John Baker és Nick Place Sztálin borospincéje című, 2020-as regénye, amely Upor László magyar fordításában 2021-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál, műfaját tekintve leginkább kalandregény. Szerzője John Baker valóban a világ egyik legértékesebb borospincéjének nyomára bukkant, ezt a kalandját írja meg regényében Nick Place melbourne-i újságíróval, regényíróval és borrajongóval közösen.

 

Két főszereplője a sydney-i illetőségű, borritkaságokra szakosodott kereskedő John (Baker – nem meglepő módon) és hűséges fegyverhordozója, üzlettársa, a kanadai származású, szintén Ausztráliában, boros vonalon tevékenykedő Kevin Hopko. Kettejüket keresik meg egy szép napon egy titokzatos borlistával, amely állítólag Oroszország utolsó cárja, II. Miklós borgyűjteményének katalógusa. Az ő feladatuk lenne a cári Szentpétervárról a bolsevikok majd a nácik elől kimenekített, később Sztálin által kiegészített, és egy jobb napokat látott grúz borászat pincéjében elrejtett gyűjtemény feltérképezése és – lehetőség szerint – felvásárlása. (Már amennyiben a palackok valóban azok, aminek mondják őket.) Ígéretes, de nem veszélytelen küldetés…

 

Az én ízlésemnek kicsit talán túlságosan sokszor fordul elő a regény első pár fejezetében a „hihetetlen (szédületes/elképesztő stb.) kaland” vagy valami ezzel rokonértelmű kifejezés, mintha az olvasó fejébe bele kellene verni, hogy itt igenis nagy jelentőséggel bíró dolgok történnek (vagy legalábbis történhetnek). A kezdeti szájbarágósság ellenére – vagy ki tudja, talán végülis pont amiatt – fölszállunk Johnnal és Kevinnel együtt mi is a borkalandor-vonatra: komolyan érdekelni kezd bennünket, hogy valóban létezik-e ez a mesésnek beharangozott gyűjtemény, és ha igen, mi lesz a sorsa. Amikor pedig kiderül, hogy a gyűjtemény nem csak, hogy létezik, de még eredeti is, ellenben hozzájutni csöppet komplexebb, mint egy paypassos vásárlás az Aldiban (ld. III. rész: „Tbiliszi után”), az olvasót végképp beszippantja a történet. 

 

A gyűjteményt ugyanis olyan vastagon fonja körül a jogi, örökségvédelmi és logisztikai buktatók végeláthatatlan szövevénye, valamint egy igen komplex üzleti érdekhálózat, mint magukat a palackokat a pókháló annak a bizonyos tbiliszi pincének a mélyén. Mire ezt a maffiaszálat sem nélkülöző szövevényességet az olvasó – a főhősökkel együtt – kezdi átlátni, már túl nagy a tét ahhoz, hogy elengedje. (Vagyis, hogy olvasóként ne pörgesse kíváncsiságtól hajtva a lapokat, hogy derüljön már ki, mi lesz ebből…) Lehetetlen a regényt úgy olvasni, hogy pusztán kereskedelmi tranzakcióként gondoljunk arra, amit John és Kevin próbálnak nyélbe ütni, bármennyire erről is van szó alapvetően. Szurkolunk nekik, ők a „mi embereink”. Hiába van szó pragmatikus értelemben mindössze arról, hogy pár ausztrál (köztük egyébként egy magyar származású) üzletember busás bevételre szeretne szert tenni, mégis úgy érezzük, hogy ők – vagy legalábbis a „terepre” vezényelt két főszereplő – valamiféle modern Grál-lovagok, akiknek történelmi küldetésük van.

