Ígéretek, remény, nekibuzdulások, hűhaélmények és egyben gyakori csalódások tárgya. Vajon ma melyik arcát mutatja, az este végén merre billen a mérleg nyelve? Ezek a gondolatok motoszkáltak bennem, amikor a régóta várt Kékfrankos Napra igyekeztem a Gerbeaud házba. A Furmint Február láthatóan kinyitott egy szelepet, amelyen keresztül frissítő fuvallatok áramlanak a hazai borszcéna minden szegletébe, így végre ez a fajta is teret kap a megmérettetésre, összevetésre, hogy lássuk hol tart ma Magyarország kékfrankos fronton…. (legyen még sok-sok ilyen: Olaszrizling Október, Juhfark Június, Kadarka K-Augusztus…)

 

Egyik kedvenc boros történetem (egyes vélekedések szerint “városi legenda”) éppen a kékfrankoshoz kötődik, miszerint a napóleoni csapatok katonáinak Sopronba bevonulásakor a helyben termelt vörösborért a “valódi”, kék színű frankbankjegyet kellett adni ha kékfrankost akartak inni, mert a bor annyira jó volt hogy a vörös színű háborús valutáért nem adták oda… Igaz, vagy sem, a legenda jól mutatja a magyar lélek viszonyulását ehhez a fajtához, mégha néha “kicsit savanyú is, de a miénk”! Szívemhez nekem is igen közel áll, ezért is vártam a Kékfrankos Nap felhozatalát izgatottan, de egyben kicsit aggódva is..

Ami első pillanatra feltűnt, kissé kaotikusnak ható állapotok fogadták az érkező borkedvelőket, kis asztalok körül zsizsegő lelkes, poharakat markoló (meglett korú) siserehad takarta el a borászokat és a nap főszereplőit: a kékfrankosokat. Sajnos információs tábla vagy egyszerű, kézbeadott (pl. A4-es lapon lévő) “helyszínrajz” arról, hogy mely borászat merre található a 4 teremre osztott kóstolótérben nem állt rendelkezésre. Kaptunk ugyan egy kis füzetecskét a belépőjegyhez, de meglehetősen kevés releváns információt tartalmazott, sokmindenre nem volt jó. Így tervezhettem átgondolt, szisztematikus kóstolási sorrendet, de eligazodást biztosító információ hiányában ezt el kellett vetnem; találomra odamentem a legközelebbi asztalhoz és in medias res, belecsaptam a kóstolásba.

 

Elsőként a Pósta Borház 2007-es kékfrankosa került terítékre. Kicsit zárkózott, közepesen intenzív, klasszikus meggyes, ribizlis illat, némi édesbe hajló fűszerességgel, majd érett meggyes karakterű, szép savakkal bíró, közepesen hosszú lecsengés, némi nyelvhegyi csípősséggel. Korrekt bor, kezdésnek nem rossz. 5 pont környéke.

Másodikként egy –számomra- ismeretlen pincészet, a Csobánci Bormanufaktúra asztalánál egy 2010-es kékfrankos került a poharamba. Szinte áttetszetlen, sötéten élénk bíbor színű, illatában és ízében egyaránt kirobbanóan friss, intenzíven gyümölcsös, már-már “bozsolés” bor málna, eper, meggy és csipetnyi csillagánizs kedves egyvelege. Nagyon korai még megítélni mi lesz belőle, jelen állapotában nagyon jól iható barátságos bor, térítéshez is jól “használható”. Az 5 pontot mindenképpen megérdemli.

