Minden tettünkkel és figyelmünkkel, benyomásunkkal a teljesség felé törekszünk, különösen egy ennyire inspiráló út során, mégis a telhetetlenség sürget, hogy még mennyi – egyre több: helyre, bortermő vidékre, pincébe el kell még menni jövőre vagy ősszel, mennyi embert, hihetetlenül lelkes borértőt és borisszát megismerni. És kóstolni, kóstolni, kóstolni, azaz tanulni, tanulni, tanulni… Táplálkozni a hegyek, dombok, dűlők látványával és gyümölcsével, az ínycsiklandó levekkel és étkekkel, az ismerkedő és elismerő szavakkal, tekintetekkel, az együttlétekkel és a táj mindent betöltő jelenlétével, levegőjével, az illatokkal, hangokkal. Olyan komplex hatás érheti az arra fogékonyakat (a telhetetlen poharúakat) egy ilyen párnapos kis dél-balatoni, tóparti nyaralás során is, amikor nem nagy expedíciókra, hírneves borhelyek felkeresésére vállalkozunk csak és feltétlen, hanem csupán ízlelgetni a tájék levét és hangulatát, szép és békés, sokat ígérő és adó atmoszféráját. Előtte be a pincébe: a kisméretű fogadó és árusító tér után – melynek ajtaja és a pinceajtó is sajnos szinte végig nyitva volt, így sem igazi pincehűs, sem borhűs nem volt érezhető – egy nagyon tágas, boltozatos pincébe jutunk, amely bár nem régi, mégis ódon hatást kelt. A család 1979-ben kezdte – hobbiszinten – a termesztést, a pince alapja is ekkor épült. 1996-ban történt komoly előrelépés, amikor nagyarányú fejlesztésekbe kezdtek (feldolgozó üzemet és földeket vásároltak), a korszerűsítések azóta tartanak: filozófiájuk, olvasom a borút során őket is bemutató füzetben, „minél többet kihozni a termőhelyből és a szőlőfajta adottságaiból. Az így megtermelt gyümölcsből pedig minél több értéket átmenteni a borba. Ez – írják felfogásukról, a feldolgozásról – nem jelent 100%-os oxigénmentes reduktív feldolgozást és érlelést. Az oxidatív és reduktív technológiának a helyes ötvözésével tudják a termőhelyre és szőlőfajtára jellemző legtöbb gyümölcsösséget, könnyedséget és bájt átvinni a fogyasztó poharába. Ezért minden csepp bor előállítása során odafigyelnek a gyártási folyamatra a metszéstől kezdődően a növényvédelmen, zöldmunkákon, szüreten, feldolgozáson, érlelésen keresztül egészen a palackba töltésig.” Persze ez a gondosság és a két technológia együttes alkalmazása szinte minden e környéki borászatra (is) jellemző. A Pincészet kiemelkedő bora a rajnai rizling – ez a borász személyes kedvence is –, mely tavaly, 2009-ben Somogy bora volt (amit minden évben megválasztanak), és a budapesti Borkápolnában is találkoztam már vele. A benne rejlő összetettség, frissesség és érett gyümölcs zamatosság, a szép savak, az érlelhetőség további íz-ígéretei és az itteni ásványos talaj finom kifejeződése – mind benne van. Ez volt kóstolósorunk harmadik tétele, melyet egy üde pinot blanc-nal kezdtük, amit egy friss irsai követett – a hely és alkalom úgy adta, hogy ez lett a kedvencünk aznapra (és amikor visszatértünk, akkor is) Podmaniczkytől. Nyári bodzaillat és a somogyi rétek, bokrok sárgás-zöldes illata, ízben is a virágok dévaj fűszere, némi citrusos savanyka, és sok édesség – ez túl sok volt nekem, mert ez a bor minimum félszáraz, kevesebb cukorral és mellette talán több savval feszesebb, elegánsabb lett volna számomra, de így is nagyon szerettem, mert vidáman, frissen simult szánkba és eme délutánba. A rajnai követte, melyről nem derült ki, mikori, mert sajnos kóstoltatónk, a borász felesége nem tudott évszámokat: nekem érettebbnek, fejlődőnek tűnt, pici mézességet is éreztem benne, ezért tán 2008-as? Finoman érződött a hordós és finomseprős érlelés is. A másik kedvenc, egy friss (09? 08?) kékfrankos követte, kellemesen fanyar meggyes, édesfűszeres és tanninos ízekkel, mely utóbbi így sem volt bántó. A félédes pinot noirt nem tudtam értelmezni és így érzékelni sem, annyit csak, hogy nagyon bársonyos és gömbölyű, de gyümölcs- és más ízkaraktert nem éreztem ki belőle. Bár gyors volt a kóstoló – mi lelassultunk. Az irsaikkal és kékfrankosokkal letelepedtünk a diófa alá és éreztük a borokat és ezt a pillanatot. A mát.