Sokat gondolkodtam, hogy mit lehetne írni a Kékfrankos Most! 2015-ről… Azért voltam gondban, mert túl sok minden lehetne téma, de annak nagyja ismétlés, felesleges szócséplés lenne. Hiszen mára mindenki mindent megírt a kékfrankosról, a kékfrankos helyzetéről hazánkban és a világban és ezek az információk a világhálón pillanatok alatt elérhetők.

 

A rendezvény pedig jó volt, rendben leszerezve, kiváló termelőkkel, érdekes programokkal, könnyedén folyt az egész délután, ahogyan illik. Erről túl hosszan írni elég unalmas.

Azt pedig én gondolom unalmasnak, hogy a megkóstolt borok aromavilágáról, szerkezetéről számoljak be, hosszan, okoskodó módon.
Ezért valahogy összepróbálom mindhárom dolgot gyúrni egybe hátha kerekedik belőle valami, ami egy kis kedvet csinál a kékfrankoshoz, a Winelovers rendezvényekhez és úgy egyáltalán egy kis borozgatáshoz.

 

Kékfrankos Magyarország legfontosabb kékszőlő fajtája. Két okból is. Egyrészt Somló és Tokaj kivételével mindegyik borvidékünkön előfordul, dolgoznak vele. Másrészt egy olyan fajta, amiből nálunk terem a legtöbb, nem világfajta és mégis ismertséget szerzett magának, elsősorban az osztrákoknak és a németeknek köszönhetően. Ebből fakadóan fontos felismerni, ahogy ezt már több fiatal termelő is megtette, hogy ez az a vörösbor, amivel van mit keresni határainkon kívül is. Legalábbis Takler András és Losonci Bálint véleménye szerint, na meg az enyém is ez, bár ez kevésé számít.

 

 

Hiszen az a napnál is világosabb, hogy rajtunk kívül senkit nem érdekel egy újabb cabernet vagy merlot, esetleg shyraz. Van Franciaországban, Kaliforniában vagy Ausztráliában ezekből bőven, amelyek sokkal jobbak, mint a mieink és már bejáratott nevek a világban. Ezért ezekre nálunk csak, mint kiegészítőre és nem mint főfajtára lenne szükség. Főleg nem azokra a barokkosan hömpölygő, tanninos, magas alkoholú tételekre, amelyek még sokak pincéjéből kikerülnek. S a nagy bort sem burgundi mintára kell elkészíteni. Itt van nekünk a kékfrankos, amely megfelelő munkával jól érlelhető, tud fiatalos, illatos, gyümölcsös is lenni, de felveszi a napsütötte, forró lejtök hangulatát, ahol sűrű, komoly borok alapanyaga is tud lenni. Nincs nélküle Bikavér. Jól alkalmazkodik, igazi terroirbor. Persze nehéz vele dolgozni, mert minden nem lehet tökéletes. Kiválóan alkalmas rosénak, nem csak egynyári rosénak, hanem érlelhető, silleres boroknak is. Szóval univerzális fajta, és van utána világszinten is érdeklődés.

Telepítéséről érdemes lenni gondolkodni, főleg annak fényében, hogy az Európai Unió 2016. január  1-jével megszünteti a telepítési kvótát és évi 1 %-os növekedést engedélyez. Talán nem véletlen, hogy pont akkor született meg a döntés, amikor megjelentek a hírek, hogy Kína végérvényesen helyet kér magának a borkészítésben.

 

Az osztrákok szép sorral igyekeztek megmutatni magukat, főleg a Leithaberg DAC képviseltette magát erős tételekkel. Főleg a Mad Haus Marienberg és a Nittnaus 2011-es tételei nyerték meg tetszésemet. Miért? Tisztaság, fajtajelleges aromavilág, fiatalon is jól fogyasztható, semmi tolakodó tannin és alkohol, szép szerkezet, megbízható borok. Miben lehet ennél több a magyar kékfrankos? Hát az izgalomban, a fineszben, a karakterességben. A tökéletes unalmas, gondolom én. Persze a fent leírt tulajdonságok nélkül nem megy. Az osztrák borok által mutatott erények az alap, erre kell építeni, amiből még néhány elem gyakran hiányzik. A finesz, azért megvan a mátrai fiúk boraiban: Losonci Gereg 2011, Karner Gábor Tavaszföld 2012 és Vitézföld Boróka 2009. Ezekben van érezhető, kézzelfogható különbség, változatosság, amely gyönyörködtet.

 

A szekszárdiak is kezdik érteni a kékfrankost, és fejlődve, évről évre mutatják meg, mit gondolnak róla. Itt nem a könnyedség, a fiatalos lendület a jellemző. Sokkal inkább az érettség, kerekség, erő, fűszeresség. A szekszárdi kékfrankos először azt mutatja meg, hogy szekszárdi bor és csak utána, hogy kékfrankos. Ez is egy látásmód. Nem gond, ha a terroir alá rendeljük a fajtát, csak ne nyomjuk el. Szerencsére ez a Tüske, Vida Péter és a Takler Pincészet boraiban nem volt jelen.

 

Azért a kedvenceim a felvidéki borok voltak. Strekov, Kasnyik, Mátyás András és Bott Frici megmutatta, hogy nagyon jól áll annak a vidéknek a kékfrankos és a fajta beszél hozzájuk. Megvan a borokban a fajtajelleg, de nem olyan direkten és határozottan, mint a burgenlandi borokban. Van benne finesz, elegancia, és mérhetetlen tisztaság. Sokszor mondjuk, hogy a borhoz alázat kell, hát ezekben a tételekben érezni lehetett. Valahogy úgy éreztem, hogy picit elszaladtak mellettünk, nem töltötték az időt a sötétben tapogatózással, kísérletezéssel, hanem körülnéztek a világban és hamar megtalálták a megfelelő utat. Szép munka egytől egyig.

 

Végezetül a rendezvényről. A Winelovers csapata által szervezett események mostanra kihagyhatatlan programok lettek a budapesti boréletben. Jellemzői a könnyed elegancia, pontos szervezés, rugalmasság, érdekes programok, szép borok. Szóval ügyesek, szeretjük Őket és ezt nem csak a baráti elfogultság mondatja velem.

 

Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy miért voltak most szemmel láthatóan kevesebben, mint máskor. Szerintem a kékfrankos egyértelműen érdekes fajta, úgyhogy nem ez volt az ok. Inkább az, hogy minden hétvégére jut legalább 5-6 egymással konkurens boros rendezvény és akkor még nem is beszéltünk a napsütéses időről, Critical Massról és még nem is tudom miről. Valahogy ismét lendületet kellene vinni a programokba, mert a régi helyek, a bejáratott események már nem, annyira érdekesek, mindig és mindenkinek az új kell, az új ötlet, az új csavarintás.