Komolyan gondolkozom azon, hogy megkeresem Tituszt, Tokyot vagy Bauxitot a Belgából és megkérem őket arra, hogy töltsenek ki nekem egy lottószelvényt. Meg vagyok győződve róla, hogy előbb-utóbb ötösöm lesz, ha ezt megteszik nekem. Valószínűleg előző életükben jós vagy sámán felmenőkkel rendelkeztek, hiszen mi mással lehetne azt magyarázni, hogy a 2007-ben megjelent albumuk Boros című számában megénekelt magyar borászok közül már ketten is év borászai lettek a szám megjelenése óta. Frittmann János 2007-ben és Áts Károly (habár szerintem mindenki Karcsinak hívja, aki ismeri – illetve az is, aki nem) 2012-ben. (…ha te azt mondod, az Alföldön csak pancsolt bor van, mondok valamit, hülyegyerek, ott van a Frittmann, illetve piros Marlbit szívva csinálja a borát Tokajon a 100 pontos Áts Karcsi, a király… - így a Belga).

A Magyar Bor Akadémia 2013. február 10-ére, vasárnapra hirdette meg a 2012-es év bortermelőjének tiszteletére megrendezendő gálaebédjét. A helyszín nem is lehetett volna az alkalomhoz illőbb: a Corinthia Hotel Budapest Bálterme és Valetta terme adott otthont az eseménynek. A rendezvény díszvendége Dr. Áder János Magyarország köztársasági elnöke volt, amely még jobban emelte az esemény fényét. A köztársasági elnök úr személyes jelenléte azonban sokkal többről szólt ezen a napon. Talán akkora szolgálatot tett a magyar bornak, aminek lehet, hogy akkor és ott sem ő, sem a meghívott vendégek nem voltak a tudatában. De erre inkább pár gondolat múlva térjünk vissza.

A kezdés 12:00 órára volt meghirdetve, de még időben közölték minden meghívottal, hogy a köztársasági elnök személyére való tekintettel mindenkinek szigorú biztonsági vizsgálaton kell átesnie. Így legkésőbb mindenkinek 11:30 már meg kellett érkeznie. Erre a célra két hatalmas fémérzékelővel (vagy annak kinéző) ellátott kaput állítottak fel az első emeleten, ami azért egy kis disszonanciát nyújtott az elegáns környezetben. Mindenesetre azért elég furcsa látvány volt, ahogy Bock József áthaladt a kapun, miközben az vadul elkezdett sípolni. Kiszedték a sorból (nagyon udvariasan), félreállították és külön átvizsgálták. Nyilván a zsebében maradt egy kulcscsomó. Belém bújt a kisördög és már vizionáltam is ahogy Áts Karcsit nem engedik be a tiszteletére rendezett díjátadó gálaebédre, mert a zsebében felejtett egy dugóhúzót. Ha nem is teljesen ugyanaz, de volt már erre példa a világban. Amerikában (hol máshol?) a 30-40-es évek ünnepelt gyermeksztárját, Shirley Temple-t kiskorúságára való hivatkozással nem engedték be a moziba, hogy megnézze azt a filmet, aminek ő volt a főszereplője. Mindenesetre, aki átért a kapu túloldalára, a kissé kényelmetlen élmények ellensúlyozására azonnal egy 2011-es Tokaji Sárga muskotályt talált a kezében, amivel a semmiből láthatatlanul felbukkanó pincérek kínáltak meg minket.

 

A Bálterembe belépve először a verseny öt jelöltjének boraival és a hozzájuk válogatott különleges falatkákkal ismerkedhettek meg a vendégek: Áts Karcsi – Royal Tokaji Birtok Furmint 2011 és Royal Tokaji Furmint dűlőválogatás 2011, töltött mini peppadew paprikával és fetasajttal; Gálné Dignisz Éva – Gál Szent Márton Rosé 2012 és Gál Cserszegi fűszeres, indiai hal curry zöldséges juliennel; Dúzsi Tamás – Görögszó 2009 és Szekszárdi Cabernet sauvignon Rosé 2012, rántott marhanyelvvel és naspolyával; Heimann Zoltán – Szekszárdi Kékfrankos válogatás 2011 és Heimann Birtokbor 2009, magyaros kolbászchipsszel és körözöttel; Borbély Tamás – Bácsi dűlő Olasz rizling 2011 és Badacsonyi Szürkebarát Selection 2010, linzertésztás kosárkával, tonhalas krémmel, édesköményes avokádóval.)