 

Bizonyos értelemben a Sztálin borospincéje – túl a szokásos, de kétségkívül izgalmas kincskereső narratíván – a bizalom regénye. El merhetjük-e (el merhetik-e a főhősök) hinni, hogy tényleg utunkba sodort az élet egy kincseket rejtő időkapszulát? Elhihetjük-e, hogy pont azt rejti, amit remélünk, és pont mi tehetjük rá a kezünket? Bízhatunk-e abban, hogy ebből az egészből tényleg lesz valami, és nem feneklik meg a vágyott üzletkötés valami fatális félreértésen vagy valakinek a ködös, de kérlelhetetlen ellenérdekén? Bízhatunk-e azokban a (helyi grúz, illetve a háttérből támogató ausztrál) partnereinkben, akik elvileg ugyanazon fáradoznak, amin mi?

Megannyi kérdés, amelyeken a főszereplők annyit őrlődnek, hogy megint csak egy kis szájbarágósságot érzünk: annyiszor és annyiféleképpen beszélik át a lehetséges kockázatokat, és alakítanak ki azok függvényében akcióterveket, hogy az olvasó egyszer-egyszer legszívesebben rájuk szólna, hogy „Igen, értjük, hogy pofára eshettek, de csináljátok már!” És ők csinálják… A végkimenetelt természetesen nem árulom el, legyen elég annyi, hogy nem fogunk unatkozni az odáig vezető úton. (Úgy sem, hogy a regény legvégén a „nagy fordulat” épp annyira meglepő, amennyire kusza és meg nem magyarázott, de az olvasónak itt el kell fogadnia, hogy ő sem juthat több információhoz, mint Johnék.) Talán épp a nem várt végkifejlet győz meg minket arról, hogy akkor is érdemes belevágni lehetetlennek tűnő küldetésekbe, ha mindig csak a következő lépést látjuk (sőt néha azt sem), ha időnként kényszerszüneteket kell tartanunk, ha egy csomó minden egyáltalán nem is rajtunk múlik, mert abban viszont biztosak lehetünk, hogy az „Enjoy the ride!”-felkiáltásal indított (földrajzi vagy képletes)  utazások örömét senki sem veheti el tőlünk.     

 

 

A Sztálin borospincéjét nem csak azért jó olvasni, mert mindvégig fönntartja az olvasó érdeklődését (az ügyesen megtartott feszültség és a kellően fordulatos, időnként egészen meglepő történetfolyam révén), hanem mert sokszor kifejezetten vicces is. Kissé sztereotip, de ettől nem kevésbé szórakoztató képet kapunk például a Sydney-ben borritkaságokra szakosodott vinotékát üzemeltető John kifinomult törzsvevőiről, akik

Hasonlóképpen a grúz üzletfelekről, akiket a balkánfolklórból is ismert érzékletes „díszítőelemekkel” mutatnak be: ebédnél a legnagyobb természetességgel csapják ki az asztalra az egyébként egész nap az övükben hordott pisztolyaikat; egységnyi idő alatt több asztali áldomást mondanak, mint amennyi munkát elvégeznek, 120 km/h-val szelik át a várost fekete Mercedesekben, nevetgélve azon, hogy a piros lámpák csak „bennszülöttekre” (valószínűleg úgy kell értenünk, hogy „földi halandókra”) vonatkoznak; rendkívül kedélyesen, de bizonyos információkat érezhetően visszatartva csevegnek, mégpedig olyan angolsággal, ami önmagában kihívás a két főhősnek. (Szerencsére ezt a fordító is igyekszik a magyar szövegben érzékeltetni: „Jó volt aludás?”; „Svájci banklakatok rögtön.”;  „Erre fellevegőztek…” („fellélegeztek” helyett) stb.)  

