Az író és a bor – Darvasi Lászlóval beszélgettem

Darvasi László régóta kedvenc kortárs íróim közé tartozik. Történetei beszippantják az olvasót, hol elegáns humorral, hol pedig mélylélektannal fűszerezi világait. Ez azonban csak két kiragadott véglet, az alkotó művei valójában ezer színben pompáznak.

A könyvhéten éppen legújabb regényét, a Virágzabálókat vásároltam meg, ahol a könyv mellé egy pohár csapolt sört is adtak. Sorban állás közben felismertem a Mestert - mire jók az időnként foszladozó könyvborítók belső képei? – tehát rögtön kaptam az alkalmon, és meghívtam egy borbeszélgetésre.

Első nekifutásra jó kis fehérborokkal startoltunk, beszélgetőtársam is kapásból száraz fehérrel indított.

- A rizling kesernyéjét például igen kedvelem… Ezért egy kis csopaki olaszrizlinget kérek.

Somlóival lehet atmoszférát teremteni - gondoltam magamban, és egy Isten kalapjáról származó nedűvel vágtam neki az estének.

- Elhoztam magammal néhány könyvet, többek között a gyerekkönyvemet is, a Trapitit. Vele sokat forgolódtam iskolákban, ahol rendre jöttek dedikáltatni a gyerekek füzetbe, kispapírra, de még izzadó, kis meleg tenyerükre is. Egy idő után azt mondtam, jó, de most már ti is adjatok nekem dedikációt. Úgy hogy van egy ilyen kincsem. (mutatja: rengeteg gyereknév, beírás díszíti az ő Trapiti könyvét) Áron fiam is belekörmölt.

- Hogyan telnek egy író mindennapjai? Van egy kiegyensúlyozott munkameneted, és ahhoz ragaszkodsz, vagy kicsit hektikusabban, tehát vannak gócpontok, amikor felszaporodik a tennivaló, majd jönnek a lazább, ráérősebb napok?

- Az én helyzetem annyiból speciális, hogy írok az ÉS-be, tehát hetilapba, illetve a Délmagyarországba, tehát napilapba is. Darvasi vagy Szív Ernő néven heti három írást biztosan publikálok. A regényíró bogarászó hivatalnok, a tárcaíró csélcsap kalandor, aki üveggolyókat gyűjt és gurigáztat… Olykor kis fecnikre írok szavakat, ne szálljon el egy-egy ötlet, de általában sikerül fejben tartanom a témát, azt a kis villanást. És aztán hamar megírom. Nincsenek munkátlan napok. A tárcaírásban az a jó, hogy bárhol lehet művelni, az út szélén, itt, a vendéglőben, a kórházi ágyban, mindenhol. A regényírás hivatalnoki munka, és ehhez a szükséges legfontosabb testrész a fenék, mert azon kell ülni, és bizony rengeteget.

- Szív Ernő, vagy Darvasi László… Mitől függ, hogy melyik név alatt jelennek meg az írásaid?

- Szív Ernő szabadabb, talán humorosabb is, de mindenképpen könnyedebb, egyszerűbb tag. Olykor kisegítik egy mást. Szív írt már Darvasi helyett, és Darvasi is dolgozott már Szív helyett. Akadnak köztük feszültségek, minek is tagadnám, de antagonisztikus ellentétről nincs szó. Szív milyen jókat derül, amikor bizonyos olvasók őt tartják nagyobbra, mint Darvasit.

- Miről szólt a mai a tárca? Te találod ki a témát, vagy ajánlják?

- Az ötlet az enyém, szabad pályán mozgok. A mai kisszínes arról szólt, hogy túl sokat akarnak az emberek. Mindent akarnak, és persze a másiktól akarják, pénzt, főzeléket, szexet, megértést, mindenfélét… Boldogabb hely lenne Magyarország, ha megszűnne ez a nagy, minden élethelyzetet meghatározó akarás, és egy kicsit megnyugodnának a tisztelt honpolgárok, lenne egy kis csönd, egy kis lengedező tétovaság, és nem kívánnának az emberek annyira fejlődni, megváltozni, leváltani, legyőzni, eltiporni.

