Aztán folytatjuk: „a szőlő az autóúttól két kilométerre felfelé termett… második sor… balra a harmadik tőke. 4 öregasszony taposta… az egyiknek a bal lába hüvelykujján gombás volt a köröm. A csősz hosszú Pall Mallt szívott… napi egy dobozzal.” Ezt természetesen végig tudálékos, komoly pofával tesszük, stand-upos vénával rendelkezők ragozhatják gyakorlatilag a végtelenségig.

Persze, hogy jólesik a röhögés, hiszen a „borértő”, mint karakter, jellemzően ellenszenves forma. A legtöbb ember úgy intézi el a borértést, hogy: „egy dolog számít: ízlik, vagy nem.” Megkóstolom, azonnal érzem, hogy bejön-e, vagy sem. Amennyiben bejön, nincs más hátra, mint élvezettel elkortyolgatni. Ha ezek után odajön valaki, és számon kéri, érzem-e a boron a kamillavirág zamatát, csak ront az élményen, pláne, ha ezt úgy teszi, hogy érezhetően az a fontos neki, hogy tudjam, hogy ő igen, én pedig biztosan nem.

 

Azért kicsit meseszerű ez a figura, olyasmi, mint a raccsoló, monoklis arisztokraták, akik csak fekete-fehér vígjátékokban léteznek. Ismerek több borértőt, sommelier-t, a többségük jó fej, laza arc, aki nem, az is inkább csak olyan aranyosan karót nyelt. Érteni a borhoz rokonszenves, jó dolog, nagyképűen okoskodni róla meg nem, ennyi. Azt azért hozzátenném, hogy lenyomtam 10 évet borközpontú vendéglátásban, nincs az a borblogger, aki annyi felhúzott orrú tudálékoskodást, annyi kenetteljes gügyögést hallott volna, mint én. Ha majd egyszer benne lesz a híradóban, hogy egy megvadult sommelier átharapta a vendég torkát, majd a keletkezett nyíláson parafadugókat, később egész borosüvegeket gyömöszölt át, miután az illető azt mondta például, hogy aki a borba vizet tölt (már ugye fröccsivás céljából), az nagyobb galádságokra is képes, vagy érzése szerint a palack szájába helyezett műanyag cseppfogó lapocska káros irányba vitte el a bor ízét, az én voltam, bocsi, elszakadt a cérna.

Visszatérő megállapítás tehát, hogy, mindegy hogy olcsó vagy drága, honnan jön, milyen szőlőből, milyen technológiával készül, a lényeg, hogy ha beleiszom, akkor jólesik, vagy nem. Ez így is van. Én elvileg több ízt, karakterjegyet is megérzek a borban, neadjisten következtetni is tudok egy-két dologra belőlük, szóval talán nem vagyok egészen hülye hozzá, és én is így látom. Vannak ötszáz és ötezer forintos kedvenceim is (lennének ötvenezer forintosak is, ja, ma is elfelejtettem lottót venni), igazából úgy vagyok vele, mint Dagadt Gombóc Artúr a csokoládéval, fehérbor, vörösbor, parafadugós bor, csavarzáras bor, friss bor, érlelt bor, északi bor, mediterrán bor, óvilági bor, újvilági bor, csak jó bor legyen. Vannak persze számhoz közelebb álló fajták, vidékek, stílusok, de alapvetően minden árnyalatát szeretem. És éppen így voltam vele tíz évvel ezelőtt is, amikor belesodródtam a bor világába.

A tíz év egyik fő tapasztalata, hogy mégis mennyire fontos továbblépni annál, hogy ízlik-e a bor vagy nem. Igenis rágni, szürcsölni, figyelni a sav, az alkohol hatását ízlelőszerveinkre, és amennyire csak lehet, ízekre szedni az ízeket. A tudás, amit összeszedtem, elsősorban kóstolókról származik, ahol borértők igenis mondtak olyanokat, hogy citrusos-zöldalmás, meg savszerkezet, meg markáns tannin. Annyit hozzátennék, hogy a kisujjuk közben nem volt eltartva és nem is raccsolt mindegyikük. Viszont megmagyarázták, hogy mit miért gondolnak, éreznek úgy, ahogy. Először csak kerestem az ízjegyeket, amiket másoktól hallottam. Aztán többet meg is találtam. Aztán találtam ízeket magamtól is. Aztán már következtettem belőlük bizonyos dolgokra. Aztán volt, hogy nem is lőttem mellé. Aztán olyan is volt, és ez bizony nagyon fontos pont a borértés rögös útján, hogy nem fájt, ha mások éreztek valamit, én meg nem, vagy ha én mást éreztem, mint a többiek. Egyrészt tudtam, hogy valamit csak konyítok hozzá, másrészt tudatában voltam annak is, hogy bőven van méghova fejlődni, harmadrészt meg azért csak az a lényeg, hogy az ember élvezi a jó borokat, és ebbe nincs ember, aki bele tudna rondítani. És hogy ez az egész folyamat akkor miért volt fontos? Így lesz az ember egyre kevésbé, talán ez a legjobb szó, átverhető.