Körülbelül egy órás beszélgetés után került sor az Év Bortermelője díj ünnepélyes átadására. A Himnusz elhangzása után gyerekkori kötelező olvasmányunk, A Kőszívű ember fiainak Baradlay Richárdja, azaz Mécs Károly Jászai Mari díjas, Érdemes és Kiváló színművészünk öblös és határozott orgánuma invitálta a megjelenteket a pódium elé. Zilai Zoltán, az Akadémia főtitkára hosszan méltatta Karcsi érdemeit, majd átadta a szót Dr. Kállay Miklós egyetemi tanárnak, az Akadémia elnökének, aki végül átnyújtotta Áts Karcsinak az Év Bortermelőjének járó elismerő oklevelet.

Karcsi az ünnepi beszédében számomra azt a kisiskolást testesítette meg, aki mindig nagyon izgulva megy ki felelni, mintha nem is értené, hogy mit is keres ott, ahol éppen van és különben is: nem is készült, vagy ha igen, akkor nem úgy és nem annyit, amennyit lehetett volna. Ennek ellenére ez a kis diák valahogy sosem képes csillagos ötösnél rosszabb jegyet kapni a feleletére. Pont ez a szemmel látható esendősége, izgulása, meghatódottsága tette nagyon is emberivé. Megkockáztatom: olyan emberré, amire titkon mi is vágyunk, amilyen mi is lenni szeretnénk. Úgy állt a pódiumon, mint aki még akkor sem hiszi el, hogy ő lett a 2012-es Év Bortermelője, amikor már rég a kezében szorongatta a hatalmas oklevelet. Ahogy szüleinek fejezte ki meghatottan a háláját (sajnos már csak édesapjának tudta elmondani élőszóban – aki szintén ott volt), illetve ahogy a családjáról beszélt és méltatta őket, akik biztos hátteret nyújtottak neki a szürke hétköznapokban ahhoz, hogy a legnagyobb sikereit érje el, minden jelenlevőt meggyőzött arról, hogy csak a legnagyobb emberi nagyságoknak adatott meg az a szerénység, amellyel Karcsi is rendelkezik.

Miután megtörtént a díjátadás, a tömeg áthömpölygött a Valetta étterembe, ahol szinte minden vendégre külön pincér jutott. Mivel a borvidék, illetve a borász is adott volt, így különböző tokaji nedűkhöz készítették a séfek a felszolgált ételeket. Azt hiszem, a Tokajit sikerült újraértelmezni, legalábbis ami az ételpárosítást illeti. A szakácsok próbáltak szakítani azzal a hagyománnyal, hogy Tokajit csak és kizárólag libamájhoz lehet felszolgálni. Nem volt könnyű dolguk. Négy fogáshoz négy Tokaji. Az biztos, hogy a fantáziájukat teljesen szabadjára kellett engedniük. Így fordulhattak elő olyan kulináris különlegességek, mint a Füstillatú lesőharcsa aranykaviár koronával és „paprikás krumplival” amelyhez egy 5 puttonyos, Kékcímkés 2008-as Royal Tokaji Aszút párosítottak. És ez csak az első fogás volt! De megemlíthetném a Tönkölyös rizottót kamillás velőhabbal és tintás ropogóssal melyhez egy 2009-es Royal Mézesmály Furmintot kínáltak. Még mielőtt egy értelmező szótárat kértem volna a recepcióról, - hogy megtudjam, valójában mit is fogok enni - szerencsére a gálaebéd másik házigazdája, Dr. Csizmadia András gasztrofilozófus, aki szintén az Akadémia tagja, minden felszolgált étel előtt lefordította magyarra, hogy mivel is fogunk a tányérunkban találkozni.