- Ez kicsit amolyan taoista hozzáállás…

- Meglehet, inkább nem akarnék a napi őrület része lenni. A tárca, a könnyűségével, látszólagos felszínességével és azzal a ténnyel, hogy napilapban jelenik meg, a sorsában hordja a könnyű és gyors halál ígéretét. A tárca gyufaszál-villanás, a tárca alatt, mondják, kihűl a kávé, a tárca ritkán mutat jól könyvben, fürtökbe gyűjtögetve. A tárcák többsége nem jut könyvbe, szépen elszállnak a világba.

- Mikor írod őket?

Reggel éppúgy kelek, mint bárki más adófizető polgár, és az is előfordul, hogy már hatkor a gépnél kopácsolok. A délelőttjeim elég aktívak, én főleg ilyenkor dolgozom. Igen, a tárcát sokszor az utolsó pillanatban írom meg.

- Estefelé már nem nagyon vágsz bele az írásba. Nappali az ihlet?

- Este inkább csak szöszölgetek, varrogatok, javítgatok, vagy újraolvasok.

- Kik a javítóid? Van lektorod, vagy saját magad korrigálsz?

- A feleségemnek gyakran átadom a szövegeimet, és a baráti társaság is segít: Závada Pali, Szűcs Miklós festő vagy Parti Nagy Lajos és Kerékgyártó Pista. Sokszor küldünk körbe írásokat egy kis lektorkodás senkinek sem árt.

Aztán mégis mindketten somlói olaszrizlinget rendeltünk, az író úr is rám hagyatkozott a választás kérdésében. – Igen! Ez Somló… - sóhajtottunk - Jól döntöttünk a nyitóbort illetően.

- Véleményed szerint a borok és az írók hogyan, és milyen ponton kapcsolódnak egymáshoz? Krúdy Gyula, Márai Sándor, Hamvas Béla, és még sorolhatnánk az írókat, akik ezer szállal kötődtek a borok világához is.

- Jó, az alkohol kiválóan alkalmas szorongásoldásra. A „tömény, sör, bor” szent hármasságából nyilván a bor segít leginkább az írói munkában. Tömény mellett nem lehet komolyan alkotni, vagy durva, vad dolgok születnek. A megboldogult Eörsi Pista éji pálinkázós volt. A sör kedélyes szomjoltásra való. És néha nem is olyan rossz, hogy eltompít. A bor „állapot”-fenntartó hatású, a kicsit emelt hangulatot szépen képes gondozni – de természetesen csak a jófajta borok mértékletes iddogálása esetén. Egyszer egy hosszabb novellát kellett leadnom, nem haladtam vele, sehogyan sem találtam a végső fogást. Vettem egy komolyabb szekszárdi Merlot-t, lehelyeztem a palackot magam mellé úgy este hatkor, és aztán pirkadatig háromig hárman dolgoztunk, a novella, a bor, és én. És az írás elkészült. De ki tudja, hogy jó lett-e.

- Milyenek voltak az első borélményeid? Valószínűleg az ismerkedés kezdetén még kevés igazán jó bor állt rendelkezésre, mint mindenki másnak ebből a korosztályból.

- Az első borokat a nyolcvanas években ittam, azokra már nem is emlékszem. Szörnyű, hamis, komolytalan magyar borok lehettek. Az első iható borokkal külföldön találkoztam, amikor ösztöndíjjal Németországba jutottam. Közép- és alsókategóriás olasz, francia nedűket próbáltam ki. A legrosszabb bort Rovinjban ittam, valószínűleg nem is bor volt, mert alig fél pohártól heveny hascsikarást kaptam. S hogy az írók, a kollégák? Petőfi bár sokat írt a borról, igazán nem élt vele. Inkább divatból borozott, papíron. Vörösmarty rendes fogyasztó volt, napi két liter volt a penzuma. Krúdy vagy Tersánszky, na ők már komoly fogyasztók voltak.