Kaló Pince, Kékfrankos 2009. Mint oly sokaknak, Kaló Imre borai nekem is már sokszor okoztak „hűha-élményt”, megdöntve korábban axiómaként kezelt szabályokat, de volt már részem váratlan csalódásban is. Ez – szerintem – velejárója annak a különutas, egyedi filozófiának és stílusnak amit a borász követ, ami nem a körzővel-vonalzóval megrajzolt, kiszámítható borokat eredményez. A mostani találkozás – sajnos – nem a “szó fennakad, lehelet megszegik” típusú élmények sorát gazdagítja. A bor színében nagyon szép élénk rubin jegyeket mutat, de a pohár tartalmát orromhoz közelítve megcsap egy rossz állapotú hordót megidéző erős dohosság és alóla semmilyen más borjegy (gyümölcsök, fűszeresség) nem tud kiszabadulni… Teszek egy próbát egy korttyal, de az eredmény sajnos ugyanaz mint az illattal. Ebben az állapotában nem értékelhető…

Maradva a borvidéken átsétálok az Orsolya Pincéhez, remélve, hogy az ott kóstolásra kerülő tétel(ek) feledtetik az előbbi fiaskót. A bor melyet kóstolok a 2007-es Nagygalagonyás Kékfrankos. Nagyon szép tiszta, tükrös, az előzőekhez képest világosabb, de intenzív

rubin színű bor kerül a poharamba, mely illatában kicsi zárkózottság után szépen kinyílik és nagyon szép frankfűszeres (zöldbors, pirospaprika) meggyes, cseresznyés és ibolyás illat és ízkavalkád jelenik meg szép, kerek savak és intenzív hordófűszerezettség (csillagánizs, cédrus) jelenlétében (Zoltán elmondása alapján a bor 2 és fél évet töltött hordóban). Nagyon szép, hosszú lecsengésű, komplex, kedves bor, nekem nagyon tetszett. Verdikt: 6 és 7 pont határán.

Egy ugrással – átsétáltam a középső kóstolótérbe - az ország másik végében, Sopronban teremtem a Weninger pince asztalánál, ahol egy tételt kóstoltam meg, a határ túlsó oldaláról. Weningerék – nemcsak kékfrankos vonatkozásban –régóta a kedvenceim közé tartoznak, egyre inkább érződik ifjabb Franz kezemunkáján a saját út-stílus-ízlés megtalálása, letisztulása, amely egyre szebb tételeket is eredményez.

A most kóstolt Weninger Saybritz Blaufränkisch 2009

(a 3 közül ezt választottam) tovább mélyíti szimpátiámat a borászat és a nyugati (értsd: soproni/balfi/vaskeresztesi) kékfrankosok iránt, nagyon szép, izgalmas bor került a kóstolópohárba. A csillámpalás talajú dűlők és a hazai mértékkel “öreg” tőkék adják a struktúra kereteit, melyet a borász átgondolt, finom hordókezeléssel “színez” ki. A bor élénk rubin színű, kisebb bíbor reflexekkel. Izgalmas, komplex ibolyás, meggyes-áfonyás illat, sok-sok fűszer felvillanása mellett. Nagyon komoly, koncentrált test, elegáns, de intenzív meggyes, feketeribizlis ízjegyekkel, kifejezetten szép, érett tanninokkal, szépen kerekedő, de még markáns savakkal. Ami még kiemelendő az egyfajta sós, ásványos, gyógynövényes jelleg. Egyik kedvenc kékfrankosom a Krutzler Perwolf 2006 ízélménye elevenedett meg a kóstolásakor. Vastag 7 pont, közel a 8-hoz!

Megpróbáltam überelni az előzőeket és az előzetes információk alapján igen ígéretes Szentesi „Nadap” Kékfrankost (2009)

vettem górcső alá. Szentesi Jóskát most már sokadik éve ismerem személyesen és mind személyiségének, mind pedig a régi magyar fajták és a “terroir-borászkodás” iránti elkötelezettségének és ebbéli ténykedésének nagy tisztelője és elismerője vagyok. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kevés pincében kóstoltam annyira jóízű, izgalmas borokat mint az Övében… Szóval nagyon vártam az új találkozást egyik újszülött “gyermekével”!
Nagyon mély, intenzív rubin szín. Kisebb zárkózottsággal nyitott, azután pár perc levegőztetést követően hihetetlen rétegzettség és mélység tárult fel, mind illatban, mind ízben. Fekete-piros bogyósgyümölcsök és mezei virágok özöne, elegancia és tömény erő egyben. Szinte szétszálazhatatlan illat- és ízjegyek, nehezen fokozható koncentráltság, feszes, intelligens savak, végtelen hosszúságú korty. Megbecsülhetetlen potenciál rejlik fel az egyébként már most is kiválóan iható borban. 8 pont magassága már most megvan, de szerintem ez még nem a vége!

