A törökök szertartásosan űzik ezen ital készítését, ott mindez az élet szerves része. Az araboktól vették át a szokást, ám az etióp Kaffa városából származó finom izgatószernek csak többszöri betiltás után sikerült betörnie a török szellemet (így volt ez a borral is, egészen addig, amíg Kemál Atatürk barátunk nem változtatott ezen).

Ha Isztambulban betérünk az európaias hangulatú Beyoglu üzleti negyed utcájába - ami az Istiklal névre hallgat -, és kicsit bolyongunk lépcsős sikátorai között a hegyen, könnyen belefuthatunk olyan hangulatos kis helyekbe, mint amilyet a kép is ábrázol. Törökországban mindig van idő egy csésze jókedélyű beszélgetés közben elfogyasztott kávéra (egykoron ehhez áfiumszívás is társult, manapság inkább csak dohányfüstöt szokás eregetni a narghiléből).

 

Mint látjuk, az alkalmatosság, melyen a dzsezvák (rézedények) forrnak, homokóra alakú, talán nem is véletlenül, ugyanis benne homok található. Ezt melegíti alulról a tűz, és ebben tologatja elmélyülten a kávéművész az edényeket 10-15 percig, amíg minden zamat kioldódik az előtte gondosan megpörkölt, majd kahve degirmeni-ben (kézi kávéőrlőben) finomra őrölt kávéból.

Rendelés előtt tájékoztatnunk kell a török baristát, hogy cukor nélkül (sade), alig édesen (ad sekerli), közepesen, csak egy kanál cukorral (orta sekerli), vagy édesen (tatli) kérjük-e a barna nedűt (tudniillik együtt főzik a cukorral, ezért nem is kell kézhez kapott findzsánkat kevergetni). Egy findzsába (csészébe) egy teáskanál kávét szórnak a cukorral együtt, majd mérsékelt tűzön melegítik. A képződő habot folyamatosan befelé kevergetik, egészen addig, míg szigetet nem képez középen, hogy ennek egyharmadát - előmelegítés céljából - beleöntsék a csészébe. Mielőtt forrásba kezdene, kitöltik a maradékot is, és egy percig állni hagyják, hogy a zacc leülepedjen. Kész is a türk khavesi!

Én kipróbálnám Pedro Ximénez Sherryvel ízesítve, megfűszerezve egy kis vaníliával is, az lenne csak igazán a különleges ízek tobzódása...