- Milyen volt legújabb regényed fogadtatása? A kritika szereti? Vannak olvasói visszajelzéseid? Alapvetően szeret téged a közönség, keresed az olvasótáboroddal a kapcsolatot? Hiszen ez éppen olyan, mint a borász kapcsolata a borfogyasztóval…

- Máshol is elmondtam, én afféle rétegszerző lennék, olvasótáborom kicsiny, de azért akadnak olvasóim. Ahová hívnak, igyekszem elmenni. Nem egyszerű. A Trapiti a legsikeresebb könyvem, ez a gyerekeknek íródott mese már nyolc-kilencezer példánynál jár. Színdarab is készült belőle, Gothár Péter kiváló rendezésében, és hát valóban sok iskolában fordultam meg vele. A Virágzabálók már díjat is kapott, a Rotary Irodalmi Díjat, és a kritika is jól bánik vele. Szóval minden rendben.

- Van kedvenc saját regényhősöd, akit szívesen szerepeltetnél tovább? Ehhez kapcsolódóan: a regényírás kezdetén van olyan koncepciód, hogy a végén mindenképpen elvarrod a szálakat, vagy éppenséggel nyitva hagyod a történetet?

- Amikor nagyjából kialakult a Virágzabálók szerkezete, és jó volt járkálni, újra és újra elidőzni a történetben, azt éreztem, hogy akár az életem végéig tudnám írni. Mindig azt az alakomat szerettem a leginkábba, akivel éppen foglalkoztam. A Könnymutatványosok legendáján öt évet dolgoztam. 1999-ben jelent meg ez a fiatalos, kétely nélküli könyv, durrogott, csattogott, petárdázott. A Virágzabálók megfontoltabb, nyugodtabb opus, több szorongás munkál benne - de még így is álmodozó könyv. Jó volt írni, nagyon jó. A Könnymutatványosok legendáját fordították cseh, német, holland nyelvre, és most készül a spanyol fordítás. Arra nem lehet arra törekedni, hogy sikeres regényt írj… Több szex legyen benne? Orális kalanddal kezdődjön? Dalos Gyurinak volt néhány éve egy bon mot-ja, Németországban az lenne a sikeres téma, hogy egy fekete bőrű, leszbikus, de magányos nő leszokik a dohányzásról.

- Vagy több ölés legyen benne?

- A Könnymutatványosokban legalább százhúsz ölésfajta van, ez azért elég soknak tűnik. De hát istenem, ilyen volt a kor, a tizenhatodik század.

- Írnál megrendelésre regényt? Előfordult már, hogy helyetted választottak témát?

- Valószínűleg nem tudnék megrendelésre írni. Talán ha felkérnek egy bizonyos összeggel, hogy írjak egy meseregényt, mondjuk hat-tíz éves korosztálynak, az lehetséges lenne. Megrendelésre írtam már színdarabot. Szerintem az írással a regény által tud egy író leginkább kiteljesedni, a regényírás a legjobb dolog egy író életében!

- Hogyan fókuszálsz a regényeid magvára, hirtelen jön egy ötlet, vagy hosszas előkészületek előzik meg az írást? Honnan meríted a témákat?

- Vannak írók, akik előre kigondolják, mit akarnak írni, felvázolják a cselekményt, a hozzávetőleges szerkezetet, és ezek alapján ballagnak a távoli végkifejlete felé. Én másképpen működöm, hagyom megtörténni a dolgokat, szövöm a történetet, és hagyom, hogy a történet alakítson engem.

- Milyen az írók helyzete ma Magyarországon? Milyen a te helyzeted, elégedett vagy az eddigi pályafutásoddal?

- A magyar irodalom a rendszerváltás előtt folyóirat jellegű irodalom volt. Nagyon sok lap, folyóirat működött, és működik a mai napig is. Ez szokatlan Európában. Miközben már mi is elmentünk a regény irányába, manapság egyre inkább ennek a formának van respektje. A magyar könyv szép, sok van belőle, és sok a fordítás is, nagyon sok. A novellás könyvek kevésbé kelendőek, mint a regények. Pedig a magyar irodalomban kitüntetett helye volt a novelláknak, Csáth, Kosztolányi, Örkény… Kevésbé ismert, bár szakmai körökben elismert, és elképesztően jókat ír például Bodor Ádám.