Bott Frigyes Kékfrankos 2010. Ha a Nadapi a tézis, akkor ez az antitézis, persze jó értelemben véve. Könnyed, világos, kadarkás szín, összetett, fűszeres, érett ribizlis-szamócás illat és zamatos, cseresznyés, málnás, pinot-s ízvilág, légiesen könnyű savakkal és közepes testtel, szép, hosszú lecsengéssel. Nincs nadapi, vaskeresztesi (szekszárdi) töménység, koncentráltság, de egy elegáns, érdekes, “fűszeres” bor. Nem a klasszikus kékfrankos stílus, (inkább pinot-ra hajaz) de nekem tetszett ez az új szín a palettán! 5 pont közepe.

Karner Gábor Vitézföld Kékfrankos 2009. Élénk,

világosabb rubin szín, némi bíbor reflexxel. Illatában nagyon zárkózott (érdekes, ez a legtöbb kóstolt kékfrankos esetén egyaránt megfigyelhető volt…), csak több perces szellőztetés, pörgetés után nyílik: cseresznyés, meggyes illatjegyekkel talán pici ribizlisséggel, virágos felhangokkal. Közepesen intenzív, inkább cseresznyés mint meggyes ízjegyek dominálnak a kortyban, erőteljes gyümölcsössége mögött a finom tanninok szépen kukucskálnak ki, viszont az alkohol kicsit megcsípi a nyelvhegyet, melegíti a torkot (14,5%!) Összeségében egy szép, jó struktúrájú bor, a kékfrankos egy újabb (szép) arcát villantja fel. 5 és 6 pont határán.

Pók Tamás Nagy-Eged Kékfrankos 2009. Szép tükrös, intenzív rubin szín, induláskor (újra) kicsit fülledt, zárt illat, talán pici dohosság(?). Pár perc után tisztul a kép, és szép érett gyümölcsök (meggy, ribizli, áfonya) kerülnek az előtérbe intenzív hordófűszerek érzete mellett. Kóstolásra finom gyümölcsösség ami először teret nyer, a klasszikus frankos jegyek (meggy, cseresznye, ribizli) mellett feketebogyós gyümölcsök is felsejlenek. Íze meglehetősen koncentrált, intenzív, közepes test, szép, finom tanninok és hosszú lecsengés jellemzik. A hordós (fülledt) felhang az ízben is megjelenik, bár nem zavaró. Ezzel együtt is eléri a 6 pontot.

Meinklang Blaufrankisch 2010. Egy másik (a Saybritz után) kékfrankos az osztrák

felhozatalból. Nem a legjobb területek egyike (legalábbis nem Neckenmarkt, Horitchon, Deutsch-Schützen) és messze nem a legjobb évjárat (ott sem esett sokkal kevesebb eső ebben az évben mint mifelénk) ezért még inkább kíváncsi vagyok mit mutat a “műszer”! Tiszta, élénk rubin szín, tiszta fajtajelleg, ropogós savgerinc, frissesség, frankos gyümölcsök és fűszerek. Közepesen komplex, nem bonyolult, de jó arányokkal bíró bor, további előnye, hogy már most nagyon jól iható, siheder kora ellenére is. 5 pont teteje.

