Dél-Afrika az európai gyarmatosító hajózás fénykorában, Európa és az ázsiai gyarmatok közötti elhelyezkedésével, ideális területnek mutatkozott a hajóutakon addigra megfogyatkozó élelmiszerek, és – természetesen – borok pótlására. Így kerültek telepítésre az első tőkék is a kontinensen. A legelső bortermeléssel kapcsolatos feljegyzések a XVII. sz. második feléből származnak.

Az újvilági bortermelő országok közül, Dél-Afrikát esetenként a „legóvilágibb” jelzővel is illetik. Vonatkozhat ez egyes régiók klimatikus viszonyaira, illetve borkészítési eljárásokra. Az időjárás a parthoz közel, a Benguela és a Cape Doctor jótékony hatású áramlatai miatt több helyen idézik Európa moderáltabb területein megszokott klímát, a belsőbb régiók pedig inkább az olcsóbb tömegtermelésnek helyt adó forróbb területek.

Dél-Afrika a termelés mennyiségét illetően sem elhanyagolható. Nagyságrendileg 100.000 hektárnyi terület áll szőlőművelés alatt, amelyről a 10MHl-t közelíti a kihozatal. Ez összehasonlításban Bordeaux-val (ahol ez az arány 120.000Ha – 8MHl), vagy hazánkkal (60.000Ha – 2,8MHl) több helyen korlátozás nélküli, mennyiségi termelést sejtet. Természetesen a mennyiség mellett az utóbbi évtizedekben –ahogy a bortermeléssel foglalkozó régióknál általában– előtérbe került a minőségre való törekvés.

 

Dél-Afrika borai régebben nem megfelelő minőségükről voltak híresek, ahol – Mészáros Gabriella szavait idézve – „Tíz borból inkább volt jellemző, hogy nyolc problémás, mint hogy hét az.”. Köszönhető volt ez a „nem tiszta”, „nem tudatos” borkészítésnek, illetve a területet sújtó sokféle vírusfertőzésnek. Hosszú ideig nehézséget okozott a megfelelő tisztaságú alanyok beszerzése is.

 

Ez a trend természetesen megfordulóban van, és Dél-Afrika borászai méltán gyűjtenek egyre több díjat, és elismerést. A kóstoló egy Cap Classic-kal indult, amely a tradicionális eljárással készülő pezsgő helyi megnevezése. Az itthon is elérhető –kissé bárdolatlan– Simonsig helyett a Stellenrust Clement de Lure került elsőként a poharakba. A Champagne-ban is engedélyezett szőlőfajták közül pinot noir, chardonnay, pinot blanc házasítása szép, lazac színű pezsgőt eredményezett, amely stílusa nem az újvilági –jellemzően hivalkodó– képet mutatta. Kellemesen citrusos, illetve ásványos, de az autolitikus jegyek, vélhetően a rövidebb palackos érlelés következtében háttérbe szorultak, és az eleganciája messze elmaradt a Champagne-ban megszokottól.

A második palack: Springfield Estate Life from Stone Sauvignon Blanc 2014, amely az illatában egy még a fajta szokásos intenzivitásán is túlmutató, erősen túlzó –de a fajtára jellemző– karakterisztikát hozott, viszont ízében az erős gyógynövényesség, és a kesernye bántó emléket hagyott.

 

Ez után ötféle chenin blanc következett, amely az ország egyik zászlós szőlőfajtája. Sok érmet, és elismerést vívnak ki a helyi borászok, a fajta révén. Sorrendben:

 

 

A kóstolt tételek széles spektrumot öleltek fel a régiókat, és a bor készítési eljárásokat illetően, a kép viszont rendkívül változatos volt a minőség kapcsán. A csavarzáras palackok mindegyike fülledtséget mutatott a nyitást követően. Több esetben tisztulás után is maradtak oxidatív, valamint vegyszerre emlékeztető jegyek. Az egyik legszebbnek ígérkező tétel a Ken Forrester sajnos nem tudott hosszas szellőztetéssel sem az ajánlhatóság határáig tisztulni. Természetesen bőséggel voltak pozitív példák is. A reduktív technológiával készült idei évjáratból származó Babylon’s, habár –vélhetően a vadélesztő miatt– illatában hordozott sauvignon blanc-os jegyeket, szép egyensúlyban volt. Ízében megfelelő test, könnyed savak, illetve trópusi gyümölcsök voltak azonosíthatóak. Könnyű ivású bor, de a technológiához, valamint a fiatalságához képest lomha. De Morgenzon egy fokkal nehezebb, füstösebb hordós fehérbora a tavalyi évből, ugyancsak hiba nélküli. Az ötös legkellemesebb meglepetése a Stellenrust 2013, melyet a nagyon szép fa használat, az ízben – almasavbontás során kialakuló – krémes telt test, valamint az ebbe jól illeszkedő –továbbra is élénk– savak, enyhe petrol, trópusi gyümölcsök, illetve ásványosság élménnyé tettek.

 

 

A chenin blanc sorozatot Saronsberg 2012-es Viognier követte, amely a megelőző Stellenrust Chenin Blanc-jával nagyon hasonló kvalitásokkal bírt, talán kicsit citrusosabb volt, némi szalmássággal.

