„Minden gyógyszernél többet köszönhetek a bordói bornak” – mondta állítólag egyszer Karl Marx, midőn egy hosszú betegségből sikerült felépülnie. A makacs nyavalyára az orvos, a gyógyszeres kezelés kudarcát látva, a legenda szerint napi 3-4 pohár portóit és egy fél üveg bordóit „írt fel”, és ez végül használt.

 

Az orvosi javallat betartása nem esett nehezére Marxnak. A kommunista munkásmozgalom teoretikusának tartott közgazdász, filozófus 1818-ben született a németországi Trierben, vagyis a Mosel borvidék szívében. Akkoriban sikknek számított egy szőlőskert birtoklása, nem maradt ki ebből az ő családja sem. Édesapja, az ügyvéd Heinrich Marx többek között a jó fekvésű Grünhaus Herrenberg dűlőben vett szőlőt (a folyóvölgy az ültetvényekkel ma UNESCO világörökségi helyszín). „Évente több, mint 5000 liter bort készítettek” – mesélte egy vele készített interjúban Maximin von Schubert német borász. Az ő személye azért érdekes, mert a felmenői 1882-ben megvettek Marxéktól egy hektárt az említett területen, ez a mai napig az általa vezetett pincészet tulajdonában van.

Karl magához a borászkodáshoz legközelebb 1838-ban került, amikor is apja halála után rászállt a birtok, amit aztán anyja csakhamar átvett tőle. Ekkor ugyanis az ifú már a szülőháztól távol élt, az érettségi után előbb Bonnba, majd Berlinbe ment tanulni. Amíg élt, édesapja ezekre a helyekre is rendszeresen küldött utána bort otthonról, de ha elfogyott a hazai, akkor is feltalálta magát. Sok időt töltött főleg Bonn kocsmáiban, az italozás gyakran kisebb csetepatéba torkollott, egy napra még a német egyetemeken általánosnak számító fogdába is bezárták egyszer – írja Jonathan Sperber Marx életrajzi könyvében.

„Az összezördüléseknek volt egy politikai színezete, a kimérésekben ugyanis a porosz kormány intézkedéseivel elégedetlen trieri burzsoázia gyermekei és az azokat támogató keletporosz arisztokrácia ifjai találkoztak” – olvasható az atlasobscura.com cikkében. Ennek is szerepe volt abban, hogy az iskola elvégzése után Marx figyelme a politikai és gazdasági témák felé fordult. További muníciót szolgáltattak ehhez a moseli borosgazdák, akiknek nehéz sorsával saját családja révén  testközelből is megismerkedhetett.

Amikor 1815-ben a poroszok visszavették a hatalmat a tartományok felett Napóleontól, többek között védővámokat vezettek be. A század első éveiben ráadásul egymást követték a szőlőtermelés szempontjából jó évek, a kettő együtt „elkényeztette” a moseli borászokat. A már említett Sperber szerint azonban a kormány 1830-ban csinált egy nagy hátraarcot és liberalizálta a német belső piacot. Elárasztották az olcsóbb hesseni és pfalzi borok Triert és környékét, a bezuhant ár nem fedezte a gazdák költségeit, pláne úgy, hogy biztos pozíciójuk tudatában nem sokkal korábban nagy befektetéseket hajtottak végre.

 

Úgy tartotta akkoriban a mondás, hogy „ha egy utazó a Moselhez vetődött, 15 pfennigért egy kanna bort kapott, 50 pfennigért pedig a pincekulcsot is ráhagyták” (a pfennig a márka „fillérje” volt). Ez a kívülálló számára paradicsominak tűnő állapot igazából a válság egyik tünete volt. Még egyértelműbben szembesülhetett a helyzettel az, aki ellátogatott a falvakba, ahol az utcán az éhezés elől az eladhatatlan bor „segítségével” a részegségbe  menekülő öntudatlan emberekbe botlott.