Nem az a lényeg hogy kiszagolja a pohárból, hogy balra a harmadik vagy negyedik tőke, hanem megtanulja megkülönböztetni az igénytelent az igényestől. Ami gondolom, nem tűnik nagy dolognak, hiszen mindenki meg tudja különböztetni a rossz ízt a jótól. Aha, ja. Megasztár, meg X-Faktor selejtezőt nézünk-e, hány repedtfazék hangú, hallás nélküli szerencsétlent küld válogatóra a kedves család meg a barátok, hogy van neked is olyan hangod Józsikám, mint azoknak? Sok év vendéglátós tapasztalata, hogy ízérzékelésünk és hozzá tartozó önértékelésünk hasonlóan működik. Nyilván a szélsőségesen rossz borokat tényleg bárki ki tudja szűrni, ahogy a nagyon rossz hangot is meghalljuk azonnal. De ahogy éppen csak tehetséges gyerekekből lehet különféle trükkökkel sztárt faragni, ugyanúgy lehet alig közepes minőségű borokat különféle technológiai és marketing okosságokkal kiváló minőségűnek eladni (kiváló áron, persze). El is adják, meg is veszik. El is fogyasztják, mint kiváló minőséget, hogy a viharba ne tennék, érzik, hogy az, meg is éri az árát az utolsó forintig.

Érteni hozzá tulajdonképpen egy kicsit kikúrás, mert egyszer csak egy csomó bor nem okoz örömet, ami korábban pedig de. Az más kérdés, hogy egy másik csomó bor viszont sokkal nagyobb élményt ad, mint azelőtt. Összességében megéri, az tuti. Már csak azért is, mert minél több a hozzáértő, annál jobbak lesznek a borok, noha rosszat csinálni olcsóbb, mint jót. Rosszat csinálni, kicsit kikozmetikázni, aztán eladni jónak még mindig olcsóbb, mint jót csinálni. Ha pedig erre van kereslet, azzal az a baj, hogy így logikusan egyre kevesebben lesznek azok, akik jót csinálnak. Az a szerencsétlen borász, aki keményen dolgozik azon, hogy jó minőséget állítson elő, egy idő után vagy éhen hal, vagy szintén szutykot kezd el gyártani, vagy elmegy péknek, esetleg biztosítási ügynöknek. Ha viszont a kamuk ott rohadnak meg a pincékben, üzletekben, mert nincs, aki bedőljön nekik, akkor jót éri meg csinálni.

Sommelier-ként néha-néha beleszaladtam egy-egy okostojásba, akin remekül lehetett röhögni később, mert vicces volt, ahogy előadta magát. Néha-néha beleszaladtam. Igénytelenbe, prosztóba, akinek teljesen mindegy volt mit iszik, bár ő nyilván úgy gondolta, hogy nem, viszont majdnem minden nap. A borászok is nevetgélve mesélik, ha fesztiválokon, a standjuknál vérre menő vitát folytat a egy-egy kóstoló arról, hogy most pörkölt pekán vagy kesudió, amit érezni kell a borban, mert ugye „a bornak boríze van, és kész”, mondják ők maguk, akiknek az életük a bor, de valahol persze jólesik nekik, hogy mások komolyan veszik az ő borukat egy időre. Azon viszont nem tudnak nevetni, hogy százan is jönnek egy nap a minőségi borfogyasztók, markolják a pohár falát, bármit kínál, „mindegy, jó lesz”, lehúzzák, tovább mennek. Igaz, ezt később, társaságban nem is lehet majd jól előadni.