Tokaj színei - bornovella

Magyar föld, magyar bor - Tokaj ma is hazánk bornagyhatalma. Világi fénye kicsit megkopott, de a rendszerváltozás óta sokat haladt előre a vidék szekere. Nektárunk történelme sok viharon keresztül ment át.

Dúlta tatár, török, labanc, orosz és még ki tudja hányan - a támadások a mai napig nem szűntek meg. A borvidék külső-belső „jóakarói” nem tétlenkednek, szívébe erőművet kívánnak telepíteni, vagy éppen a szomszédságban keltik rosszhírét. A nimbusz visszaszerzése - hogy a Tokaji bor méltóhelyét újra elfoglalja a földkerekségen – embert próbáló feladat. Ebben a küldetésben mindannyian részt vehetünk és kell is annak, aki a Magyar Bor ügyét a szívén viseli. A borkultúra ezer és ezer szállal kapcsolódik a művészetekhez, a mindennapokhoz. A minden közös pont egy újabb lehetőség, akár az irodalommal, hogy segítsük az ügyet. Igyunk hegyaljait, és biztassunk másokat is erre, mert minden elfogyasztott korty számít ezekben a nehéz időkben.

Három kis kocka, három pillanat, régmúlt, közelmúlt, és jövő. Az első találkozás az aszúszemekkel, a föld megtartó ereje és a múlthoz, a gyökerekhez való visszatérés a hordóepizódban. Fikciók, kitalált jelenetek, de akár meg is történhettek és történhetnek – hiszen Tokaj örök.

Az aszúszemek Kr.e. 18000. Tokaj, Erdőbénye

Lassan jöttek ki a bokrok közül, óvatosan körülnéztek, ahogy élelem után kutattak. Egyedül voltak, legalábbis nem éreztek idegen szagot. Testüket állatbőrök hevenyészett darabjai takarták, az egyik kezében egy vastagabb husángot tartott. A nagyobbik egy kőbaltaszerűséget szorongatott, féltőn tekintett a társára – a fia volt. Nemrég érkeztek a társaikkal a vidékre, a törzs megfogyatkozott a hosszú vándorlásban. A vidék bővelkedett vizekben, hegyekben, erdőkben, a varázsló is megígérte nekik, hogy végre jó helyre érnek. Féltette a fiát, még olyan tapasztalatlan volt és forrófejű. Gyakran túl merész volt a vadászatban, közel ment az állatokhoz. Hajnalodott, hideg, kövér harmaton tapostak, kicsit megborzongtak. A Fényistene is nemrég kelt fel, halványan derengett a korongja. Görnyedten jártak, a fiúnak a lába is fájt, a tegnapi vadászatban sérült meg. Futottak többen utána, de nem érték el, túl gyors volt az állat, aki botokat hord a fején. Az a vad jó sokáig elég lett volna a törzsnek, régen ettek már. Azóta legalább ötször-hatszor váltakozott a világos a sötéttel. Kezdtek a sötét időszakok egyre hosszabbak lenni, ismerte a hideget, nehéz volt olyankor. Hamarosan új szállás után kell nézniük, mielőtt a fehér mindent betakar, talán sikerül nagyobb hasadékokat találniuk a hegyoldalban.

Ennivaló napok óta csak magok, egy kis fű és a patak vize – nagyon éhesek voltak. A tisztás szélén újdonságot fedezett fel, egy bokor felmászott a fára, még nem látott ilyet, közelebb lépett. Szemével intett a fiának, aki már rohant is oda. Új bogyókat fedezett fel, bizalmatlanul nézegette a szemeket, melyek kis csomókban csüngtek le. Tartott a bogyóktól, mert az egyik vadász nem ébredt fel, miután evett sokat a pirosakból. Csak egy tompa hörgés hagyta el a torkát, ami körülbelül annyit jelentett, hogy: Gyerek ne! De nem tudta a fiút megakadályozni, hogy ne egyen a bogyókból. Már nagyon éhes volt, belekapott az egyik csomóba és mohón tömte a szájába. Ízlett neki, újabb és újabb bogyókat rágott meg. Olyan ízük volt, mint a kis szúrós zümmögő állatkák házaiból kicsorgó ragacsnak. A fiú arckifejezése mindent elárult. Ami ilyen jóízű, az nem árthat, döntötte el, és ő is nekilátott a gyümölcsnek. A fiú szokatlanul bátornak érezte magát és a lába sem fájt már úgy. Megjegyezték a helyet, ahol a finomságot lelték. Aztán örömmel futottak a társaikhoz, hogy ők is egyenek ebből a csemegéből.

A föld Kr.u. 1948. Tokaj, Erdőbénye

Már a nagyapja is szőlővel foglalkozott, nehezen gyűjtötte össze azt a néhány hold földet. Mindig a határban dolgozott, az ő nagyapja még zsellérként dolgozott, gyakran nem jutott kenyérre. El kellett mennie napszámba a szomszéd birtokokra, és a testvéreit is segítette. A háború nagy pusztítást végzett. Előbb a németek, aztán az oroszok söpörtek végig a vidéken. Amikor osztották a földet elsőnek jelentkezett, értett hozzá, végre megmutathatta, mit tud. Jó földet kapott, szépen gyarapodott a gazdaság. Nagy szüretek voltak, tele volt a pince, ez az esztendő különösen bővelkedett aszúban. A fia, Józsika, már a tizedik esztendejét töltötte be, szívesen bóklászott a szőlőben. Naphosszat tudott játszani a tőkék között, bújócskázva a hordók mögött. A szomszéd fiai nagyok voltak és a gyárban dolgoztak, nem volt kire bízni a pincegazdaságot. Remélte, hogy Józsika talán továbbviszi az örökséget, nem jut ebek harmincadjára a kisbirtok.