 

Nem elhanyagolható módon egyébként azt is megtudjuk a kifogástalan modorú, jólfésült, mindig csendes profizmussal dolgozó Kevintől, hogy ők, kanadaiak is veszélyesek ám, hiszen egyszer már rászabadították a világra Bryan Adams-et, és nem félnek újra megtenni. A francia szereplők néhány mondatát pedig nemes egyszerűséggel nem is fordítják (csak lábjegyzetben), érzékeltetve, hogy a francia karakterek sokszor önkéntelenül saját nyelvükön szólnak ausztrál vendégeikhez, hiszen milyen francia már az, aki hajlandó angolul. (Ellenpélda persze erre is van, de ott meg is jegyzik Johnék, hogy milyen kivételes, kifogástalan angolsággal beszélt végig az illető.)

 

Ha bárkit aggasztana, hogy a regény esetleg túlságosan „boros”, vagyis, hogy a szöveg követéséhez és élvezetéhez jártasnak kell lenni a borkészítés és -kereskedelem világában, nos, az nyugodtan engedje el az aggályait. Mivel központi téma a szóban forgó borgyűjtemény eredetiségének vizsgálása, némi tankönyvízű szakmaiság (legalábbis egy-két olyan fejezetben, amely konkrétan a pincében játszódik) elkerülhetetlen, de az olvasó kezét itt sem engedik el. Az epilógus után helyet kapott Szómagyarázat kiterjed nem csupán a boros szakkifejezésekre, amelyeknek nagy része egyébként a köznyelvben is ismert, és így gond nélkül érthető („bortrezor”, „töltöttségi szint” stb.), hanem a regényben gyakran előforduló grúz kifejezésekre, valamint a muzeális borok származása kapcsán emlegetett leghíresebb francia (főleg bordeaux-i) château-k, azaz borászatok rövid bemutatására is. (A lábjegyzetek hasonlóan hasznosak és lényegretörőek, így például a – Tokaj-Hegyalján edzetteknek újdonságot persze nem jelentő – leírás arról, hogyan készül a természetes édes bor.) 

 

Hasonló fogódzókat kapnak egyébként a 19. és 20. század vérzivataros történelmében bizonytalanul mozgók is. Valószínűleg nem a magyar olvasók szorulnak rá leginkább, de a főszövegtől keretezett oldalakkal elkülönített történelmi gyorstalpalókból megtudhatjuk, hogy milyen volt Szentpétervár a bolsevik forradalom előtt és után, mi történt a Romanovokkal, ki volt Sztálin (bizony…), illetve milyen szép, kiterjedt történelme van a borhamisításnak (is).

 

A regény tehát sok mindenről akar mesélni, ám szerencsére nem kelt olyan benyomást, hogy sokat markolna, de keveset fogna. (Egyedül a végére kanyarított suta szerelmi szálon érzem, hogy az csak azért van, hogy még ilyen is legyen, de ettől el lehet tekinteni.) Belelátunk nem csak a borok, különösen a muzeális borok világába, hanem általában az üzleti értelemben vett „nagypálya” működési mechanizmusaiba (ahol egymásnak feszülnek mohó, de fogalmatlan nagyvállalkozók és csavaros eszű, de azért alapvetően tisztességes kereskedők, vendéglátósok), a kultúrák találkozásából adódó hétköznapi értetlenségek/érthetetlenségek labirintusába, ahonnan csak az keveredik ki, aki nagyon szeretne közös nevezőre jutni (sőt néha még az sem), és nem mellesleg be is járjuk a világot Sydney-től Tbiliszin át Londonig, Párizsig és Bordeaux-ig.

 

A Sztálin borospincéje tehát kellően olvasmányos, de nem szakmaiatlan; szórakoztató, de időnként elgondolkodtató; az olvasót kicsit „túráztatja”, de nem hagyja magára, és végig jó arányérzékkel fonja össze a – már ókori mítoszokból ismert – kincskereső toposzt a modern világ (egész pontosan az 1990-es és a 2000-s évek) bonyolult feltételrendszerével. Tökéletes olvasmány borosoknak és nem-annyira-borosoknak, történész lelki alkattal bíróknak és nem bíróknak, egyszóval „mindenkinek, aki szereti” (a jó sztorikat).