Nincs még dél, mikor befutunk Mádra a megbeszélt találkozóhelyre. Percekkel később Géza is megérkezik, majd kéri, szálljunk át az ő autójába, mert elvinne minket egy helyre, hogy megmutassa az új projektjét, amit a Lajossal bütyköl.

– Milyen Lajos? – kérdem.

– Takács – feleli Géza.

– A somlói Takács Lajos? – faggatom tovább.

– Már nem somlói – mondja mosolyogva.

A CR-V, amit egy egy hetes tesztelésre kapott kölcsön Géza, egy erős, 1.6-os dízelmotor hajtotta autó, így nem okoz neki gondot a mádi dűlők meredek, munkagépek vájta földútja. Noha sokkal elegánsabb megjelenésről beszélhetünk annál, minthogy ezt a Hondát valaki pusztán „szőlőbe járós” autóként használja, mindazonáltal egy borásznak ezzel a szemponttal is számolnia kell, mondja Géza. Hozzáteszi, számára azért praktikus ez az autó, mert túl azon, hogy könnyen kijut vele terepre, a belső tér egyszerűen átalakítható a hátsó ülések lehajtásával, s így máris egy jókora csomagtér áll rendelkezésére. Mikor borokat kell valahova vinnie, akár egy éttermi partnerének, akár egy szakmai kóstolóra, akkor jól jön a plusz hely.

Az Úrágya-dűlőbe, Géza szőlőjéhez érve egy zöld autóra leszek figyelmes, aminek a tetején egy magnum palack áll két „utasellátós” pohár társaságában. Ahogy kiszállunk a Hondából egy piros-fekete csíkos sapkában metszegető figurára leszünk figyelmesek.

– Lajos! Kijössz egy percre? – kiabál be Géza a sorok között szótlanul ollózó embernek.

Korábban, mikor kóstolókon találkoztam az ex-somlói ikonnal, mindig csak félve kérdezgettem. Jellegzetesen szigorú, szikla arca van, amin mély redőkbe ágyazott szomorú szemek ülnek, magas homlokát pedig egy olyan „idővonal” szeli át, amiről nekem azok a madarak szoktak eszembe jutni, amiket az ember gyerekként, amolyan sematikus módon pingál oda a piros sátortetős házikók kéményéből felszálló füstgomolyag mellé.

Most azonban, hogy a Lajos nem egy márványoszlopos díszteremben locsolgatja a borát stílusos zakókba öltözött spicces, a borkultúrára csillapíthatatlanul szomjazó pestieknek, hanem a hegyek békéjétől áthatott szőlősorokból lépdel felénk, még egy mosolyt is megereszt a piros-fekete csíkos sapka alól.

– Tavaly év végén, mikor hazaköltözött Lajos barátom, elmesélte a tervét, hogy szeretne egy szőlőskertet, ahol nem csak szőlő lenne, hanem virágok, fűszernővények, gyümölcsfák, rovarok és állatok is. Évente 2-3000 palack bort készítene...

– De azt „csonttermészetesen”! – egészíti ki Géza mondandóját Lajos.

– 2013 őszén, még a szüret előtt, Lajossal végigjártuk a szőlőinket – folytatja Géza – és amikor az Úrágyához értünk, azt mondta nekem, hogy ő ebből az egy hektárból megélne. Aztán lement a ’13-as szüret és Lajosnak még mindig nem volt területe. Nyugtalanított a dolog, nem akartam, hogy még itt a végén megbánja a hazatérést, és egy magányos, borozgatós mádi estén eldöntöttem, felkínálom neki a bodrogkeresztúri Hegyfarok-dűlőnket – közös munkára –, amíg nem lesz saját területe. Hozzáteszem: én még ilyet soha senkinek nem mondtam.

– De ezek szerint, mivel az Úrágyában vagyunk épp’, mégsem a Hegyfarok lett a kooperáció alapja – vetem közbe.

– Azért nem, mert másnap felhívtam Gézát, hogy a Hegyfarok nem, de az Úrágya érdekelne – mondja Lajos.

– Majd egy hétig tartott, míg megbeszéltem ezt magammal – teszi hozzá Géza.

A két borász végül a következőkben maradt: két évig együtt dolgoznak az Úrágyán. A szőlőben Lajos javaslatot tesz a művelésre, Géza dönt. A szüret után viszont a bort Lajos készíti – saját koncepció szerint. Ami már biztos: takarónövényeket ültetnek a sorközökbe, a szőlőt pedig organikusan fogják megvédeni a betegségektől.

– Gyomirtó, rovarirtó, továbbra is kizárva – mondja Géza.

