Bon-bon-szindróma                                                         

A feladat gigászi, a küldetés szinte teljesíthetetlen. Mission impossible; ez még Tom Cruise-nak sem sikerülne; mármint az összes bor kóstolása. Én személy szerint nagyon vártam már a Magnumot, és amikor eljött a nagy nap délutánja, amikor beléptem a Millenáris ideiglenesen borászati szentéllyé avanzsált termeibe – ahol Nagy Sebestyén jó pásztorhoz méltóan terelgette a nyáját, melybe épp úgy beletartoztak a kiállító borászok, mint a kilátogató vendégek – mégsem simultak ki a ráncaim, mégsem nyugodtam meg. Sőt! A Bon-bon-szindróma tünetei kezdtek elhatalmasodni rajtam. Amikor az ember elé tesznek egy kinyitott desszertes dobozt és abban különböző ínyencségeket kínálnak, akkor az ember agyán átsiklik a gondolat: „a huszonöt féle bon-bon közül melyiket válasszam? Melyik lehet a legfinomabb?”

Elvileg támpontot adhatna, hogy inkább az étcsokoládés vagy netalántán a tejes életérzés áll hozzánk közelebb. Hiába tudjuk, hogy Badacsony mineralitása vagy Mátra illatai állnak hozzánk közelebb, ez is csak arra jó, hogy átverjük magunkat és elhiggyük, valójában teljesesen tudatosan, előre megtervezve leszűkítettük a kóstolandó borok sorát. Ahogy kivettük az első bon-bont és belekóstoltunk, máris ott toporog türelmetlenül a következő gondolat, jó-jó, de vajon milyen lehet a többi huszonnégy? És ez volt a borokkal is. Hiába voltak a megszokott, ismert borászatok, azoknak is voltak új tételeik, az új borászatokról nem is beszélve.

 

És ez nem a szervezésre vonatkozik, mert az profi volt. A fent leírtak megfigyelhetőek voltak szinte mindenkin. A baráti társaságomon legalább is mindenképp. Elég volt egy laza kósza, elmentem valamit harapni vagy csak a mellékhelyiségbe és így rögtön elvesztettük egymást több órára. Azt vettem észre, hogy elindultam a tőlem három standdal arrébb lévő borászhoz és majdnem másfél óra múlva értem oda. Ismerősök kapták el a karomat, hogy semmiképpen sem hagyjam ki azokat a borokat, amik persze a másik teremben voltak, de még mielőtt megkóstolnám azt, amit ajánlottak – csak, mert úgyis útba esik – kóstoljam meg X, Y és Z borát, de ne azt, ami ki van téve, hanem azt amit a pult alól ad.

A borászokkal mérsékelten lehetett csak szót váltani (mindig megfogadom, hogy legközelebb korábban jövök ki), mert ahogy elkezdték megválaszolni az általam feltett kérdést, már is tizenöten mondták a hátam mögött, hogy milyen bort kérnek, miközben engem fizikailag elsodortak. Azonban ez az édes káosz nem ért felkészületlenül. De no fika! Bevallom, jó volt ebben lubickolni, alámerülni. Jó volt látni, hogy emberek egymás szavába vágva ajánlják az általuk kóstolt borokat. Jó volt látni, hogy nagyon sok ember maximálisan tudatában van annak, hogy kitől és mit akarnak kóstolni, évjáratra és dűlőre lebontva (a teljesen elvetemültek saját köpőcsészével rohangáltak). És ami még ennél is fontosabb: a profiknak tűnő borkóstoló tömeg mellett megjelent egy szintén szignifikáns embermassza, akik szemmel láthatólag a borral ezen az estén kötötték meg az első ismeretségüket. Ők voltak a borkóstolókon szocializálódott emberek barátainak a barátai. Egy valamiben biztos vagyok. Mégpedig abban, hogy ezek az emberek azt látták, hogy mind a borászok, mind a látogatók – a szervezőkről nem is beszélve – a lehető legkomolyabban veszik magukat. Amikor 180 pincészet több mint 600 bora közül lehet választani akkor azt a rendezvényt nem lehet nem komolyan venni.

Arról is meg vagyok győződve, hogy ezek a borkóstolásban még szűz emberek a boros kólát le fogják cserélni egy rozéfröccsre és szülinapi ajándékba már nem Jagermeistert fognak adni, mert már tudják, hogy magyar bor kínálata erősen közelít a végtelenhez, minősége pedig egyre kimagaslóbb.