- Sokszor említik, hogy az igazán nagy mesterművek a nehéz sorsú írók tollából kerültek ki. Boros párhuzamban: a szőlőnek is kell a szenvedés, hogy jó bor legyen belőle. Lehet nagy boldogságban is írni? Sokan szinte terápiás célzattal írnak, számodra mit jelent az írás?

- Nem tudtam, hogy a szőlő szenved, de ez szép. Biztos, hogy a nagy irodalmi művekhez kell valamiféle megalapozott kiegyensúlyozottság, anélkül nem lehet komolyan alkotni. Az írás macerás, körülményes dolog. E kiegyensúlyozottságot még a zilált életű írók, mint például Dosztojevszkij, vagy Krúdy is birtokolták. Krúdy rengeteget írt, és rengeteget éjszakázott, de felkelt délelőtt, és dolgozott. Hogy az ember hogyan és mitől szenved, pénztelenség, betegség, vagy lélek által?

- No igen, van, aki kiírja magából a dolgokat, megteremti őket…

- Én szeretek írni. És azért is írok, hogy ne féljek. Halálfélelem, és egyéb, csatolt szorongások mindig akadnak, de a határidők is tudnak szorongatóak lenni. Régebben erősen izgultam a fellépések, interjúk előtt. Aztán megszokod a magnót, mikrofont. De szorongsz a sárgacsekkektől, attól, hogy a következő utcasarkon mi vár rád, szorongsz a hivataltól… De valahogy mindig rendeződnek az ügyek, panaszra nincs ok.

- Hever regényötleted fiókban? Előfordul, hogy egyszerre több művel is foglalkozol, vagy szeretsz egyszerre eggyel végezni? Előfordult, hogy nem tudtál megírni valamit, és inkább félbehagytad?

- Mindig több művel foglalkozom egyszerre, a heti három tárca mindig megvan, az a betevő falat, regényből nem lehet megélni. Ahhoz, hogy visszacsorogjon egy regényből a pénz, legalább három ezer példány fölé kell kapaszkodni az eladásban.

- Nem próbáltad valahogy - csúnya szóval - „menedzselni” a regényeidet?

- Ez nem az én dolgom, a kiadó dönti el, milyen stratégiákat alkalmaz, másrészt, a Trapiti esetében igyekeztem. Jártam az országot, turnéztam Kaposvártól Pécsig, Debrecentől Hódmezővásárhelyig, egy városon belül több iskolában is. De nem ez volt a döntő. Reklámértéke a bulvárnak van, meg a tévének…

- Vagy egy főzős műsorban kellett volna tevékenykedned, mondjuk Szív Ernő együtt sütöget a hosszúcombú szilikon csodával…

- Vannak határok, amiket nem szabad túllépni. Én ilyesmit nem tudnék vállalni. Nekem az írás a legnagyobb öröm, és ez már így is marad. Néha látni lehet, miképpen könnyül el a jellem a nyilvánosság mind nagyobb hajszolásával… én azonban tudom a dolgom, és tudni vélem a helyem. Ha kérdeznek, válaszolok. De soha nem megyek olyan műsorba, ami nem az irodalomról szól. Vagy nem szólhat róla.

Jellemezd röviden az életünket.

Jól van, nézzük a magyart három politikamentes szegmensben: elsőnek a vezetésben, hogy tudniillik a volán mögött miféle mutáns lesz belőle. Ugye, nem üdítő az eredmény? Kiabál? Durva? Türelmetlen? Igen az. A második: a sorban állás. Mit csinál a magyar a sorban? Újra csak türelmetlen, agresszív, beszól, tolakodik. Láttál már amerikait, németet, franciát sorban állni? A harmadik dolog a komment az interneten.

- Meglehetősen alpári stílust lehet látni a monitoron…

- Tényleg rosszabb, mint a focitribün.

- Kik az írói példaképeid? Szív Ernő korából valók? Hogyan született meg ez a figura?

