A pihenő utáni első két állomás az észak-olasz Piemontot képviselő két pincészet volt: a nagynevű Angelo Gaja és a nem kevésbé elismert „Braida”. A Braidánál kezdtünk, három bort kóstoltunk: a 2009-es il Bacialé-t, Bricco dell’ Uccellone-t és Ai Suma-t. Mindhárom bor barbera szőlőből készült, a kiváló 2009-es évjárat magas érettségű, egészséges alapanyagot adott a borászok kezébe, amiből gazdag és komplex, feszes savú gyönyörű borok születtek. Kedvencünk a borászat csúcsbora, az Ai Suma volt: telt, testes de egyúttal elegáns és érzéki volt, erőteljes erdeigyümölcs illat és ízvilággal, némi vanília és édesgyökér tónussal. Igazi élménybor: a 8 pont közepe-teteje.

 

A szomszédos asztalnál az Angelo Gaja pincészet 2 borát mutatta be egy fiatalember. Ez volt talán első alkalom, hogy nem a pincészet képviselője kóstoltatott, hanem egy osztrák borforgalmazó cég munkatársa. A két megkóstolt bor nagyon szép volt, de valahogy steril érzetem volt attól, hogy olyasvalaki mutatta be, aki nem viselt érzelmeket a palackban rejtőző „csoda” iránt.. A 2008-as Barbaresco ettől függetlenül egy mestermunka, erő, elegancia és potenciál tökéletes ötvözete, fekete bogyós gyümölcsök özöne, finom animalitás, cédrus és édesgyökér. Magasan vitte a 8 pontot... Mindazonáltal igen korai még ennek az évjáratnak a kóstolása – bár már most is nagyszerű élményt ad, érződik, hogy fejlődésének nagyon az elején jár, 10-15 éve mindenképpen van még a csúcsig.

A másik Gaja bor egy kakukktojás volt: a Magari 2009, a pincészet Bolgheri DOC területről származó házasítása (50% Merlot, 25-25% Cabernet Sauvignon és Franc). Ez a bor is könnyen ugrotta a 6-7 pontos szintet, de az előző után nem volt igazán emlékezetes. Nem is értem miért ebben a sorrendben mutatták őket..

Borkalandozásunk következő – hosszabb lélegzetű – megállója a luxuspresztízsmárkákat (Krug, Hennessy, Veuve Clicquot, Chateau d’ Yquem, ...) (is) soraiban tudó LouisVuittonMoetHennessy Group (LVMH) volt, ahol az „istállóhoz” tartozó 3 pincészet kiválasztott borait vettük górcső alá: az új-zélandi Cloudy Bay-t, az argentin Cheval des Andes-t és a spanyol Numanthiát.

 

Igen-igen. Éles és merész váltás Piemont után „könnyű” fehéret kóstolni, de ott és akkor természetesnek tűnt, a nagyágyú vörösök után kellett egy kis felfrissülés illetve regenerálódás a fináléhoz. Így némi baguette elrágcsálása és kellő mennyiségű ásványvíz bevitele után bevetettük magunkat a boróceán eme szintén érdekes öblébe.
A Cloudy Bay boraival tehát újrakezdtük a sort, 2011-es Sauvignon Blanc, 2008-as Te Koko (szintén SB) és a 2010-es Pinot Noir követték egymást de előbb a LVMH standnál álló igen felkészült és készséges fiatalember előzékenyen kiöblítette poharainkat egy kis Pelorus Blanc habzóborral, merthogy pohármosás nélkül nem kezdünk újra sort, meg nehogymá’ vízzel... azért egy fél korty erejéig mintát vettünk az egyébként aperitifnek szánt italból. Decens, friss, érdekes.. No de nézzük a kiválasztott tételeket...

A 2011-es Sauvignon Blanc (ne feledjük hogy Új Zélandon tavasszal szüretelnek, tehát közel 1 éves borról van szó) talán eddigi legjobb formáját hozta. Illat és ízbomba, kirobbanó, friss zamatok, gyönyörű pezsdítő savak, trópusi gyümölcsök, citrusok, virágillat, kissé háttérből a klasszikus SB karakter finom bodzássággal, visszafogott csalános jegyekkel. Ezzel a borral bárkit meg lehet téríteni, aki még nem tévedt a minőségi borfogyasztás ösvényére, nemtől, kortől, világnézettől függetlenül! Minimum egy 7-es alá-t megérdemel.

