Essünk túl hamar a kötelező körökön és utána, akinek még van hozzá kedve, legyen kedves olvassa el a személyes részt, ami nem túl hosszú borírói munkásságom legnehezebben szavakba foglalt gondolatait tartalmazza.

Tokaj Renaissance Egyesület a tokaji borokhoz méltó helyen tartotta meg idei Nyitányát, amely egyben a 2009-es aszú borok évjárat-bemutatója is volt. A Hotel Intercontinetal Ball Room része egyedülálló panorámájával bármilyen rendezvénynek méltó helyszíne, így a tokaji termelők sem jártak rosszul: borvidék nagyságához illő ötcsillagos környezet, profi szervezés, hibátlan kiszolgálás, megfelelő kóstolópoharak, mindenki számára elérhető ivóvíz. Elméletben semmi sem hiányzott a boldog, önfeledt kóstoláshoz és szórakozáshoz. Az egyesület gyakorlatilag majdnem teljes névsorával csatasorba állt, készen arra, hogy fogadja a kóstolni vágyok tömegét. Akiknek lett volna esélyük, hogy szerethető borokat fogyasszanak. Én meg is tettem, ezért jöjjön pár bor rövid értékelése.

 

Kezdjük a talán kevésbé ismert Erzsébet Pincével Tokaj város közepéről, ahol a Prácser család igyekszik a szőlőből valami mesés dolgot kinyerni. Sikerül is. Két tételt kóstoltam náluk. Az első a Betsek 2011, amely Tarcal 7 és Hárslevelű házasításából készült. Illatában körte, alma, pici déligyümölcs, amit beleng valami nagyon finom sós, füstös lepel, amolyan őszi köd illata. Ízben némi édes érzet, rendkívül jól iható, szép szerkezet, hosszú lecsengés; érdemes megvárni míg beindul az íz. Az ízprofilt nehéz meghatározni, mert nincs benne semmi kézzelfogható, leginkább azt lehetne rá mondani, hogy „olyan tokaji”. Ezt nehéz érteni annak, aki még nem jártas Hegyalja világában, de nincs rá jobb kifejezés.

Amikor arról van szó, hogy keressünk valami barátságos, simogató bort a borvidékről akkor sokszor jut eszembe a Zafir dűlő, innen származik a 2011-es évjárat. Diszkrét citrusos illat, narancs, narancsolaj, grapefruit, fokozatosan nyílik. Belekortyolva az jut eszembe, hogy azonnal akarok egy újabb kortyot. Komoly lendülettel bíró szerkezet, kézzel fogható testtel, gazdag ízvilággal, amelyben összetett gyümölcsösséget lehet fellelni. A klasszikus ízek: őszibarack, alma, körte, narancs, mandarin és társai.

A nap meglepetése számomra (a szóbeszéd szerint nem csak nekem) a Degenfeld Pince száraz borai voltak. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, a pince eddig leginkább „cuki” félédes borairól volt híres az átlagos fogyasztók körében. Álszent nem akarok lenni, én is szívesen ittam. Most viszont megjelent a színen két hordós érlelésű száraz bor – biotermelésből. Beérett a „koncepcióváltás”, a munka, mert új ízekre leltek a hegy levében. A Hárslevelű 2012 illatában érett, izgalmas mézességet rejt, karamellával, törökmézes emlékekkel. Izmos ital, kellő mennyiségű savval, nagy testtel – már-már harapni lehet; komoly potenciál. Ízében hozza a hárs jegyeit, némi gyógynövényes beütéssel. Fiatalon is elgondolkodtató bor. A Furmint, amely hordóminta egy picit nehezebb kérdés volt, mert kellett neki jó pár perc, hogy rendeződjön, de ez egy mintánál nem szokatlan. Minden benne volt, ami egy fiatal furmintra jellemző, határozott savak, komoly szerkezet, ropogós illat és íz, almával, körtével, citrussal. Viszont sugárzott belőle a tehetség, a jövő – figyeljünk oda rá.

Nagyon tehetségesnek mutatkozott a Disznókő Pince Hegymegi dűlőből származó 2012-es Furmintja is. Izgalmas, füstös, húsos illat, amiből fel-fel bukkan némi barackos finomság, de nem sok sikerrel, a terroir, az imádni való terroir legyőzi. Szerkezetében benne van minden, amire Tokaj építhet. Gazdag, lendületes, barátságos savak, nagy test, komoly beltartalom és alkohol sem hiányzik belőle; ahogyan tanultuk: ez a „magas színvonalon megvalósuló egyensúly”. Ízében gazdag alma, füst, pici fanyarság.

Nem szabad elfeledkezni a borkülönlegességek világáról sem, amiben az egyik nagy úr Samuel Tinon és az ő száraz szamorodnija 2007-ből. Egy korty elég belőle, hogy örökre eldőljön, megszereted, vagy csak megtanulod tisztelni. Én megszerettem. Falevél, gesztenye, csokoládé, mandula, dió az illatában. Ízében izgalmas déligyümölcsök és az aszú szemekből fakadó tömény érték. Szép egyensúly, harapós szárazság.

