A Kadarka bizony hungarikum, már miért is ne lenne az, ennek megfelelően természetesen külhonból érkezett hozzánk. Balkáni vagy kis-ázsiai eredetűnek tartja általában a szakirodalom, konkrétabban a törökök elől menekülő szerbek hozták el hozzánk a XV. században. Bizonyos elméletek szerint a fajta albán eredetű, és azért lett Kadarka, mert Albániából, Shkodrából jött (Albánia északi csücske), ami szerbül Szkodar. Van, aki egyenesen a Shkodrai tó mellől eredezteti, melynek neve szerbül Szkodarszko jezero. Szkodarszko – Kadarka. Nem bírja a nyelvünk a mássalhangzótorlódást, és az erősebb kutya, a kemény „k” létesít szexuális kapcsolatot. Még így is nyerésre áll szegény furcsa nevű és származású Kadarkánk másik hungarikumunkkal, a Portugieserrel szemben, ami pedig valószínűleg német eredetű. És ott van még a hungarikumnak a francia Olaszrizling.

Szóval a Kadarka szereti a Kárpát-medencét, legalábbis több száz évig a vörösbor a Kadarka volt nálunk. Vagyis piros. Nem túl testes bort adó fajta, színében is inkább világosabb tónusú, többszáz évvel ezelőtt, modern technológia és tudás híján, inkább ilyen sillerszerű bor készült belőle. Ezzel mellékesen ki is nyírtuk a bikavérlegendát, mármint tudniillik, hogy onnan a Bikavér név, hogy az egri várvédők vörösbort ittak harc előtt-alatt. A törökök pedig látták, hogy a magyarok valami vörös folyadékot fogyasztanak, ami csak úgy csurgott végig testükön és a ruhájukon. Azt hitték, azért küzdenek úgy a magyarok, mint a vadállatok, mert megitták a bikák vérét, és innen nyerik hatalmas erejüket. Akkoriban arrafelé nem is nagyon volt kékszőlőtermesztés, de ha volt is, inkább csak Kadarka, az meg ruhán legfeljebb rózsaszín, ami nemigen emlékeztet a bikának vérére. Legfeljebb bikucikéra.

 

A Kadarka nagy barátja lett az Alföldnek, köszöni, szereti a homokos talajt. Fagytűrő, ami pláne fontos az Alföldön, volt is belőle rengeteg, a 60-as években a legtöbbet termesztett kékszőlőfajta volt, az összes szőlők negyedét tette ki mennyiségben. Aztán jött a nagyüzem és a bukás: minél jobban terheljük a tőkét, arányaiban nagyságrendekkel rosszabb lesz a kapott bor minősége, ráadásul rothadásérzékeny, és ehhez képest későn is érik, időzített bombaként borzolva az agronómusok idegeit; politikai megbízhatatlanság lett a vége, osztályidegenné vált a fajta, vágták is ki, ahol érték.

Manapság reneszánszát éli. Kell a magyarnak a könnyed, gyümölcsös vörösbor, és mivel a Portugieser Villány privilégiuma, a Kadarkán osztozik az összes többi borvidék, elsősorban az alföldiek és Szekszárd. Olyan mennyiségben, mint korábban, sosem fogják termeszteni, sajnos macerás egy kicsit, és nagyon-nagyon nagy bor sosem lesz belőle. Viszont ha már belefáradtunk a Cabernet-be, a Merlot-ba, vagy csak valami könnyebbre vágyunk, ott lesz nekünk, és ez vala jó. A gulyás–halászlé–pörkölt szentháromság is Kadarka után kiált, mert csípős, piros ételhez csípős, piros bor dukál. Közben pedig szóljon, hogy:

"Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára!
A kerthelységben sramli szól,
És ott lehet csak inni jól.
Az abrosz tarkabarka, s rajta jó Kadarka,
S már az első csók után
Meglátja, de jó lesz kint, Óbudán!"