Ráspihoz sajnos nem jutottam el. Folyamatosan annyian voltak az asztala körül, hogy képtelenség volt európai módon a közelébe férkőzni, és mivel én szeretek legalább csak pár szót is váltani a borásszal, nemcsak félautomata borcsapnak tekinteni, de ezen a délutánon ez lehetetlenközeli vállalkozás volt. Mindenesetre sajnálom, más visszajelzés alapján nagyon szép tételek voltak kinyitva…

Sommázat: nagyon széles a stíluspaletta (könnyed pinot-os jellegűtől a brunellós koncentráltságig, a 11,5 % alkoholtól a masszív 14,5%-ig bezárólag szinte minden), de az összkép ígéretes és van jó néhány képviselője a műfajnak, aki kiemelkedik a mezőnyből (és most nemcsak a kóstolón részt vett körre gondolok, hanem a távolmaradottakra is: Weninger, Szentesi, Orsolya Pince, St. Andrea, Takler, Szeleshát, stb..). A középmezőny is jó színvonalat képvisel, jól iható, jó árérték arányú borokkal, azaz szégyenkezésre nincs okunk. A palettát mindazonáltal áthatja az út(stílus)keresés bizonytalansága, ami sokmindenből adódhat. Egyrészt a használt klónok eltérőségéből, cseréjének lehetőségéről (erről külön is volt szó a mesterkurzuson és a folyosói beszélgetések során) a termőhelyek eltérőségéből, a fajta igazán mély megismerésének hiányából, a pincetechnológia kiforrottságának kisebb hiányosságaiból egyaránt fakadhat, és még sorolhatnám tovább…
Az irány azonban jó, a fejlődés tettenérhető és ami a legfontosabb: egyre szebb borok kerülnek palackba és onnan az asztalokra Kékfrankosország pincéiből! (Kedves Sógorok: sorry! Nálunk régebben és jóval nagyobb területen termesztjük ....)

A többit meg az idő és az egyre gyűlő tapasztalat és tudás meg fogja oldani. A sétálókóstoló zárókonklúziója számomra mindenképpen az, hogy a fajta alkalmas arra, hogy a hazai vörösboraink zászlóshajóinak egyike legyen (mondjuk a cabernet franc és a kadarka mellett) és a vele foglalkozó borászok egyre többet tudnak róla, hogy kihozhassák belőle a maximumot. Mindannyiunk örömére!

A sétáló kóstoló rész mintegy felénél (18 óra után pár perccel) a résztvevő borászok kb. harmadánál már elfogytak a borok, aki esetleg csak ekkora érkezett az kénytelen volt a maradékkal beérni (ami persze így sem volt nagyon rossz választék).

Aztán 5000 Ft-os belépődíj mellett elvárható lenne, hogy a rendezvényre látogató a nem túl hosszú kóstolási időszak egészében ugyanazt a választékot kapja a pénzéért. A frissítők, ill. pohármosás rendelkezésre állása sem volt igazán foltmentes, de ez kisebb probléma a fenti hiányosság mellett. Úgy gondolom részben a szervezőknek, részben a borászoknak róható fel, hogy ilyesmi előfordult, de erre oda kellene figyelni, főként hogy a fajta vonatkozásában egy régóta várt rendezvényen (I. Kékfrankos Nap) történt!

A másik: nemcsak kulturált, jól szervezett boresemények megszervezésében van hova fejlődnünk (tisztelet a kivételnek), de az idejáróknak (a többségnek legalábbis) az európai értelemben vett kulturált rendezvénylátogatást és kóstolást is sajnos „tanulni” kellene! Még mindig sok a „mennyiségi kóstoló”, akinek a célja egyértelműen a kifizetett belépődíj többszörösének leivása, illetve amikor sokak a helyszínnek köszönhető szűk térben a borász körül rendelkezésre álló korlátozott hozzáférési lehetőséget „kreatív sünözéssel” teljesen lezárják, úgy, hogy maximum bodicsekkel lehet néhány centiméteres rést nyitni a falon, az igencsak levesz a minőségi borkóstolási élményből, ill. az egyszeri borbarát inkább kihagyja a pincészet borait mintsem közelharcba bocsátkozzon...

Ezen kívül azonban: „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve..!”