A 2008-as Te Koko névre hallgató másik sauvignon blanc az előző „antitézise” (hadd kölcsönözzem a korábban látogatott standon hallott bornevet) részben fahordós érlelésű, finom, elegáns, visszafogott fehérbor, hűvös illattal, fehérhúsú gyümölcsök (alma, körte, fehérhúsú barack, kókusz!) ízjegyeivel, telt korttyal, hosszú lecsengéssel. Mintha nem is ennek a fajtának a bora lenne, inkább egy nagyon szép chenin blanc-ra emlékeztet. 6 pont teteje, 7 pont alja.

Volt egy közbevetett meglepetés bor, amit a kóstoltató ajánlott – azt kérdezte szeretnénk valami őrültet kóstolni? - vakkóstolással. Egy remek, friss, ropogósan gyümölcsös Torrontes volt (valószínüleg a Terrazas de los Andes-től), amire sikerült ráhibázni, amitől szinte fellármázta a standot, hogy eddig ezt mindössze hárman-négyen ismerték fel vakon.. Persze nem tudta, (amíg el nem árultam) hogy a rajnai rizling mellett ez az egyik kedvenc fehér borszőlő fajtám, aminek ízképe már elég mélyen rögzült a számban. Szóval magas labda volt, de azért jólesett a sikerélmény és a dicséret, főleg egy szakmabélitől.

 

A Cloudy Bay borok közül még egy 2010-es évjáratú pinot noirt kóstoltunk, ez is hozta az új-zélandi pinot sztenderdet, de nem volt átütő erejű, különleges. Közepesen intenzív gyümölcsösség, rebarbarás, berkenyés, málnás ízjegyek, friss, kerek savak, halvány animalitás, erdei gombás villanások, közepes szinten megvalósuló harmónia, kb. 5 pont.

A standon belül maradva pincészetet váltottunk és egyúttal befordultunk a finishbe. Már a negyedik órán belül voltunk, jócskán befogadókészségünk határán, de ami még hátra volt, azt nem akartuk kihagyni. Még néhány komoly vörösbort terveztünk megkóstolni, melyek közül elsőként a Cheval des Andes 2002 volt. A bor a francia Cheval Blanc és a fentebb említett argentin Terrazas de los Andes közös gyermeke, egy Újvilágban született „Grand” Cheval Blanc. 74 éves ültetvényekről származó malbec, valamint átlag 15 éves ültetvényekről szüretelt erősen hozamkorlátozott cabernet sauvignon és petit verdot blendje bordeaux-i stílusban elkészítve (új francia hordós érlelés 18 hónapig).

Mindent tud, amit egy nagy bordói csúcsbor – nagy test, magasfokú harmónia és egyensúly, dohány, érett szeder, áfonya, cédrus ízjegyek főúri eleganciával ötvözve. És évtizedes potenciál. De... Ezt a bort egy külön kóstolón volna szabad csak valami hozzá mérhetővel összekóstolni. Így, kissé már fáradt aggyal és szájjal lehetetlen volt teljesen kiélvezni amit valójában nyújtani tudott. Verdikt: gigaélménybor, 9 pont.

Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a hátralévő mintegy félórában megkóstolt további 4 bor kapcsán is. Ez egyben az délután/este egyik tanulsága is lett: ilyen mennyiségű csúcsbort (legalábbis „mezei”, szájban és agyban nem eléggé edzett borkóstolóknak) nem igazán lehet értékelhető módon megkóstolni, befogadni. Legalább egy második délután kellett volna a 6-8 kiválasztott csúcs vörösborra. A finish-ben megkóstolt remek vörösekről így csak egy távirati stílusban megfogalmazott (a végére elfogynak a jelzők, a szavak is..) rövid összefoglalóval zárom a beszámoló lényegi részét:

Numanthia (Spanyolország, Toro borvidék): Numanthia 2006 (Tinta de Toro szőlőfajta) testes, intenzíven gyümölcsös bor, szeder, áfonya, kakaó, édes fűszer ízjegyekkel, érett, bársonyos, jól integrált tanninokkal – 7 pont.