Amikor Marx 1842-ben Kölnbe, a frissen alapított Rehenische Zeitung újsághoz került, a nyomor éppen a tetőfokára hágott. A francia szocializmusból és a borászok küzdelméből töltekezve kritikus hangvételű cikkeket kezdett írni a porosz kormány intézkedéseivel kapcsolatban. „Kezdetben csak a dolgok gazdasági vetületével foglalkozott” – mondja Jens Baumeister. Az eredetileg Trierben idegenvezetőként dolgozó művészettörténésznek 2018-ban jelent meg könyve „Hogyan csinált a bor Karl Marxból kommunistát” címmel. Baumeister úgy véli, Marx munkásságára egyértelműen hatással volt a moseli válság, mert ez ébresztette rá bizonyos gazdasági összefüggésekre, például a tulajdon egyenlőtlen eloszlásából származó problémákra.

Marx egy helyen például azt írja, egyáltalán nem igaz az, amit a porosz vezetők állítanak, vagyis hogy a „rosszabb esélyekkel induló szőlőtermesztők tönkremenetele természetes folyamat, amibe bele kell törődni”. Az ő nehéz helyzetük szerinte éppen a rossz politikai döntések által teremtett gazdasági környezet következménye volt. Nehezményezte azt is, hogy a poroszok kivágatták a borászok számára fontos, többek között a karók alapanyagául szolgáló tölgyeseket, hogy fenyveserdőket telepítsenek.

Az események a tiszta politikától előbb a gazdaság tanulmányozásáig, majd azon keresztül a szocializmusig vezették Marxot – mondta róla Friedrich Engels, a textilgyárosból lett társadalomtudós, író, filozófus, Marx barátja és a Kommunista kiáltvány társszerzője. „A rajnai Landtag tanácskozásai a falopásról és a földtulajdon parcellázásáról, az a hivatalos polémia, melyet von Schaper úr, akkoriban a Rajnatartomány főprezidense, a Rheinische Zeitunggal a Mosel-vidéki parasztok állapotairól megindított, végül a szabadkereskedelemről és védővámról folyó viták késztettek először arra, hogy gazdasági kérdésekkel foglalkozzam” – írja maga Marx 1859-ben A politikai gazdaságtan bírálatához című munkája előszavában.

 

A kritikát a porosz kormány mindazonáltal nem viselte jól, ezért gyakorlatilag ellehetetlenítették a Rheinische Zeitung működését. Marxnak ezek után egész Németországban nem volt maradása, közel egy évtizedig tartó európai vándorlás vette kezdetét. Ezekben az időkben kis túlzással a bor képviselte az állandóságot az életében. Wilhelm Liebknecht, író és politikus, a német szociáldemokrata párt egyik alapítója számolt be egyszer egy londoni estéről, amikor Marx és barátai gyakorlatilag kocsmatúrát rendeztek, aminek a végére annyira berúgtak, hogy az utcán kandelábereket vertek szét. A bor időről időre felbukkan az ekkor Manchesterben tartózkodó Engelsszel folytatott levelezésekben is. A jómódú barát sokszor küldött palackokat Marxnak a saját készletéből, ugyanis szintén nagy borkedvelő, sőt borértő volt.  Amikor 1865-ben egy angol újságíró megkérdezte tőle, szerinte mi az életben a boldogság, Engels azt felelte: „egy 1848-as Chateau Margaux”. A válasz természetesen nemcsak a kiváló bordói évjáratra utal, de az Európában abban az esztendőben végigsöprő forradalmakra is.

Marx 1883-ban halt meg Londonban. A sors iróniája, hogy éppen akkortájt kezdődött Mosel újbóli felemelkedése, aminek eredményeképpen a századfordulóra minden korábbinál magasabb polcra kerültek a régió borai, azokat a világ legjobbjai között tartották számon. Ahogyan természetesen azt sem érhette meg, hogy 2004-ben egy élelmes helyi borász levédette a „Karl-Marx-Wein” nevet, a palackba kerülő pinot noirt alig pár méterre Marxék egykori szőlőskertjétől szüretelik.