Több száz évig a vörösbor a Kadarka volt Magyarországon. Épp ezért azt mondjuk, hogy hungarikum. Pedig valójában valahonnan a Shkodrai tó mellől származhat, ami Albánia, de a szerbeknek is nagyon sok közük van a fajtához. Megnézzük mi a helyzet a reneszánszát élő Kadarkával, és vigyázat, kinyírjuk a bikavérlegendát is!
Nem könnyű most sem az írónak, sem az Ezerjónak. Az Ezerjó egy karakán, markáns savú, nem túl testes, diszkréten gyümölcsillatú fehérbor, sehol egy kis bodzaparfüm, egy kis frissen kaszált mező közepe, kiborult vödör szilvalekvár, van ő úgy csöndesen, népszerűnek lennie sem könnyű, írni róla meg aztán pláne nehéz.
„Fölfelé megy borban a gyöngy; jól teszi” mondta Vörösmarty Mihály, akinek állítólag a fröccs szavunkat is köszönhetjük, és igaz magyar ember pedig annak okáért fröccsöt vesz az ő szájára. Vagyis… míg a német malátából, cseh komlóból készült sör hektoliterszám folyik le a magyar torkon különösebb konfliktus nélkül, a fröccsel más a helyzet.
Iskolai nagyszünetben, házibuliban éjfél után, céges rendezvényen, mikor az ügyfelek már elmentek, mindig hálás poén, bármit, amiben folyadék van, felkapva borértőt parodizálni. Eltartott kisujjal megpörgetjük a poharat (korsót, samponos flakont) és felemelt fejjel, összeráncolt homlokkal ilyeneket mondunk, hogy: „Málnába vegyülő tornacipő… zsírszegény margarinnal megkent selyemsonkás szendvics mellékízzel.”
Rozé nevű szőlőfajta nincs, még akkor sem, ha a piacon időnként árulnak is ilyen néven import, nagy szemű csemegeszőlőt. A rozé kékszőlőből van, mint a vörösbor (magyarul nem mondjuk, hogy vörösszőlő, csak hogy megtévesszük magunkat). Rosébor meg pláne nincs, akkor már inkább rose, de lehetőleg Magyarhonban legyen csak rozé.
Kincs van a legtöbb magyar háztartásban, igazi kincs. Egy, vagy akár négy-öt üveg régi tokaji. Ott állnak a tv tetején, a Zsolnay hattyú, és a kristálykancsó között, néha ránéz a büszke tulajdonos, lám csak, ha nincs is Monet kép vagy gyémántgyűrű, de van itt aranytartalék, ha arra kerülne a sor. Aztán egyszer arra kerül a sor. Az a rohadt pénz, az mindig kell, ékszerek meg már a zálogban, vagy csak simán plazmatévét vesz az ember, aminek a tetején nem áll meg semmi sem.
Olyan nincs, hogy valaki ne vágyna Andalúziába. Már maga a név, „Andalúzia” is gyönyörű, dallamos, jó kimondani. Maga a hely pedig (könyvekből, képekről, dokumentumfilmekből tájékozódva) éppen olyan, mint a neve. Perzselő napsütés, végeláthatatlan tengerpart, fehér homok, olajfák, egy buja, Magyarország méretű oázisa egy sosem létezett sivatagnak.
Az utóbbi hetekben egyre több aggódó nyilatkozatot lehetett hallani chilei és argentin borászoktól, újvilági borkereskedőktől. Április 1-re bizonyossá vált, hogy valami vészesen hasonló játszódik le náluk, mint a filoxéra szörnyű pusztítása, ami közel százhúsz éve tönkretette Európa szőlőit.