Termanthia 2006 (Tinta de Toro) az előzőhöz hasonló bor, még több tonnányi gyümölccsel és még finomabb tanninokkal, nagyobb testtel. 8 pont.

Baron Philippe de Rotschild „csoport”: Chateau d’ Armailhac 2007 (Franciaország, Bordeaux, Pauillac) Feszes struktúrájú, szép savakkal és selymes tanninokkal bíró, komplex, nagy bor, érett feketebogyós gyümölcs, dohány, cédrus ízjegyek, finom vaniliás, toast-os hordófűszerezettség. Kiváló bor, évtizedes potenciállal - 7 pont teteje.

Almaviva 1996 (Chile, Cabernet Sauvignon, Merlot, Cab. Franc házasítás) bordói stílusú, csúcsbordói minőségű cuvée, amihez Chile adja a termőhelyet, Franciaország pedig a tudást, technológiát, stílust, hordóhasználatot. Nagyon izgalmas és remek „cuvée” minden értelemben. Egyensúly harmónia, elegancia, finomság, gyümölcsözön, nagy testben. Még messze a csúcsától – masszív 8 pont.

1. WeltWeinFestival BorFórum grandiózus, különleges minőségű borokat és tökéletes világboros keresztmetszetet bemutató, kitűnően szervezett és hibátlanul lebonyolított boros rendezvény volt.

2. A felhozatal túlságosan is gazdagnak bizonyult. Amint az a fentebb leírtakból is kitűnik, a kiválasztott (erősen szelektált) kóstolási sor is majdnem meghaladta kapacitásunkat. Ilyen erős (és különleges) mezőny esetén 2 napos kóstolás tűnik indokoltnak, még akkor is ha ez dupla belépő költséget eredményez..

3. Apropó, belépődíj. Elővételben 55 euró, helyszínen 59 euró volt az egynapos belépő ára, amely az adott napon 14 és 18 óra közötti korlátlan kóstolást tett lehetővé. Forintva átszámítva ez nem olcsó, de a kóstolható borok ismeretében és az átélt borélmény minőségéhez mérve azonban kiváló ár-érték arányt jelent. Még a bécsi kiruccanás járulékos költségeinek beleszámítása esetén is...

4. Nem láttam be a kulisszák mögé, ezért nem tudom hogy érte meg egy ilyen színvonalú eseményt ennyiért összehozni, illetve a szponzorok mennyit tettek be a kaszába, de egy pillanatig sem érintett meg a „lehúzás” érzetének nanogrammja sem, ellentétben némely hazai boros rendezvénnyel. Lehetne belőle tanulni.! Akinek inge, vegye magára...

5. Remekebbnél remekebb, különleges és (sajnos) itthon többnyire nem elérhető borokkal és készítőikkel sikerült megismerkedni. Jó lenne ilyen jellegű borkóstolókkal itthon is találkozni!

 

Az átélt kóstolási élmény hatása alatt, kissé fáradtan, de boldog hevületben sétáltunk kifelé, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megálltunk a legelőször meglátogatott Knebel pincészet standjánál. Szerettünk volna útravalónak egy kóstolónyit kérni poharunkba a náluk kóstolt kései szüretelésű rajnaiból. Matthias, a pincészet társtulajdonosa, borásza büszke mosollyal töltött, majd látva, hogy ballagnánk kifelé a teremből csendesen megkérdezte: Nem kóstolnánk-e még valami érdekeset? Érezve a mondatban rejlő súlyt, szó nélkül bólintottunk egyidejűleg elkortyolva poharunk tartalmát. Éppen csak bontott, címke nélküli palack került elő az asztalba rejtett borhűtőből. Trockenbeerenauslese, 2009-es rajnai rizling, Röttgen dűlő – mondta csendesen és töltött. Orrunkhoz majd szánkhoz emeltük a poharat és egyszerre megállt az idő... Szó nélkül kezet fogtunk vele, majd megköszöntük a borokat és lassú léptekkel, teljes csöndben felsétáltunk a márványlépcsőn a kijárat felé. Az elmúlt négy órában átéltekhez nehéz volt szavakat találni, de úgy éreztük a „lehetetlen küldetést” valahogy mégis sikerült teljesíteni...