No de ez nem jelenti azt, hogy ne kóstoltunk volna remek etyeki borokat a Vincén, a Tulipánban (a Vabrik pincészet kóstolójáról be is számoltam a blogon) s persze nem utolsó sorban a Tusványosi borsátorban valamint a Borzonti borházban.

Kertész Zoltánt – merthogy Etyek üzenetét Ő tolmácsolta mindkét helyszínen – mindkét nyári táborban teltház várta, borai és poénokkal tűzdelt előadása osztatlan sikert arattak.

Érdemes megjegyezni, hogy az etyeki borvidék Fejér megyében fekszik, és három körzetre oszlik, az etyekire (az országos szinten nevet szerzett borászok zöme itt tevékenykedik), a budaira (ide tartozik a Tökön tevékenykedő Nyakas pince), valamint Velenceire (az itt munkálkodó borászok közül a legnagyobb presztízse a Nadapi Szentesi Józsefnek van, akiről még lesz szó). Fejér megyében van még egy jelentős borvidék, Mór, mely az etyekihez hasonlóan megtalálta már az útját a fővárosi „borcentrumokba”, legyen szó borkurzusokról, szaklapokról, szaküzletekről vagy meghatározó jelentőségű vendéglőkről.

Visszatérve Kertész Zoltánra: másfél évtizede követem figyelemmel a magyar borászat mozgását, kóstolok évről évre több mint ezer magyar bort, végigkövethettem több kiváló borász felemelkedését, de olyanra nem emlékszem, hogy valaki rögtön a csúcson kezdett volna. Márpedig a 7 hektáros Kertész birtok borai a 2011-es bemutatkozást követően egyből a borvidék legjobbjai közé kerültek, a pincészet pedig egyből arculat-meghatározóvá vált a borvidéken. Jómagam a 2012-es Borjouron figyeltem fel rájuk, majd a Vincén is kóstoltam boraikat, „címkés”-ötletüket simán bevettem, azt hittem, hogy egyenként kézzel feliratozzák a palackokat – mint Léder ”Köpcös” Zoltán egyes tételeit - évekkel később vettem észre, hogy az bizony átlátszó ragasztott címke. Igazi, Kertész Zolis megoldás, annál is inkább, hogy a címkén az ő keze írása látható.

„Nagy test, nagy élvezet” – hangzik a székesfehérvári illetőségű Kertész Zoltán ars poeticája, ami igencsak hitelesen szól a szájából s nemcsak azért, mert a pincészet csúcssorozatába tartozó borai testesek, koncentráltak, komplexek és érlelhetőek. Mindkét helyszínre legjobb borait hozta el, súlyos és impozáns palackokba zárt komoly tételeket, melyeket nem is szán nagykereskedéseknek, amit nem kóstoltat szét a borász és nem szív fel a magas gasztronómia, az elkel pincétől.

 

 

Nehéz lenne megmondani, hogy mi ízlett a legjobban. A Pinot Noir-ból készült, magas alkoholú, gigantikus testű fehérbor (eddig is ittunk fehér Pinot-t, de az minden esetben könnyed, reduktív bor volt, lett légyen szó Szerelmey Hubáéról, Dula Bencééről vagy a Szent Anna borház boráról), a teljes érésben szedett, érlelt, inkább déli gyümölcsökre, mint csalánra, bodzára hangolt Sauvignon Blanc, az osztrák sógorok szemébe könnyet csaló Zöldveltelini vagy a remek szabott Pinot Gris. S akkor még nem ejtettünk szót sem a kiváló habzóborról, sem a Szentesi József szakértelmét (is) dicsérő, hagyományos eljárással készített remek pezsgőről. S ha már pezsgőkről esik szó, teljes mértékben igaza van azoknak a szakértőknek, Csizmadia Andrástól Mészáros Gabrielláig, akik szerint helytelen a pezsgőfogyasztást a Szilveszterre korlátozni. A pezsgő, ha nem is mindennapok bora, nem is lesz az soha, hiszen egy kivételesen sok kézi munkával járó, nagy odafigyelést igénylő értékes italról van szó, de bármilyen jelentős alkalom, a születésnaptól a ritka baráti találkozókig kiváló alkalom arra, hogy pezsgőt bontsunk. S bizony kilencven-száz borszerető ember Tusnádfürdői vagy egy Gyergyó széki találkozása az etyeki borokkal és Kertész Zoltánnal volt olyan alkalom, mely pezsgőbontást érdemelt. Bontottunk is pezsgőt, mindkét helyszínen egy kartonnal. Nem ért meglepetésként, hogy a borász elhozta a talán legféltettebb kincseit is Erdélybe, hiszen mióta Vámos Attilának köszönhetően megismertem tavaly a Budai Gourmet-n, evidenssé vált számomra, hogy Zoli nemcsak jó borokat készít, és ezzel emeli mind Etyeknek, mind pedig szülővárosának, Székelyfehérvárnak a presztízsét, de küldetéstudattal áll oda minden borral kapcsolatos rendezvény, tanfolyam vagy egyéb szakmai kezdeményezés mellé.

S ha már említést nyert a magas-gasztronómia: a Kertész borok lelőhelyei Magyarország legjobb vendéglői. Persze nem mind, megkockáztatom, hogy nem is létezik olyan pincészet, mely ott lenne mind a 80-90 magyar csúcsétteremben. Fordítva viszont igaz a tétel: ahol tartanak Kertész bort, oda biztosan érdemes bemenni. Gyors seregszemle: Four Seasons, Onyx, Pomo D’Oro (itt pezsgőjük a ház boraként funkcionál), Robinson, T.G. Italiano, Tokyo,  Baltazár, Café Pierrot, Kistücsök, 67, Mák bisztró, Pesti Disznó, Big Fish.

Úgyhogy nosza, kalandra fel! A gasztro-túra elején és végén érdemes benézni a pincébe is, amint Kertész Zoltán elmondta az erdélyi nyári táborokban, a pincelátogatásnál nincs minimumlétszám.