Az Ezerjó születése talán úgy történhetett, hogy lenézett balsorsú Magyarországra a Jóisten, és azt mondta, kell majd ennek a népnek a XX. századtól kezdve egy jóféle pezsgőalapbor, amolyan karakán, markáns savú, nem túl testes, diszkréten gyümölcsillatú fajta, és megteremtette az Ezerjót.

 

Északról jött, mint minden, ami sápadt és szikár, valaha szinte minden borvidéken megtalálhattuk, Sopron egyik fő fajtája volt, Erdélyben a mai napig találkozni vele Fehér Bakator néven. Büszkén is áll az Alföld közepén (és Móron, kicsit Ászár-Neszmélyen), tudatában, hogy éghet napmelegtől a kopár szik sarja, ő hozzáadott borkősav nélkül fog menetet vágni a szomjas kunsági torkokba. Kicsit a nevétől is el lehet szállva, mennyivel egyszerűbb lenne a bormarketingje, mint például az olaszrizlingnek, amiről meg kell magyarázni szegény turisztnak, hogy azért olasz, mert francia, de igazából hungarikum, és azért rizling, mert tudja a búbánat miért, de nem rizling, csak nekünk. A furmintot meg mi sem tudjuk, a Cseszegi és az Irsai kimondhatatlan idegenül. Nem csak good, hanem Thousandgood, az már valami, jól hangzik, ércesen cseng.

 

Elsősorban tehát pezsgőt csinálnak belőle, bizony, nem is tudjuk, de nagyobbrészt buborékosan fogyasztjuk, pláne, ha karakán, markáns savú, nem túl testes, diszkréten gyümölcsillatú fehérbor formájában fröccsként fogyasztjuk. Amúgy tisztán is játszanak vele a borászok, mivel a sava alapból megvan a hordós érleléshez, koncentráltabb alapanyagból próbálkoznak komolyabb szelekciókat alkotni, melyek túlmutatnak a karakán, markáns savú, nem túl testes, diszkréten gyümölcsillatú fehérborságon. Ha pedig ez tendencia lesz, újra nekiugrom, és oldalakat írok az Ezerjó diszkrét, ám komplex rafinériájáról.