A koncepció a kezdetek óta változatlan: Magyarország mind a huszonkét borvidékét egy-egy borászat képviseli, és ők fix belépő ellenében kóstoltatnak az általuk hozott körülbelül 3-6 féle borból. A cél az, hogy ne csak a felkapott borvidékek sztárborászai jöjjenek el, hanem mellettük mindig legyen olyan kis pince, nem ismert borász, akiről még nem vagy nem nagyon hallottunk, de már épp ideje, hogy a nagyközönség is megismerje. Az indulás során sokan kétkedéssel fogadták azt, hogy ezek a kóstolók mennyire lesznek sikeresek, de még az egész rendezvénynek a létjogosultságát is. Hol fog elférni a gombamód szaporodó borkóstolók piacán egy ilyen esemény, meddig tartható ez a koncepció, lesz-e elég borász, aki eljön, és – ami a legfontosabb – vajon lesz-e elég vendég? Az egy éves jubileum végül is egyfajta válaszként is értelmezhető; kijelenthetjük, hogy a 22-es csapdája mind az öt rendezvénye sikeres volt. Azonban a szervezőknek egyre nehezebb a dolguk, egyes kisebb borvidékekről egyre nehezebb olyan megfelelő színvonalú és minőségi bort készítő borászt találni, aki éppen rá is ér, el is jön. Hogy képletesen fogalmazzunk, ez a csapda most is fennállt, hisz például most is voltak olyan pincék, amelyek az öt rendezvényből már másodszorra jelentek meg kiállítóként. Ilyen a bükki Mezei Pince, a csongrádi Ungerbauer, a somlói Spiegelberg Borpince, a kunsági Gál Pincészet. Ez utóbbinak ugyanakkor még volt is apropója, hisz Gálné Dignisz Évát frissen választották meg a 2013-as év borászává. Ezúton is ismételten gratulálunk neki! Visszakanyarodva, nyilván könnyebb találni Tokajból, Egerből, Villányból vagy Szekszárdról borászokat, ismertebb neveket, és azért lássuk be, vannak olyan borvidékeink, amelyek egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy onnan rendezvényről rendezvényre új és új minőségi kiállító mutatkozhasson be. És akkor elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon ma Magyarországon van-e létjogosultsága 22 borvidéknek, ma, amikor már hatvanezer hektár alá csökkent nálunk a szőlő termőterülete. Vannak országok, ahol egy borvidék nagyobb területű ennél, nálunk meg 22 borvidék osztozik ezen… Na, de ennek a témának a boncolgatása egy hosszabb eszmefuttatást igényelne, amelyre ehelyütt nincs lehetőség, ezért lássuk inkább, miket kóstoltunk.

 

Minden borkóstolóra kellenek úgynevezett húzónevek, akikre bejön a közönség, akik mézesmadzagként csalogatják a borra szomjazók hadát, s ők ezúttal sem maradtak el. Ilyen volt Kaló Imre Egerből – aki ismeri, tudja, ő ritkán mozdul ki fesztiválokra, kóstolókra, így amikor eljön, akkor kötelező program a vendégeknek, mind fehérben, mind vörösben. A 2007-es leánykája és a 2006-os cabernet franc-ja most is lenyűgözött mindenkit. Volt is tömeg körülötte, de nemcsak ezért, hanem mert rögtön mellette kapott helyet „Spigi” alias Stephan Spiegelberg Somlóról, aki hozta az elmaradhatatlan 2011-es Nászéjszaka cuvée-t valamint az egyaránt remek 2012-es furmintot és 2012-es juhfarkot. Mindenképp meg kell említeni a balatonboglári borvidéket képviselő Bujdosó Pincét, akik friss boraik mellett (2013-as rozé, Irsai, sauvignon blanc), elhozta a nagyszerű fehér Nemere 2012-es és a vörös Sirocco 2009-es cuvée-t. A nevek mind a vitorlázáshoz kapcsolódnak, ami nem véletlen, hiszen Bujdosó Feri bor melletti másik szenvedélye a vitorlázás. Az ismert nevek közé tartozik még az Orbán Pince Balaton-felvidékről, Balatonrendesről. Orbán Gergő chardonnay és szürkebarát borai egyre többek kedvencei; a mostani kóstolón is az egyik legnagyobb sikert a 2011-es chardonnay battonage bora aratta. Nemkülönben egyedi a 17%-os alkoholtartalma miatt nemes egyszerűséggel csak Brutál névre keresztelt szürkebarátja. Málik Zoltánt és borait most már lassan két éve is van, hogy felfedeztük és azóta is töretlen lendülettel kóstoljuk és szeretjük. A Badacsonyi Borvidék egyik legérdekesebb arca és legeredetibb figurája ő, aki a hagyományok híve minden téren: mind a borkészítést tekintve, mind a fajtaválasztékot, mind a hordós érlelést, mind az értékesítést nézve. Olyan fajtákkal foglalkozik, mint a budai zöld, a bakator, a kéknyelű, a szürkebarát, a zenit, az olaszrizling. Zolit a 2010-es budai zöld borával „fedeztük fel” anno, s a most bemutatott 2011-ese, ha lehet, még annál is jobb. Málik Zoltán 2010-es borai jó példák arra, hogy ebben az országszerte gyötrelmes évjáratban micsoda fantasztikumok is születhettek itt-ott. A szürkebarát illatbomba, a bakator egyedi, különleges, kifinomult bor, míg a kéknyelű megmutatja ennek a fajtának az összes szépségét, amiért szeretni lehet. A fent már említett kunsági Gál Pince 2012-es olaszrizlingje komplexitást is mutató remek kis itóka, 2011-es cabernet sauvigonjuk pedig annak bizonyítéka, hogy bizony vörösben is tudnak jót az asztalra tenni. Ugyanakkor nekik fő erősségük a rozék, melyekkel hasonlóan tarolnak a borversenyeken, mint a szekszárdi „rozékirály” Dúzsi. A most hozott 2013-as friss, ropogós, gyümölcsös Szent Márton-rozé is kihagyhatatlan e borfajta rajongóinak. Jó ideje kedvencünk a mátrai Csernyik Pince is, 2012-es olaszrizlingjüket most is szívesen kóstoltuk, 2011-es szürkebarátjuk pedig komoly bor, mely még mindig mutat fejlődési potenciált. 2011-es cabernet sauvignonjuk a fajta gyümölcsösebb, jól fogyasztható, kedves, barátságos vonalát mutatja.

