minden pohárba a nagy érdeklődés miatt, és akinek jutott javasolták, hogy öntse szét a szomszédjának, akinek nem maradt. Mire kárörvendően körbenéztem volna, feltűnt, hogy a hátsó sorban megbúvó 10. számú minta nálam is hiányzik. Ez szívás bizony, izgatottan forogtam bámultam, hogy mi van, de mire észbe kaptam a kettővel előttem lévő sorból valaki máris töltött az üresen árválkodó poharamba.

Steven közölte, hogy a 20 perc késést be kell hozni, ezért 45 perc alatt kellett lekóstolni a 12 bort, vakon, értékelni, majd sorrendbe állítani, és az első hatot felírni egy erre a célra kiosztott papírra. Ezt ezután beszedték, és 30 perc alatt kiértékelték, Steven ezalatt a 30 perc alatt felfedte, hogy melyik bor melyik, és ki is elemezte, hogy melyik milyen, és mi volt az ő személyes sorrendje. Utolsó 5 perc eredményhirdetés, az első hatból négyet eltaláltam, köztük az elsőt is. Örültem is magamnak, meg annak a jó hírnek, hogy az első hatba befért a két magyar is, a Sauska és a Malatinszky pince egy-egy villányi bora. Szép siker ez úgy gondolom, amely mellett nem szabad elmenni szótlanul.

A cabernet sauvignon-októl bódultan kilépve a teremből azt tapasztaltam, hogy a szombat estére a várt, jósolt nagyságú tömeg megérkezett. Ilyenkor szokott az lenni, hogy a szakmán, az érdeklődőkön, a borkedvelőkön kívül, megjön az a réteg is, amelyik csak magát megmutatni jön ilyen helyekre, mert ez bizony már menő, trendi dolog. Magas sarkúban és semeddig érő miniszoknyában kifestett cicák, náluk 40 évvel idősebb fukszos pasikkal. Ez a fajta vendég az, amelyik csak egy félét kér mindenhol, azt is úgy, hogy „csak a legjobbat, vagy a legdrágábbat”. Aztán jött az a döbbenet, aminél már levegőt sem kaptam. Egy párost kutyával láttam, az a klasszikus, mini kutya, zsebkutya, valószínű, hogy ott is hozták be.

Nekem is megjöttek ismerősök, barátok, gyorsan kalauzoltam is őket, egy kis Villány, egy kis Heinemann-terasz, egy kis külföldi borok, na meg persze Somló és Eger, némi Sopron. Aztán szorongatott az idő, mintha már este előre tekerték volna az időt egy órával, nem csak pár óra múlva, éjszaka. Na, még ezt, na még azt, zárjunk tokajival, fojtsuk le egy kis brandyvel vagy pálinkával. Aztán jöttek a biztonságiak szépen udvariasan, ahogy kell, hogy szombatra vége, de ne csüggedjünk, mert vasárnap még újra lehet jönni. Ezt megígértük és mentünk is. És jövőre is megyünk, mert reméljük, akkor ismét ugyanitt, ugyanilyen színvonalas rendezvényen, ugyanilyen kínálattal ismételhetünk! Este azért hazaérve gyorsan összeadtam, hogy hány félét kóstoltam aznap. Bizony közel százat, nem mondom, hogy nem voltam fáradt, de a közel 10 órás bormaraton után sikerült azért józanul megúsznom az egészet, ehhez persze kellet az a kb. 3 liter ásványvíz is, amit a nap folyamán magamba töltöttem.