- A történetem egyszerűen indult. Kilencvenkettőben jöttem Ausztriába dolgozni. Pénzt akartam keresni, hogy felvirágoztassam a nagyapai örökséget, egy soproni szőlőt. A másik cél az volt, hogy olyasmit tanuljak, amit – vagy ahogy – otthon nem tudnék – mondja Linzer Sámuel.

- Kétlakinak kétlaki, mi több: háromlaki. Sopronban lakunk, Ausztriában egy családi és egy szövetkezeti borászatban is dolgozom. Mindkét helyen vár egy-egy szoba, hogy a hosszú munkanap után pihenjek egyet. És persze felkészülhessek a következőre.

 

- Szerintem nem, különösen szüret idején. Akkor öt-hat hétig nem látom a családomat. Ha este hazaugrom, benézek a pincészetünkbe, megnézem, hogy forr a must. Ha gond van, és azonnal lépni kell, megcsinálom a dolgot. Ha nem, kiírom egy cetlire a többieknek, mit rakjanak az erjedő musthoz. Szüret után lehet a legkönnyebben elrontani a dolgot. Ha akkor hibázunk, akkor nem vagy csak nagyon drágán és sok munkával tudjuk helyrehozni a bort.

- Rendben, akkor a többlakisággal nem kekeckedünk többet. Mi a helyzet a burgenlandi tanulóévekkel? Mit lehet itt megtanulni, amit odahaza nem?

- Például azt, hogy tapasztalataink szerint Nyugaton kisebb a piaca azoknak a markánsan savas boroknak, amelyeket Magyarországon kedvel a közönség. Ez az oka, hogy a savak tekintetében lágyabb balatoni borokra jobban emlékszik a német, az osztrák fogyasztó. A dologban nincs nagy turpisság: egy kis kezeléssel átfazonírozható a soproni szőlő leve is.

- Az tényleg más kérdés, ki vállalkozik erre. Úgy gondolom, egy borász is ugyanúgy holtig tanul, mint egy jó pap. Minden évjárat más és más meglepetéseket és kihívásokat hoz.

- Az viszont nem, hogy milyen a hatékony marketing, vagy miként kell a gazdáknak összefogniuk. Ha már úgy is meg kell venniük a drága gépeket, legalább használják ki azokat minél hatékonyabban. Ráadásul a nagy tételben termelő szövetkezet az ártárgyalásokon is eredményesebb lesz. Odahaza tavaly száz forint körül vásárolták fel a szőlő kilóját, itt átszámítva 130-150 forintot is sikerült elérni.

- De ugrik! Vannak szép számmal magyarországi tagjaink, akik szüretkor ide hozzák feldolgozni a szőlőjüket. A helyi hivatalok pedig már megszokták, hogy augusztus közepén-végén megyünk a kérvénnyel: szereljék már le pár hétre a magassági kaput a Páneurópai Piknik emlékparknál, hogy átférjenek a szőlőszállító kocsik.

- Kékfrankos, a származási ország és régió megnevezésével, de a végtermék akár Ausztriában és az egész Európai Unió területén is forgalmazható. Mind a két ország borminősítő intézeteiben bevizsgáltatjuk az elkészült borokat, de a magyar borminősítő intézet eredményei a mérvadóak - a két szaklabor közötti mért értékek között nincs eltérés - az értékesítés során, lévén mégis csak magyar termékről van szó.

- Sopronból megéri átjárni, akár kétkezi munkásnak, akár szakembernek. Ha dologidőben elkurjantod magad a ruszti határban, hogy "szevasztok, magyarok!", nem lesz égtáj, ahonnan ne köszönnének vissza. Sopronba meg jönnek az Alföldről szüretelők. Az itteni helyzet annyiban érdekes, hogy sok helyi család felismerte, hogy a következő nemzedékek számára is fontos lesz a magyar-osztrák kapcsolat. Ők nem azért fogadnak magyar bébiszittert a gyerekeik mellé, mert az olcsóbb, hanem hogy a kicsik tanulják a nyelvet.

- Nem csak azért mondom, hogy sokat fejlődött az itteni szakma, mert fel kellett tápászkodni a '85-ös mélypontról. Mindenkire rásütötték a billogot, holott négy-öt ember csinálta a "fagyállós bort". De azóta szakmailag és felszereltségben is sokat fejlődtek a környékbeli pincészetek.

- Ez már marketinges feladat, de a rövid válasz: igen, ismerik. Mindig megkeressük azt a pici rést, amelybe be tudunk lépni, ahol valami egyedit adhatunk. Ilyen ötlet volt az aranypezsgő. Egy kellemes pezsgőbe 24 karátos aranyfüstdarabkákat kevertünk. A szén-dioxid ezeket úgy táncoltatja, mint mikor megrázzuk az Eiffel-tornyos szuvenírgömbben a műhót.. Ezt például az orosz és amerikai vevők imádják. Volt, aki vett pár kartonnal, majd megkérdezte, el tudjuk-e küldetni a tételt Szentpétervárra. Megoldottuk.

- Sopronban például azzal lógunk ki a sorból, hogy miénk a borvidék egyetlen olaszrizlingje. Nem nagy a tábla, alig több mint negyed hektár, de az évi 1200-1300 palacknyi bora kiváló és izgalmas.

- Nyilván furcsán néznek egy soproni pincérre, ha nem hoz kékfrankost - nos, ehhez kell hozzátenni azt, amitől egyediek vagyunk.

- Nem gondolom, hogy konzervativizmus, ha nem vállalunk be olyasmit, ami nekünk meredek. Láttam egyszer egy olasz borcímkét. Rajta a jól ismert térképcsizma, amely formás női lábban folytatódott, majd - ahol Dél-Németország helye van - a kivillanó szeméremszőrzettel zárt. Ilyenre még akkor sem bólintanék rá, ha tudom, hogy az akkor végigmustrált félezer címkéből ez a kevés egyike, amelyre évek után is emlékszem. Prűdek nem vagyunk, mi is járunk fesztiválokra bemutatkozni, tudjuk, hogy a magát már mosolygósra poharazgató férfiközönség zömét a pultos lány mély dekoltázsa sokkal inkább meghatja, mint a hosszas szakmai előadás. Van is olyan kolléganőnk, aki ügyesen kezeli az ilyen vendégeket, és nem akad ki, ha a melleinek beszélnek.

- Igen, velük a fiú munkatársak foglalkoznak. Elbeszélgetünk, nemegyszer onnan indítva, hogy a jó bort nem kell felütni szódával vagy kólával. És ez a legtöbbször - egy korty kóstolóval körítve - hat. Aztán általában hozzák a barátnőiket, hogy megmutassák, milyen finomat találtak.

- Szeretnék idővel többet foglalkozni a soproni pincészettel, amelyet két barátommal együtt viszünk. De a szavam köt: a családi gazdaságban úgy állapodtam meg, hogy addig vagyok, amíg a következő nemzedék fel nem nő, és borászkodni nem kezd. Ehhez pedig van még pár esztendő hátra.