 

A fentiek után újabb kisebb megingás következett: Springfield Estate Miss Lucy 2014 fantázianevű, sauvignon blanc, semillion, pinot gris házasítás formájában. Illatában szintén a megszokott –és újból a fajta intenzivitásán túlmutató erővel sokkoló– sauvignon blanc karakterisztika, amely már inkább volt spárga, mint bodzavirág, habár egyáltalán nem tűnt sem fáradtnak, sem oxidáltnak. Ízében megjelent sokféle citrus, valamint egy viaszos kesernye, ami nem tette élvezetessé a kortyot.

 

A fentieket követte a sor két további fénypontja, melyek növekvő sorrendben:

 

 

De Westhof „fázatlan” Chardonnay-ja egy ésszerűen megalkotott termékpaletta középső eleme, ahol az alapbor könnyed reduktív, a középső –itt kóstolt bor– egy kicsit hosszabb időt tölt acél tartályban, ahol a finomseprő kevergetésével értek el egy nagyon szép komplexitást, a sorozat záró tagja pedig egy hagyományosan kis hordókban érlelt –de az eleganciát messzemenőkig megőrző–chardonnay.

Az említett Unwooded nagyon szép egyensúlyt, savakat, testet és lecsengést vonultatott fel, melyet a termőhely okán a már sokszor emlegetett trópusi gyümölcsök kísérnek, egy fehérbornál nagyon egyedi erősen jelen lévő szamóca aromatikával.

 

A De Morgenzon egy jóval összetettebb bor, melyben a gyümölcsök mellett –amik itt már nem is annyira trópusiak, inkább citrusok, és csonthéjasok– egy mélyebb komplexitás jelenik meg, fűszerek, és ásványosság kíséretében. A fa használat rendkívül elegáns, mindenhol pont annyi amennyire szükség van, hogy megfelelő élményt nyújtson.

 

A fehér sort a késői szüretelésű Klein Constantia Vin de Constance 2011 Muscat Alexandria zárta. Az édes muskotály mintapéldánya. Parfümös, virágos, szárított sárgabarack, és szárított gyümölcsök. Minden porcikájában intenzív. Meglepően jó savak, szép egyensúly.

 

A fehéreket követően öt vörösbor következett, amely most kivételesen Dél-Afrika –méltó, vagy méltatlan– büszkeségét, pinotage fajtabort nem tartalmazott.

 

 

A sor Raats Dolomite Stellenbosch Cabernet Franc-nal indult, mely 2013-as évjáratú. Ez a bor hűen tükrözi, miért is mondják, hogy Dél-Afrika ’óvilági’ klímájú területekkel is rendelkezik. Igazi loire-i stílusú, hűvös karakterű cabernet franc-ról beszélünk, amely illatában a piros gyümölcs – amely leginkább meggy, és cseresznye – zöldpaprika, némi avar, enyhe olajossággal. Közepes test, a fa jelenléte csak halványan volt megfigyelhető, ízében meggy, pirospaprika, valamint meggymagos, zöldes kesernye.

 

A következő két tétel – erotikára hajazó, talán a marketing fura eszközének felfogható – megnevezése mellett nem lehet szótlanul elmenni:

 

 

A borok –megnevezésüknél–, a minőségükkel nem vívtak ki nagyobb figyelmet. A pinotage, petit verdot házasítással pedig megérkeztünk Dél-Afrika melegebb vidékeire. Egyértelműen a lekváros sötét gyümölcsök uralták, édes fűszerek, csokoládé, viola, valamint némi illósság. A tanninok is figyelmet követeltek maguknak. Megfelelően elkészített bor, de nem kiemelkedő. A cinsault pedig sajnos kissé üres volt, a gyümölcsök nagyon hiányoztak belőle.

Az ezt követő két bor a vörös sor fénypontjai voltak:

 

Hartenberg Estate Stellenbosch Shiraz 2011 egy mesterien elkészített shiraz, mely a Dél-Ausztrál rokonnál hűvösebb, az Észak-Rhone-inál melegebb karakterű. Fekete gyümölcsök, fekete bors, édes fűszerek. A sav, a test, a hossz, és a hordó használat nagyon szép egyensúlyban, a tanninjai selymesek. Semmi sem túlzó. A kóstoló közönség kedvence.

 

A záró tétel Simonsig Tiara 2010. Bordeaux blend. 78% Cabernet Sauvignon, 13% Merlot, 4% Petit Verdot, 3% Cabernet Franc, 2% Malbec, tehát minden kékszőlő, amelyet Bordeaux környékén is engedélyeznek. A bor nem hazudtolja meg a díjakat, melyeket borversenyeken gyűjtött be. Igazi nagybor karakter, amely éppen elkezdett túllendülni a csúcsán. A gyümölcsök megkezdték a halványodást, a tercier jegyek pedig az erősödést, de a tapasztalt egyensúly még mindig kiváló. Talán ezt az évjáratot az említett tételből érdemes egy éven belül elfogyasztani.

 

A feljegyzéseket forgatva mindenképp leszűrhető, hogy a hibás, illetve rosszul elkészített borok aránya, már egyáltalán nem idézi az évtizedekkel korábbi szomorúbb képet, és a hibák sem a „nem tiszta”, vagy ’nem tudatos’ borkészítés, hanem az útkeresés számlájára róhatók fel inkább. A problémás tételek aránya a jelen kóstoló tapasztalatait alapul véve 20% környékére csökkent, ami sok bortermelő ország becsületére válna. Ezen kívül Dél-Afrikában egyre több kiemelkedő minőségű bor található meg, melyekből több a fenti sorban is figyelmet követelt magának.