Végül kanyarodjunk vissza az édes élethez és a Degenfeld borokhoz. Az Andante 2011-ből mindenkit levett a lábáról. Illat fokozatosan változik, ahogy azt el is várom, új rétegek nyílnak meg benne. Először mindent elsöprő mazsola, utánna füge, és végül fiatalos sárgabarack. Mindenki legyen türelemmel. Ennek a bornak idő kell. A nem túl édesszájúaknak is elfogadható cukortartalom, és ami legfontosabb tökéletes cukor-sav egyensúly, ami az édes borok lelke. Vibráló ízek, kellemes elegye a friss sárgabaracknak és az érett aszalványoknak.

Aki idáig eljutott nyugodtan hátradőlhet, mert olvasott egy rövid összefoglalót és ajánlást pár borhoz. Ám ez a kóstoló számomra sokkal többről szólt és erről nehéz tárgyilagosan beszélnem. Engedjenek meg egy személyes vallomást. A Tokaji borvidék borai nélkül most biztosan nem lennék az a megszállott borrajongó, a magyar borok lelkes híve, aki vagyok. Az a rengeteg pozitív élmény, szeretet, nyitottság, amit a tokaji borászoktól és boroktól kaptam, vitt előre a borral kikövezett utamon. S pont emiatt állok meg mindig értetlenül, ha valaki nem érti, hogy mit próbálok magyarázni a furmintok, hárslevelűk, sárgamuskotályok világáról. Mert sajnos mindig meg kell állnom.

Ugyanis az idei Tokaj Nyitány legfontosabb kérdése számomra nem a borok lettek, hanem az érdektelenség. Kevés ember, az új arcok hiánya, és persze szokás szerint más borvidék borászai sem voltak itt. Mi lehet ennek az oka Szerintem az embereket alapvetően nem érdekli Tokaj és a tokaji borról szóló rendezvények. Legalábbis az évről évre fogyó létszám erről tanúskodik, hiszen volt idő nem is olyan régen, amikor majd kirúgtuk a Gólyavár falát.

Itt nincsen rengeteg borász, akitől rengeteg bort lehet kóstolni, mert még mindig messze nem a minőség a fontos, hanem a mennyiség és az, hogy másnap el lehessen mesélni mindenkinek, hogy de jól berúgtunk. Itt nincsenek olyan borok, amiből dübörög az illat, tombol az íz és csak iszod, mint a vizet. Olyan borok vannak csak, amihez türelem kell és nyitottság. És persze nincs vörösbor, mert adottságaink ellenére még mindig a tanningazdag, hordó járta, sűrű, mázsás vörösborokban látjuk meg a valójában nem nagyon létező csodát.

S lássuk be Tokaj nem a mai világ bora, mert nem akarunk időt szánni arra, hogy áttörve a falakat, a dolgok mélyére nézzünk és felfedezzünk valamit. A mai embert az azonnali információ, a kész  látványos-illatos dolgok érdekli, mindegy, hogy az csak egy nagy légvár, ha nem pukkad ki, akkor jó lesz. De ez nem egy imax 3d, száraz tortillával és műanyag sajtszósszal.

Ez a nagy kupac gondolat azért érdekes, mert különben mindenki arról szónokol, hogy Tokaj a mi zászlóshajónk, büszkeségünk, meg kell védenünk nevét minden áron, kapják a díjakat és közben, ha Budapestre jönnek kínálni munkájukat, akkor még kétszáz ember sem jelenik meg. Akik pedig megjelenek azok az igazi rajongók, akik nem ülnek fel semmilyen hullámra, kitartanak és már meg vannak győzve. Illatról ismerik az összes bort és tudják, hogy tavaly hányat fialt a borász kedvenc kutyája.

Új arcokat, a jövő potenciális fogyasztóit, vásárlóit nem sikerült becsábítani. Ismételten nem sikerült. S ez áll úgy általában a tokaji borokról szóló eseményekre.

Közkedvelt bölcsesség, én hiszek benne, hogy ha mi nem hisszük el, hogy jó a tokaji bor, ha mi nem isszuk, akkor teljesen mindegy, hogy mennyire lelkesednek érte Oslóban, Prágában vagy Gödöllőn az EU miniszterei, akkor nincs igazi jövő. Volt az elmúlt hetekben több bormarketing konferencia, a világban egy-két nagy borvásár. Akik vették a fáradságot, hogy részt vegyenek rajta remélem tanultak valamit a csábítás művészetéről.

Végül az utolsó sirámom. Fájlaltam, hogy a legtöbb borászat az alap tételeit hozta magával. Olyan borokat, amelyek profi munkák, hozzáértéssel készültek, nagy örömmel isszuk bármikor, de nem mutatják meg, hogy mit tud a borvidék. Azt a pár tokajszűz embert, akik mégis idetévedtek, ezek a borok nem állítják át az erő jó oldalára.