A nagy és ismert nevek mellé kellenek az ismeretlen, vagy kevésbé ismertek is, pláne, ha egy értőbb, az újdonságokat kereső kóstolóközönség a célcsoport. Ez a rendezvény ebből a szempontból eddig mindig tartogatott meglepetést. A Balatonfüred-Csopak borvidékről érkezett Dobosi Pince már ismert volt számunkra a Budavári Borfesztiválról, de a mostani kóstolás megerősítette bennünk azt, hogy őket minden körülmények között ajánlanunk kell olvasóinknak, különösen, ami a kéknyelűjüket, olaszrizlingjüket és szürkebarátjukat illeti. Most a friss, 2013-as évjáratból hoztak több tételt, de aki ráakad egy vagy két évvel korábbi boraikra, az ne habozzon, bátran emelje le a polcról őket. Számomra az este nagy felfedezettje a Hajós-bajai Umenhoffer Pince volt, akikről bevallom, eddig még csak nem is hallottam. Három 2012-es vörösboruk egyaránt tetszett. A kadarka könnyű, fűszeres, gyümölcsös, jó ivású, a kékfrankos komolyabb, közepes testű, jól elkészített vörös, míg a cabernet franc egy meglepően kiváló kis itóka. Erről a borvidékről kevés ilyen jó vöröset találni, s mondhatnám, már csak azért is megérte eljönni a jubileumi 22-esre, mert rájuk leltünk. A pécsi borvidéket nem egy borász, hanem egy borszaküzlet, a Pannon Borbolt képviselte. Aki odatévedt, az remek italokat talált itt, mint például Szabó Zoltán 2012-es komplex, izgalmas rajnai rizlingje, az Ebner Pince kuriózuma a 2012-es cirfandli, Eberhardt György egészen kiváló 2011-es cabernet franc-ja, vagy a mohácsi Planina Borház borai. Tetszett még a csongrádi Ungerbauer Pince 2011-es cabernet cuvée-je, érdekes egyedi jelenség volt a bükki Mezei Pince száraz pezsgője, az etyeki Pozsonyi Pince fehér pinot noir-ja, a szekszárdi Gódor Attila 2011-es vörös cuvée-je és a villányi Halasi Pince 2009-es merlot-ja.

Felmerül a kérdés ezek után: hogyan tovább? Lesz-e még 22-es csapdája kóstoló, és ha lesz, akkor milyen formában? Egy biztos, szükség és igény van rá, tehát érdemes lenne folytatni. Viszont valami fajta strukturális megújulás elkerülhetetlen, hogy az ívet tartani tudják a szervezők. Az szerintem már nehezen fog menni, hogy minden borvidékről sikerüljön találni eddig nem szerepelt borászt, sőt, az ismert nevek is egyre nehezebben vehetőek rá a részvételre az ilyen típusú bulikon. Az már nehezen lesz eladható, hogy négy-öt borvidéket megint olyan borászok képviseljenek, akik már korábban bemutatkozhattak. Persze vannak borvidékek, ahonnét nehéz is lenne „leakasztani” eddig még nem szerepelt, de elfogadható borokat kínáló és éppen ráérő borászt. Jó áthidaló megoldás lehet borboltok, borkereskedő cégek bevonása, esetleg határon túli magyar borászokkal színesíteni a kínálatot. Ennek fényében kíváncsian várjuk az új esztendő új rendezvényét, s azt, sikerül-e még „besétálnunk a 22-es csapdájába”. Reméljük, hogy igen!