A zalai bölény

A péntek este megtartott 2015-ös Borászok Borásza díjátadó gálán a Borászok Barátja díjat Alkonyi László kapta, a Borászok Borásza pedig a tavaly nyáron elhunyt Bussay László lett. Alkonyi így emlékezik a csörnyeföldi borászra.

Alkonyi László 2014-ben megjelent Vigyázz, kész, rajt: BOR! című könyvében így ír:

A zalai bölény

A következetesség mellett van még valami, ami csodát tud tenni a borászati munkában: a precizitás és a tisztaság. A csörnyeföldi körzeti orvos mindkettőben pontosan megtartotta az ideális szintet. De nem csak emiatt tartottam őt a Dunántúl legnagyobb borászegyéniségének.

Már megismerkedésünk sem hétköznapira sikeredett. A borsajtóban akkor még teljesen ismeretlen Bussay László és felesége, Ágnes érkezésem után egy szépen összeállított, zöldségekkel és húsokkal megrakott tálat tett az asztal közepére - egy közösen elköltött vacsora reményében. Én meg - a hirtelen támadt mohóságommal - az első falatot félrenyeltem és körbeköptem, körbeköhögtem a nagy odafigyeléssel előkészített falatokat. A hatalmas testalkatú házigazda hosszan, mélán nézett rám megértést színlelve, de átderengett a szeme sarkából a döbbenettel átitatott szánakozás. „Na tessék, ez a szerencsétlen tápos fog véleményt mondani a boraimról? Hát még enni sem lehet mellette.”

Valami ilyesmi járhatott az eszében, de elhessegettem magamtól az agyamig átszűrődő gondolatfoszlányokat. Lenyűgözött az, ami senkit sem hagyott érintetlenül Csörnyeföldön: ennek az okos, öntörvényű embernek az életereje. Hogyan képes valaki a városból egy kis faluba költözve ilyen tisztán átvenni és megőrizni a helyi parasztemberek igazságait? Hogyan képes valaki ilyen lendülettel nekiszaladni a hegynek, magába szívni annak erejét, és milliméter pontossággal rábökni az arra járó emberek gyenge pontjára?

Bussay Lászlónál a borral kapcsolatos gondoltatok nem voltak lózungok: kevesen értették olyan pontosan a bor és a kémia, bor és biológia összefüggéseit, mint ő, miközben kevés embert szólított meg a Teremtő olyan tiszta hanggal, mint a mi doktorunkat. Hol az öregeket gyógyította, hol borászkodott, hol a vadmalacot hajtotta a hegyen, hogy puskavégre kaphassa, hol pedig halászott. Bussay Lászlónak mindig remek bora volt, de kétszer olyan jól esett, ha azt a társaságában ihatta meg az ember.

Kedves barátomat – mert őt jól esett így szólítanom – nehéz volt kirángatni a Mura mellől. Ezért aztán büszke vagyok arra, hogy társaságában – Burgundiától Erdélyig – többször is nagy utakat tettem meg. Egyszer például – tokaji borászbarátunkkal – alaposabban szemügyre vettük Erdély-Hegyalját. Jártunk Csomborodon és az egykor majdnem tisztán magyar lakosságú városkában, Nagyenyeden. A mi szállásunk azonban nem itt, hanem Erdély egykori fővárosában, Gyulafehérvárott volt: az érseki palota és a katedrális tőszomszédságában található, szintén az érsekséghez tartozó kollégiumban töltöttük az éjszakát. A magyar szellemiséget ápoló gyulafehérvári érsekséget nemigen engedik régi fényében ragyogni, de a különleges Rózsamáli-dűlőből így is évről éve elkészítik a gyülekezeteknek nélkülözhetetlen misebort, amely Bethlen Gábor fejedelem egykori börtönében érlelődik tökéletesre. Nem is a boron, inkább a szálláson sejtettük meg a nélkülözés jegyeit.

Ennek jeleként értékeltük az ottlétünkkor fellépő vízhiányt. Magam – koránkelő lévén- elsőként mentem a földszinti mosdóba zuhanyozni, s az utolsó cseppig ki is fürödtem mindent, ami az épület vízvezetékeiben még megrekedt. Ami bent volt, csak volt, kívülről viszont egy deciliter sem érkezett: útitársaim nélkülözni voltak kénytelenek a reggeli fürdőzést. Ezt különösen Bussay doktor higiéniai érzékenysége vette nehezen, ám miután megígértük neki, hogy útközben az első patak partján bepótolhatja a mosakodást, megbékélt sorsával.

Már jó ideje koptattuk az utat, s csak nem akartunk megállni egyetlen patak mellett sem. Mi szaporáztuk, a doktor úr fürdött volna. Egyre egyenesebb derékkal ült és egyre durcásabbra fogta. Egyszer aztán elfogyott a türelme, s előbányászott a csomagok közül egy, a hosszú meleg napokon a felismerhetetlenségig megérett kéksajtot: belemerítette a tenyerét, s igazságosan kettéosztva a nyakunkba kente. „Na, most akkor mehetünk tovább!” – nyugtázta a helyzetet, és békésen hátradőlt az ülésen. Tíz perc múlva már vadul zuhanyoztunk egy út menti vendéglőben.

Így tanított minket higiéniára Bussay László Mócföld határában.

Kedves Barátunk 2014 nyarán végleg elköszönt a földi árnyékvilágból.

Alkonyi lászló Vigyázz, kész, rajt: BOR! című könyvét a Mád-Urbán Kft. adta ki.