A rövid beszélgetés után elbúcsúzunk Takács Lajostól, hiszen a borokkal eddig érdemi műveletet még nem végeztünk, csak elméletit. Mielőtt azonban bevetnénk magunkat a Lenkey pince mélyébe, Géza elvisz bennünket kedvenc meccsnézős helyére, a Gerendásba.

– Volt olyan korábban – mikor még új gyereknek számítottam itt Mádon –, hogy bejöttem a kocsmába BL-meccset nézni, csöndben leültem a sarokba, közben meg éreztem, hogy méregetnek a túlvégről és rólam duruzsolnak.  De hát mit lehet tenni, vidéken nehezen fogadják el az új arcokat. Mindenesetre megfigyeltem: itt az a módi, hogy ha belépsz, odanyújtod a kezed mindenkinek és szembe köszönsz. Úgyhogy ezt a szokást én be is építettem a meccsnézések elé, s azóta, meg talán az eltelt jó néhány évnek köszönhetően megszokták az arcom, van aki talán még meg is kedvelte.

Hamburgert kérünk, egyet sajttal, egyet anélkül. A húspogácsát ugyan nem a szemünk láttára sütik meg egy régi öntöttvas vasaló alatt – ahogy azt naivan elképzeltem akkor, amikor Géza „kézműves hamburgert” emlegetett –, de mivel reggelire csak egy gépi kávé jutott a benzinkúton, így most, mikor az óra délután egyet mutat, teljesen biztos vagyok benne, hogy soha nem ettem még ilyen finom valamit. Friss buci, friss zöldségek, a pultnál derűs, festékfoltos kantárosnadrágba öltözött emberek, a tévében tenisz megy, a nadrágomra meg hullik a hagyma ketchupostul.

– Édesapám halála jelentette a fordulópontot az életemben. A birtokot 1999-ben vette meg, de 2001-ben már itthagyni kényszerült minket. Tíz hektárt örököltem tőle testvéreimmel.

– Így, hogy nem volt borász előképzettséged, mennyire volt nehéz kialakítani a saját stílusod? Egy az egyben követed édesapád vonalát vagy van, amiben eltérsz attól?

– A 2002-es évtől kezdve átálltunk a rövidcsapos metszésre. Sokat konzultáltam a mádi borászokkal, így Szepsy Istvánnal is, aki akkor és azóta is szívesen segít és osztja meg velem gondolatait. Szepsy bátyám megkerülhetetlen – nem csak Tokaj-Hegyalján –, akitől rengeteget lehet tanulni.

Miután a számlát rendezzük, a pincelátogatás előtt teszünk még egy kört Mádon. A CR-V-re visszatérve Géza felidézi, hogy mikor először parkolt le vele a Gerendás előtt, tréfálkoztak is a kantárosnadrágosok, hogy „na, csak jönnek ott a milliók abból a borból”. Pedig hogy Gézának mennyire nem jönnek a borból a milliói, azt a pincében rögtön megértheti az ember. Nem, nem a bor rossz, mielőtt valaki félreértené; Géza nem hajlandó a piac diktátuma szerint bort készíteni, nem hajlandó hiperkebe dolgozni, nem hajlandó iparira váltani.

Akit egyébként érdekel, a Honda CR-V már 6,3 milliótól elérhető. Kapni belőle egyhatosat dízeles, kétezreset benzines és kettő-ketteset szintén dízeles kivitelben. Az a modell, amit Géza kapott egy 1.6 i-DTEC.

– A dízelmotor megfelelően teljesített, ha szükség volt erőre előzésnél, akkor sem hagyott cserben. A motorja egyenletes járású, stop-start rendszere már egészen hamar életbe lép, gyorsan, szinte némán indít. A hatsebességes, FR-V-t idézően a műszerpultra emelt karral kapcsolható váltó precíz, ritka jó darab. A 6 literes fogyasztás engem meggyőzött, ahogy a nagy belső tér is, ami az utóbbi pár napban, amikor borral kellett ide-oda rohangálnom, kimondottan jól jött. Csendes városban, országúton és autópályán is. Szeretem a csendet.

Géza pincéje egy régi, polgári udvarban helyezkedik el. Többen is laknak itt, de az udvar nyugodt. Hátul szépen felosztva a terep; mindenkinek van itt egy kis konyhakertje, ahol az alapvető zöldségeket megtermelheti. Géza betessékel minket a konyhába. Amerre csak nézek, mindehol borospalackok. A legtöbbje már csak dísz, egy jelentős hányada viszont éppen teszt alatt áll. A mádi borász nem mulaszt el egy napot sem, mikor Pestről kiszakad, hogy e kísérleteknek (például: radiátoron pohárban tartott édes borok) ne hódoljon. Nem éppen laboratóriumiak a körülmények, de az így kinyert eredmények is nélkülözhetetlenek, mondja Géza.

