Vannak azok a borvacsorák, ahol óvatosan emeli fel az ember az asztalról a poharat, ne zavarja meg a súlyos csendet azzal, hogy hozzákoccan a tányérhoz. Ezeken az esteken nagyon vigyáz mindenki, nehogy összevörösborozza a drága nyakkendőt, és még véletlenül sem történhet olyan, hogy egy kiemelkedő tétel kóstolásakor valaki felszusszan: húbasszus!

Na, az Andante Borpatika badacsonyi borvacsorája hála istennek nem ilyen volt. A Málik Zoltán, Váli Péter és Beöthy János „celebrálta” kóstoló éppen kellően volt laza ahhoz, hogy mindenki el tudja engedni magát, és egyszerűen befogadni a fantasztikus borokat.

Az Andante Borpatika egyébként is különlegesen alkalmas arra, hogy kellemes környezetben kiváló borokat, és hozzájuk illő falatokat kóstoljon a vendég, szervezett borvacsora nélkül is. Pazar a kilátás Lánchídra, odabent otthonos a hangulat, amelyet csak fokoz a néha az ablak előtt elrobogó villamos.

 

Az este egy kis csúszással indult, így Málik Zoltán bele is csapott a közepébe, tőle három bort kóstoltunk az előétel előtt/közben. Ő minden borát hagyományos eljárással, oxidatív erjesztéssel készíti. Három hektáron gazdálkodik, és elsősorban régi fajtákkal foglalkozik.

Az első borunk egy 2012-es budai zöld volt. Badacsony olyan ásványosságot, és savgerincet ad a háttérben, hogy nagyon fiatalnak érezni még a bort, pedig - ugyan egyszerű, karcsúnak tűnő, de - 2012-es tételről beszéltünk. Az elegancia hasonlóan domináns volt a 2012-es bakatorban is. Érmellék zászlós fajtája Badacsonyban is jól érzi magát. Remek savak és ásványosság jellemzi, miközben virágos jegyek vannak az előtérben.

Közben előételnek vegyes ízelítő tálat kaptunk, amelynek nem tudtunk ellenállni, és a hagymás padlizsánkrém kissé összekuszálta az íz- és illatérzékelésünket. Ennek ellenére a legnagyobb élményt ezúttal a 2011-es kéknyelű nyújtotta. A közepes testű bor finom almás, fehér húsú gyümölcsös jegyekkel indít, de jóval több dimenzió figyelhető meg benne, mint amilyennek elsőre tűnik. Különlegesen szórakoztató tétel, érdemes bőven elidőzni a társaságában.

Málik Zoltán után Váli Péter következett, aki elsőnek az ottonel, a sárga muskotály, és a budai zöld házasításából készített 2013-as Lucát mutatta be a résztvevőknek. A pincészet egyik legnépszerűbb bora ez, ami nem is csoda, hiszen a két muskotályt sikerült úgy ráncba szedni a budai zölddel, hogy nem egy szappan ízű pacsuli lett a végeredmény, hanem egy kiváló egyensúlyú, komplex, fantasztikus bor. Megint bebizonyosodott, amit Váli Péter is kiemelt, hogy az illatos és a savas fajta házasítása a legtöbb esetben jó egyensúlyú bort eredményez.

Beöthy János a Csobáncon borászkodik, ahogy elmondta, 2 hektárjával ő a „legnagyobb birtokos” a hegyen. Az első, tőle kóstolt tétel a 2012-es Aspirato volt, amely egy szürkebarát, felillatozva némi sárgamuskotállyal. Amint azt János elmagyarázta, a sárgamuskotály enyhít a szürkebarát sok alkoholján, miközben illatot, játékosságot ad. Ha mindehhez még hozzávesszük a terroir adta ásványosságot, pont kérünk még egy pohárral!

A főétel a Váli Pince 2013-as pinot noir rozéjával érkezett, amely megfelelően „megágyazott” a fonott szűznek, amelyet remek kapros túrógaluskával és gombapaprikással körítettek. Persze az ételhez leginkább a rozét követő 2012-es pinot noir illett. Könnyű, gyümölcsös stílusú, majd csak karácsonyra lesz a piacon, kábé egy év hordós és egy év palackos érlelés után. Elegáns, hűvösen minerális, mentás, friss cucc. Pont az ellenkezője Beöthy János Pinot Grande borának, ami viszont egy klasszikus burgundiai stílusban készült pinot. Selymesen fűszeres, érett bor. Bámulatra méltó egyébként, hogy így, egymás után kóstolva mennyire hasonlítanak a badacsonyi jellegek miatt, annak ellenére, hogy stílusukban jelentősen eltérnek egymástól.

A desszert brownie volt, erdei gyümölcs raguval. Főleg az utóbbi miatt illett hozzá remekül Beöthy János Shamanja, amely egy kadarka „aszú”. A 2011-es évjárat lehetővé tette ennek a bornak az elkészítését, hiszen hosszú, a végén ködös, de száraz ősz volt, amikor a kadarka vékony héján legalább olyan jól érezte magát a botritisz, mint idén néhol a lisztharmat. A Shaman valódi különlegesség. El is időztünk mellette elég sokáig, pláne, hogy illatában olyan jostás, ribizlis jegyek kergették egymást, amilyeneket csak Édesanyám szörpjeiben érezni.

Ezután már nem volt hová fokozni az élményeket, és mi tagadás, el is telt az idő, lassan négy órája elkezdődött már a vacsora, így a remek hangulat ellenére szép lassan szedelőzködni kezdtünk, pedig szívesen maradtunk volna még. Legközelebb mi biztos, hogy újra ott leszünk, és bátran javasoljuk olvasóinknak is, hogy csekkolják néha az Andante Facebook oldalán az eseményeket, hogy ne maradjanak le a hasonló élményekről!