- Szív Szép Ernő iránt érzett tiszteletemből kapta a nevét. Szép Ernő Emberszag című regénye nincs a köztudatban, pedig a Sorstalanság előképe. Esti Kornél, Kosztolányi Dezső figurája, vagy Krúdy Gyula Rezeda Kázmérja is hatott Szív Ernőre.

- Nem gondoltál arra, hogy írj egy igazi borregényt? Szerintem nagy hiány van ebből a témából!

- A Virágzabálók-ban likőröket isznak. A likőr olyan, mint a virág, néha édes, néha keserű… szirupos… Pálinkát is fogyasztanak, néha isznak bor, de azt nem eléggé elhivatottan. Hm, milyen is lehetne egy borregény?

- Hamvas Béla nem tudta megírni…

- Az jut eszembe, hogy a regényben biztosan szerepelne egy borospince, aminek lenne titka. Lenne egy fantasztikus évjárat…

- Mint aszúból az üstökös évjárat az 1800-as években?

- Máris megfogtál. Ám én annyira nem kedvelem az aszúkat, inkább Balaton-felvidéki, esetleg szekszárdi, vagy villányi helyszínt képzelnék el. És a tétel be lenne falazva, s annyira finom lenne a bor, hogy gyilkolnának érte… A kérdés az, meg lehetne-e inni ezt a bort? Magam elé képzelek egy flaskát… a címke belső felén lehetne egy üzenet, ami csak akkor válik láthatóvá, ha megisszák a bort. De mi történik, ha megisszák a bort? A palack alján lévő mélyedésben is lehetne titok. Vagy éppenséggel a dugóban…na jó.

Fekete Béla Hárslevelűje után - mely mindkettőnket megfelelően elkápráztatott - erőteljes gondolkodóba estünk, hogy ezt a komplexitást már nem lehet felülmúlni fehérborban. Talán rozéval folytassuk? Vagy ugorjunk bele a vörös folytatásba? Hosszabb tanakodás után egy kis harapnivaló után néztünk, és egy megbízható Takler Kadarkával kísértük tovább a beszélgetést. Borbeszélgető partnerem arcán falatozgatás közben feszült gondolkodásra utaló jeleket véltem felfedezni, meg is kérdeztem tőle, hogy talán valami átsuhant rajta?

- Nem, nem, csak gondolkodtam ezen a borregényen.

- Nem muszáj most megírnod!

- Szépen mozog ez a bor… Nagyon kellemes. Behízelgő az illata.

Egy 2003-as Konyári Loliense cuveé-vel folytattuk, és örömmel nyugtáztuk, hogy szépen ível felfelé a vörösbor sorunk is.

- A Magyar Nemzet hétvégi számában szoktam olvasni hétvégenként borászokkal készült interjúkat, azok érdekes anyagok!

- Nekem is van egy rovatom Az ihatóbb Magyarországért honlapján, van egy borstaféta, ahol borászok adják egymásnak a szót.

- Ez nagyon jó! Na, majd ha lesz egy anyagom, akkor átküldöm.

- Részünkről lenne a megtiszteltetés! Milyen műveken dolgozol most? A borász is mindig a nagy bort készül megalkotni, te hol tartasz az igazán nagy mű megalkotásában?

- Novellás kötet, újabb regény, drámák. De visszakérdeznék, a borász mindig nagy bort akar készíteni?

- Kell hozzá egy jó évjárat…

- Az irodalom biztosan nem így működik, nem lehet folyamatosan a nagyra törekedni, legfeljebb a jóra… És évjárat sincsen, legfeljebb korszak. Mi a Napra, a kellemes, jószándékú vagy éppen ellenséges erőkre emlékezünk. És azokból dolgozunk.

Zárszóként az író dedikálását idézném, melyet egyik kedvenc könyvembe írt nekem ezen az estén, a Szív Ernő néven publikált Összegyűjtött Szerelmeim első lapjára:

Kedves Gábriel!

Szép, nagyon szép este volt, és hát a borok! Na igen, a borok és a szerelmek, két rettentően fontos dolog. Baráti üdvözlet:

Szív Ernő