Poharakat veszünk magunkhoz és elindulunk lefelé a pincébe. Egyre beljebb jutván elfog a csodálkozás a méretektől. A kígyózó ágak egyikében boroshordók, a másikban elfektetett palackok végeláthatatlan sora. Az ember nem is gondolná, néha mik húzódnak a talpa alatt.

Géza nem egy kapkodós alkat, de ahogy ebbe a szentélybe megérkezünk, olybá tűnik, borászunk egy, a kivülálló számára is érezhető belső metamorfózison megy át. Szavai lelassulnak, pillantásai megnyúlnak, arcára derű ül ki. Úgy tűnik, Géza most lépett be igazi otthonába. Először teszünk egy kört, bejárjuk az egész pincelabirintust. Van itt „holt ág” is, de a többségében zajlik az élet: érik a bor. A 2007-es évjáratok palackjai mellett ballagva az értékesítés mikéntjéről faggatom.

– Édesapám tett egy kísérletet arra, hogy a Lenkey-borok bekerüljenek a nagy áruházakba s azzal egy stabil gazdasági pályára állítsa a borászatot, de az a mérhetetlenül nagy csalódottság, amit a borbeszerzővel való tárgyalása után érzett, ettől a törekvésétől örökre eltántorította.

– Gondolom a vételi ár elborzasztotta.

– Igen. Én magam pedig bele sem fogtam ilyesféle tárgyalásokba. Eladási kényszer nem hajt; a borkészítés mellett van egy kis manufaktúránk is még régről, ami autóalkatrészeket gyárt. Persze mostanra eljutottam oda a saját magam kialakította csatornák által, hogy nullára kijövök a borászatban.

– De egy 2007-es bort miért tartasz még vissza?

– Most már nem fogom. De amíg a bor nincs kész, addig én nem szeretném, hogy kikerüljön a piacra.

– Ezt kevesek engedhetik meg maguknak. Mindenesetre akkor nálad az a filozófia, hogy egy dűlős bort hét évig mindenképpen érlelni kell?

– Hogy hány évig, arra nincs egy tuti recept. Nekem saját borom 2002 óta van – bár a 2001-es évjáratot, amit még édesapám szüretelt, már szintén én palackoztam. Tizenpár éve készítek borokat, ennyi idő alatt az érlelésre és az eltarthatóságra vonatkozó egzakt megállapításokat még nem tudok tenni. Ahhoz még sokszor tíz év kell. Sejtések viszont már vannak, így azt bátorsággal kijelenthetem, hogy a száraz furmintból igazi nagy bort lehet csinálni. Az itteni savak miatt nagyon hosszú fejlődési idővel rendelkeznek, nem kell velük kapkodni. És szerintem elengedhetetlen, hogy a fogyasztót egy olyan borral örvendeztessük meg, ami már „lekerekedett”, megérett, elkészült. Szóval úgy is válaszolhatnék: ez nálam a filozófia.

Ha valaki ismeri a Lenkey-borokat, jó eséllyel „vakon” is képes azokat felismerni egy akármilyen furmint sorban. Géza borai a régi iskolából idéznek meg valamit. Tömör, testes és pokolian ásványos holmik, melyek egyikében-másikában egy, az aromaprofilt gazdagító oxidáltság is megjelenik – a borélményt fokozandó.

Ez az ásványos világ egyébként Géza gyengéje, bár mint mondja, azt mára hajlamos belátni, hogy egy átlagos fogyasztónak az efféle sós-köves-vulkanikus jegyek nem feltétlenül fogják egyhamar elnyerni a tetszését. A Fecsegő és az Az élet szép névre hallgató borait éppen számukra készítette. Ezek könnyedebb, kevésbé ásványosabb, friss fehér húsú gyümölcsök és mezei virágok aromájában bővelkedő, 12-12,5%-os alkoholtartalommal rendelkező, közérthető italok.

Túránk végeztével azt mondhatom, ismét megismertem egy szeletet a világ jobbik részéből. A bor érzelmek nélkül csak alkohol, semmi több. A borkultúra pedig a Lenkey Gézák és Takács Lajosok nélkül magába roskadna, elcsökevényesedne, s azokat az erőket, amik a szőlősorok közé ültetett takarónövényekből, a pincében ázó aszúszemekből és a radiátoron oxidálódó borokból árad, senki nem lenne képes közvetíteni. Ezek nélkül az erők nélkül súlyos dimenziók vesznének ki a mindennapi életből, amit így is küzdelem boldogan megélni. Szóval kell néha egy pohár Fecsegő utasellátós pohárból!