Amikor Veszprémben, az egyetemi kóterben Auer Robi felolvasta A bor filozófiáját, egyből éreztük: örök szerelembe estünk. Robi az olvasás közben egy pusztulat lőrét iszogatott, amit a szomszédos kocsmából, a Kismocskosból hozattak. Ő annyira átlényegült a szövegtől, hogy minden kortynál gótikus arccal sóhajtott egyet, mintha 1947-es Chateau Cheval Blanc lett volna a pohárban. Mindjárt tudtuk, hogy itt kétségkívül varázslat történik.

Pár évnyi józanodás után az a gondolat kezdett el foglalkoztatni, hogy valójában milyen borokat ihatott Hamvas Béla? Hol találom azokat a szőlőtáblákat, amelyek között „...lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, meg a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállná, leülné, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné́ el a halál?” Hol van az a világ, amelyről Eötvös Károly ír a Balatoni utazásban? Ahol hónapokig tartott az uraknak körbelátogatni a szomszédokat, mert mindenhol meg kellett állni pár napra. Inni és enni is kellett, nem keveset, és eltelt az idő. Sokat változott azóta a világ! Ma, a stock-fotók idealizált világában a borozás inkább divatos, szabadidős tevékenység, mintsem alapélelmiszer vagy a társadalmi érintkezés, fesztelen együttlét alapköve.

 

Bevallom, titkon ezt a hús-vér, ősi élményt kerestem a június 8-i Sabar-hegyi pincetúrán. A díszes társaság a kis tanúhegy levét kóstolva körbezarándokolta a környékbeli mikro-pincészeteket. Nehéz részletes borleírásokat adni most, mert a metsző ítélet kicsorbul az élmény veretén.

 

Meglátogattunk vagy hat pincét a maratoni, három kilométeres túra során. Volt itt olaszrizling, rajnai rizling, tramini, szürkebarát, mind vulkanikus stílusban. A főleg hordós érlelésű tételek között itt-ott, meglepetésre, héjon erjesztés nyomait, narancsboros jelleget is felfedezhettünk. Igaz, a régiek is narancsbort készítettek, csak akkor még nem adtak neki ilyen piacos nevet. A gazdák sokszor elmondták a titkot: „Már dédnagyapám is így csinálta”. Ha ezt a mondatot hallja az ember, akkor sürgősen el kell dobálni mindenféle elvárást és csak az élmény puszta befogadására szabad koncentrálni. Egyes filozófiai irányzatok szerint pont így lehet eljutni a megvilágosodáshoz. Viszont az oda vezető úton sokat segít, ha az ember nem éhes és mindig tele a pohara. Ugye, Béla bácsi? – kérdeztem csendesen egy bő deci olaszrizlinget tekergetve.

Sok minden érheti az embert egy ilyen délutánon, de arra mégsem lehet felkészülni, hogy társa könnyes szemmel öleli magához a gáztepsit, ami csurig van szilva- és baracklekvárral megkent hájastészával. Aztán pityeregve, morzsás szájjal motyogja: a gyerekkorom... Nagy élmény volt polgármesterasszony tepertőkrémes kenyere és a számtalan, sós, édes, száraz, krémes lakodalmas sütemény, amit a sürgő-forgó gazdasszonyok kínálgattak szüntelenül. Itt nem értelmezhető a „csak keveset”, „jaj a koleszterinem”, „édesítőszerrel készült?”, vagy „gluténmentes?” konzumtrendi feltételrendszer, mert ezek a kifejezések egyszerűen lepattannak a Sabar-hegyről.

 

 

Nehéz elfelejteni a sárga kalapos, tépőzáras szandálban mellettünk topogó japán lányt, akinek folyamatosan fordítottak a barátai. A klasszik zöld lécbudi kulturális beágyazottságát sűrű bocsántakérések között, lázas igyekezettel próbálták elmagyarázni, de ő csak spiccesen legyintett: „Ugyan már, nálunk a vidéki nagymamánál pont ugyanilyen van”! Az is figyelemreméltó, hogy a pincetúra milyen jótékony hatással volt a résztvevők kreativitására, mert egy-egy „sikerültebb” tételnél sokan láthatatlanná válva spontán természetjárásba kezdtek, hogy a pohár tartalmát diszkréten a szomjas növények tövéhez löttyintsék.

 

Szépek voltak a rögtönzött üdvözlőbeszédek, ahol az is elhangzott, hogy „ebben a borban nincsen se élesztő, se hőmérséklet”, ahol az asszony mentegette az elérzékenyülő borászt, aki „nem a szavak embere” és aki idővel, ezt a megállapítást cáfolva, egyre inkább a szavak, sőt a dalok emberévé vált. Szükség is volt a dalolásra, majd a tánctudásra is, mert a Sabar Borházhoz visszatérve, a gulyás és a Sabar borok mellé a Blue sPot tolta a blues-t kifulladásig. Kösz, Ray Manzarek, hogy megírtad az L.A. Woman-t! Tudod, még sosem talált be úgy, mint ott a Sabar-hegy oldalában, éjfél felé a csillagokat bámulva.

 

Mi a titok? A sabarizmus és ebből kinövő közösség, aminek a definíciója legszebben a Sabar Borház honlapján szerepel: „A sabarizmus egy olyan irányzat, ami újra divatba akarja hozni az emberi jóérzést, az együttlét örömét, a szociális máz nélküli fesztelenséget, az önfeledt nevetést.“ Aki nem hiszi, járjon utána. Legközelebb 2020 nyárelőn nézheti meg majd a Sabari álmot.