Számomra egy új, üde színfolt volt a négy hektáron gazdálkodó dörgicsei Madaras pincészet, illetve a borai. Ha egyetértünk azzal a mondással, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”, akkor szerintem annak a megállapításnak is van létjogosultsága, hogy aki a „madaras” nevet választja a pincészetének és ezt ki is rakja a címkéjére, akkor ott is sok pozitívumra lehet számítani. A kiállított borok pedig alátámasztották a fenti gondolatokat. Három bort hoztak magukkal: Zöldikét (sauvignon blanc és királyleányka házasítása), sauvignon blanc-t és királyleánykát – mindegyik 2012-es évjárat volt. Számomra a Balatont, illetve a balatoni borokat egy egészen új koncepcióba helyezték. Először is a Balaton – pátoszoktól mentes – hétköznapi arcát mutatták be ezek a borok. Igen könnyű, reduktív és illatos borok voltak, éppen ezért azoknak is nagyon könnyen érthetők, akiknek még semmilyen borkóstolási előképzettséggel nem rendelkeznek. Ezek a fiatalok borra való nevelésének a nagyágyúi. Mintha ezt a cél szolgálta volna a borok mögött lévő koncepció is. Csavarzár és modern, divatos, jelentékeny cuki-faktorral bíró képi megjelenítés a címkéken. Ne csodálkozzunk azon, ha gyerekkel mennénk vásárolni és a nagy boros kínálatból a csöppség azt mondaná, hogy azt a madaras/királylányos üveget vegyük meg. Mindez nem is lenne csoda, hiszen a címkékről egy az egyben Bogyó és Babóca világa köszön vissza. Kíváncsian várom, hogy a Barlangi pók melyik címkéről fog majd ránk kacsintani.

A rendszeres borkóstolásokra járó embereknek már közel sem új arc a Csobánci Bormanufaktúra, illetve a borászatot képviselő Beöthy János, aki mind boraival, mind pedig markáns megjelenésével messze kitűnik az átlagból. János járja a maga útját, akárcsak a finn Joulupukki. Talán nem csak én gondolom úgy, hogy van köztük némi hasonlóság, és nem csak kinézetben. Ezúttal egy egy kadarkából készült késői szüretelésű 2011-es borra kaptam fel a fejem Beöthy standjánál, amely Sámán névre hallgatott. A kadarkának jót tett a 2011-es hosszú száraz ősz, ahol az eső elmaradt, viszont helyette köd telepedett a szőlőre. Így a szőlőszemeken beindult az aszúsodás, tehát minden adott volt ehhez a gyönyörű bor elkészítéséhez. Maradék cukor: 120 g/l, sav: 8 g/l, alkohol: 11 V/V%. Tessék megkóstolni és utána felírni a kívánságlistára. Ez egy olyan ajándék lesz, amely minden húsz évben csak egyszer igényelhető.

A soproni Winelife Kft-t képviselő, poncichter felmenőkkel rendelkező Linzer Sámuel is hosszú, rögös és kalandos úton jutott el borászatának megalakításáig. Ha az önéletrajzába belelapoznánk, akkor olyanokat olvasnánk, hogy 20 éve került ki Ausztriába, ahol a Winzerkeller Römersteinbruch-nál nemcsak a tanulmányait folytatta, de pincemester-üzemvezető is lett belőle, majd 2009-től a ruszti Weingut Elfenhof csapatát erősíti. Tehát a szakmai alapok megvannak, nem is akármilyen szinten. De milyenek a borok? Olyanok, mint a Madaras pincéi, legalább is ami a koncepciót illeti. Fiatalosak, üdék, mivel azonban Sopronról beszélünk, így ehelyütt a szép savak sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak. Samu 2012-es Kékfrankosában dübörgött a meggy, mely íz lecsengése impozánsan hosszú volt, megfelelő potenciálról téve tanúbizonyságot.  A 2012-es Zweigeltje pedig egy olyan tétel volt, amelyet kóstolva a fiatalok egyből Sopronra fognak asszociálni. Gyönyörű rubin szín, a tanninok éreztetik jelenlétüket, de ez az érzet inkább csak a határozottságát erősíti meg bennünk, nem pedig az elviselhetetlenséget.

A magyar borok helyzetét természetesen csak úgy tudjuk megítélni a világban, ha van viszonyítási alapunk más országok boraival. Erre kitűnő alkalmat szolgáltatott az osztrák Umathum borászat borainak a kóstolója. Nem mondom, hogy az almát össze lehet hasonlítani a körtével, de azért mindenképpen érdekes volt a mi kis magyar mikrokozmoszunkból kitekinteni. Nem állítom, hogy a Rosa 2013 nevű rozéjuk meggyőzött – bár semmi kivetnivalót nem találtam benne – mindössze arról van szó, hogy magyar rozékon és rozéiskolán nőttem fel. Viszont a Pinot Noir 2010-nél erősen el kellett gondolkodnom, hogy hány ehhez hasonló pinot kóstoltam itthon. Hát bizonyon nem túl sokat. Illatában fűszeresség, ízében gyümölcsösség, frissesség és viszonylag alacsony alkoholtartalom. És elegancia mindenekfelett!

A másik ilyen összehasonlítási alap a szabadkai DiBonis borászat és borai voltak. Itt a DiMerlot borukat emelném ki, mely mély tónusú rubin színével, feketebogyós erdei gyümölcsökre jellemző illatokkal és lekerekített tanninjaival hízelegte be magát.

Vannak olyan intézmények, amelyek hatalmas összegeket kapnak a magyar bor népszerűsítésére vitatható eredménnyel és vannak olyan rendezvények – és azok felett bábáskodó emberek – amelyek a magyar borfogyasztást intézményesítik kézzelfogható, kimutatható eredménnyel. Legalábbis szerintem a több mint 2300 fizető látogató, illetve az összesen több mint 3000 kilátogató (ebben nincsenek benne a kiállító borászok) szerintem elég kézzelfogható és szignifikáns. Azt meg mindenki döntse el, hogy a BorJour melyik csoportba tartozik.