Csendes, meleg ősz volt, októberben...

A novella folytatása a második oldalon! Csendes, meleg ősz volt, októberben pár nap esővel, jobb időt kívánni sem lehetett volna. Büszke volt a munkájára, az irigyei hamar megjelentek. Irigyelték tőle a nektárt, amit verítékkel, sok keservvel szerencsés esztendőben megtermelt. Sokat imádkozott, sűrűn járt a templomba, a pappal jól megértették egymást, és a misebort is tőle vásárolták. Ezt sem nézték jó szemmel azok, akiknek nem volt istene, csak a párt, a jelszavak. - Kulák vagy, mondták - amikor verték a szobában. A fekete autó sűrűn járta a vidéket. Egy kis szövetkezet már működött a faluban, hiába kaptak gépeket, az ő szőlőjük nem volt olyan. A Perger Jani inkább felakasztotta magát, minthogy beadja a földjét. - Ezeknek?! –mondta mindig hangosan a kocsmában, úgy kellett csitítani. - Ezeknek, akik kizsigerelik a földet, és annyit értenek a borhoz, mint tyúk az ábécéhez? Elrontanának mindent. Elkótyavetyéljem az atyáim földjét? - Írd alá! – üvöltötték Jani fülébe, az ávós a ceruzát feldugta az orrába, de nem vette el a papírt.

Nem volt mit tenni, a beszervező bizottság kimondta, hogy elveszik tőle, amit felépített. Fenyegetőztek, hogy a jövő héten majd karhatalommal visszajönnek. Másnap találták meg a padláson, a gerendán lógott – már nem vehetnek el tőle semmit… Épp a pincében voltak a kisfiúval, Józsika gyakorta kérte az apját, hogy menjenek le. Ahogy végignézett a pincén könnyektől felhős tekintettel, magához szorította fiát, arra gondolt, hogy egyszer talán lesz újra szabad szüret a hegyalján. Mert a filoxéra nem végzett ilyen pusztítást, mint ez az új hatalom…

A hordó Kr.u. 8800. Tokaj, Erdőbénye

A légkör mérgező, a nap sugarai gyilkos erővel perzselik az élettelen felszínt. Több kilométer mélyen húzódnak meg a települések. Jó pár évezrede, hogy leköltöztek az emberek, mesterséges fény világít meg mindent az életciklusnak megfelelően. Önellátóak a bázisok, kielégítik az energiát, az élelmet, és az egyéb szükségleteket. Nagy szőlőházaknak nevezik azokat az óriás buborékokra emlékeztető, több hektár nagyságú területeket ahol a szőlő terem. A talajt optimálisan a külső felszíni rétegek ásványtartalmának megfelelően keverik ki. Felettük több ezer éve még a szabad ég alatt termett a szőlő - Tokajnak hívták egykor. Ezt ma már elképzelni sem tudják, csak az ősi memóriatárakban megmaradt néhány felvétel tanúskodik erről.

A földalatti bázist is Tokajnak nevezik, egykor a régészek a föld mélye után kutattak, most az expedíciók felfelé hatolnak. Az ültetvények a föld alatt vannak, védve mindentől. Odakint már rég nem jár ember, csak néhány kutató kapott engedélyt erre. A termelést tökéletesen vezérlik a gépek, a programok ideálisan futnak. Az aszúsodás mindig óramű pontossággal indul meg, annak megfelelően, ahogy a páratartalmat beállították. Gépek adagolnak mindent, az energiát, a tápanyagokat. Nincsenek évjáratbeli különbségek, a klónokat géntechnológiával fejlesztették addig, amíg a legjobbnak ítélt mutációkat elő nem állították. Minden szabályozottan működik, hibás tétel nagyon ritkán keletkezik. Csak egy–egy üzemzavar esetén fordulnak elő ilyen esetek.

A gyűjtők rajongnak ezekért, bár szigorúan megsemmisítik, átalakítják e borokat, egy-kettő mégis megmenekül. A Bormérnök családja elsők között telepedett le a bázison. Mindig szőlő- és borkutatással foglalkozott a földalatti világban, az apja is a szőlőházakban dolgozott. Egy gyermeke volt, aki asszisztensként tevékenykedett mellette, apa és fia jól megértették egymást. Szenvedélyük volt a régi történelem, azon belül a bortörténelem. Naphosszat a régi feljegyzéseket kutatták, már amennyi megmaradt belőlük. Az adatokból - melyeket féltő gondoskodással állítottak helyre - érdekes ősi vitákra derült fény. A reduktív és az oxidatív aszú technológiáját írták le az ősök. Ellentmondásosak voltak a feljegyzések. A Bormérnök fiára pillantott, egyszerre gondoltak arra, hogy ennek a végére kell járniuk. „Fahordó” - nem is nagyon ismerték ezt a kifejezést. Hosszú hónapokig tartott, amíg a nyomára bukkantak. Az abszolút steril borok világában, a csíramentes környezetben nem maradt esély a változásra. Rettenetesen unták a tökéletes borokat, vég nélkül ugyanazok az egyenízek uralkodtak. Egy nap végre sikerült rekonstruálni titokban egy régi fahordót. A központ nem adott volna engedélyt erre az eretnekségre. Egy év elteltével, óriási várakozással, remegve emelték ajkukhoz a bormintás poharat: – Végre, egy új íz, újra Tokaji az ősök bora!