Az olaszországi szőlőművelés története Krisztus előtt 800 körül kezdődik, amikor is a görögök magukkal vitték szicíliai kolóniájukra a tőkéket. Dél-Itália sokáig a szőlőgazdálkodás központja volt. Krisztus után 79-ben katasztrófa sújtotta a szőlőt: a Vezúv lávája nemcsak Pompejit temette maga alá, hanem lerombolta a birodalom legjelentősebb kikötőjét is, így a borkereskedelem alapjait is.(A cikk a hirdetés után folytatódik!)

 

Ettől kezdve a szőlőgazdálkodás egyre északibb vidékekre nyomult előre: először a Róma környéki dombokra, később – főleg Probus császár (276-282) idején - pedig az Alpok túloldalán elterülő, legtávolabbi tartományokba is. (Ez teremtette meg a francia és a német szőlészet alapjait.) A 4. században, a birodalom végső felbomlásával a szőlőkultúra is tönkrement, és csak jóval később, már a reneszánsz idején vált ismét jelentős gazdasági tényezővé, amikor a toszkán üzletemberek újra érdeklődni kezdtek a borkereskedelem iránt. A szőlő leve közönséges ital volt, és emellett fontos kalóriaforrás is - ritkábban pedig élvezeti cikk, miként annak idején, az antik Rómában.

A chianti nemcsak az egyik legrégibb, hanem mindenekelőtt a legnagyobb mennyiségben termelt olasz minőségi bor. Bő termésű években majdnem 1,3 millió hektolitert palackoznak és exportálnak ezen a néven a világ minden sarkába. Pedig chianti tulajdonképpen nincs is. A fogalom mögött rendkívül különböző borok húzódnak meg, melyeket Toscana legkülönbözőbb részeiben állítanak elő. A chianti ugyanis cuvée típusú bor, azaz több szőlőfajta házasítása során keletkezik. A vörös alapborok mellett felhasználnak hozzá kevés fehérbort is, és alkalmanként kerül bele, nagyon kis mennyiségben, jó minőségű cabernet sauvignon és merlot is.

Az alapreceptet Sienában fejlesztette ki több mint 150 évvel ezelőtt egy bizonyos Ricasoli nevű báró. Rögzítette, hogy a bornak 70 százalékban sangioveséből, 15 százalékban canaiolo neróból, egy tizedében fehér trebbiano toscanóból és malvasia del Chiantiból, valamint 5 százalékban egyéb szőlőfajtákból kell állnia. A keverés értelme az, hogya sangiovese más szőlőfajták hozzáadásától intenzív színű, aromagazdagabb, ugyanakkor már fiatal korában is kellemesen fogyasztható legyen.

Háromévnyi tárolás után a palackon feltüntethető a riserva szó. A chianti riserva vagy classico riserva 16-19 fokos hőmérsékleten (azaz a klasszikus szobahőmérsékleten) a legjobb, míg a fiatalabb évjáratok kissé hűvösebben, 13-16 fokon nyújtanak igazi élvezetet. A modern, jól elkészített chianti classico elegáns, erős és sokáig tárolható.