A chefek emberfeletti munkáját én mindenképpen díjaztam. Ugyanakkor az is napnál világosabb volt, hogy a Tokajit nem sikerült kirobbantani abból a vasbetonba ágyazott szerepéből, miszerint az ünnepi alkalmak desszertbora (amúgy teljes joggal), így a „mindennapi” étkezéshez nem nagyon fogyasztjuk, habár lehet, hogy ettől a naptól kezdve az első hajszálrepedések azért már megjelentek a Tokaji értelmezésében. Mintha csak a fenti megállapításomat támasztotta volna alá, - vagyis hogy a Tokaji még hiányzik a mindennapi ebédek asztaláról -, azt a társaságomban ülő két méltán híres borász ikon, illetve volt év borásza (Szekszárdról, illetve Villányból) a második fogás elfogyasztása után tették egyértelművé. Előrebocsátották, hogy Karcsi borai nagyon szépek ugyan, de azért most már kimennek, hogy igyanak az ebédhez egy „kis vöröset” a sajátjukból. Azt hiszem, hogy ezért senki nem ítélte el őket.

A különböző fogások között a hangulat emelkedéséről Eperjes Károly, Jászai Mari és Kossuth-díjas színművész gondoskodott, vidám prózai történetekkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Szerintem a közönségdíjra is esélyes története az volt, amit egyik mestere és példaképe, Bánhidi László (Matula bácsi) osztott meg vele anno. Az öregnek volt vidéken egy kis szőlője, amit nagyon szeretett. Az egyik alkalommal, amikor ment le szüretelni, látta, hogy gyerekek dézsmálják a szőlőt. Mikor a suhancok meglátták „Matula” bácsit, egyből futásnak eredtek, mire Bánhidi László csak annyit ordított utánuk: - Gyerekek! Meg vagytok ti őrülve? Nyersen eszitek a bort? Szamóca után egyik barátja, Ákos (igen, a Kovács, mármint az énekes) is elénekelte Áts Karcsi egyik kedvenc dalát, az Utolsó Hangos Dal-t a Vivát Bacchus zenekarral egyetemben. Érdekes kísérlet volt. Nem csodálkoznék, ha megjelenne egy maxi belőle. Az énekes érdemeit mindig is elismertem, de a fékevesztett rajongás valahogy elmaradt vele kapcsolatban. Azonban a dal, amit és ahogy énekelt mindenkit odaszögezett a székbe. Voltak olyanok (kb. a meghívottak fele) akik mintha elfelejtették volna, hogy hol is vannak valójában, a székükből felállva, vastaps kíséretében ordították a „vissza-visszá”-t.

A pompás (és meglehetősen különleges) ebéd után mindenki visszament a Bálterembe, ahol az összes eddigi év borászának meg lehetett kóstolni a kiállított borait. Itt térnék vissza egy gondolat erejéig a gálaebéd díszvendégéhez, Dr. Áder János köztársasági elnökhöz. Meggyőződéssel állíthatom, hogy az Elnök Úr nem kötelező jelleggel akarta kipipálni a rá hárult feladatot. Ebben azért is biztos vagyok, mert nemcsak személyesen megtisztelte jelenlétével az eseményt, de ami még ennél is sokkal fontosabb, élvezte is. Szinte kivétel nélkül minden kiállított borvidék asztalához odament, kóstolt és beszélgetett a borászokkal. Ha egy ember nem érzi jól valahol magát, akkor nem valószínű, hogy több mint hat órát maradna azon az eseményen, ahova déli tizenkettőre érkezett. Nem tudom, hogy a tanácsadói győzték-e meg, vagy ő maga döntött a személyes megjelenéséről. Azt hiszem, hogy a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy. Ez a nap nem csak Áts Karcsi és a Tokaji borvidék elismeréséről, hanem a magyar bor elismeréséről is szólt – a lehető legmagasabb, államfői szinten.