Mielőtt válaszolnék, menjünk vissza a kályhához. Miről is szól a 22-es csapdája, miért jött létre? A kiváltó oknál nemesebbet aligha lehetne találni, azaz az ország 22 borvidékéről Budapesten bemutatni a kicsi, ám annál lelkesebb, feltörekvő, viszonylag ismeretlenebb borászatokat. Ezzel gyakorlatilag a 22-es csapdája megtalálta azt a piaci rést azon budapesti borkóstoló eseményeket vég nélkül felvonultató rendezvénysorozatok áttörhetetlennek tűnő pajzsán, ahova századmilliméter pontosan be tudta magát illeszteni és pozícionálni. Mára a borfogyasztás iránt fogékony fővárosi emberekhez eljutott az üzenet. Mindenki tudja, hogy vannak, léteznek, működnek és alig várjuk már a következő 22-est, hogy új tételekkel ismerkedjünk meg – amik gyakorlatilag házhoz jönnek az ország sokszor legtávolabbi csücskéből.

A 22-es csapdája nevű sétáló kóstoló során is felmerül bennem a kézműves (pfuj!) borászat fogalom meghatározásának kérdése, ha már egyszer a rendezvény a kis és ismeretlen pincket igyekszik a fogyasztókkal összekötni. Valaki azért kézműves borász mert képes arra, hogy kis tételekben, művi gondossággal és odafigyeléssel készítse el az egyedi darabszámozású borait, vagy pedig azért, mert kicsi (és még ismeretlen), ami feltételezi, hogy elegendő tőke hiányában nem is tudja olyan mértékben fejleszteni sem a borászatát sem pedig a borait, hogy az megfeleljen a mai kor minőségi kihívásainak. A borászat így bármit is készít és tesz le az asztalra, arra rásüti a kézműves bélyeget – gyakran minőségtől függetlenül.

Nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni. Az esélyt mindenkinek meg kell adni. Ugyanakkor valahogy úgy éreztem, hogy a meghívott borászatok nagy része nem biztos, hogy feltétlenül megugrotta azt a lécet, amely arra jogosította volna őket, hogy ott legyenek, ahol aznap este voltak. Kicsit olyan benyomásom volt, mint amikor Bástya elvtársnak Pelikán ezüsttálcán felszolgálja a „magyar narancsot”. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.  Félreértés ne essék, véletlenül sem akarom lebecsülni sem a borászokat sem a boraikat. Ők mindent megtettek a legjobb tudásuk szerint. Ezek a borászatok – 1-2 kivételtől eltekintve – mindent maguk csinálnak. Nincsenek külön alkalmazottaik, akik csak a jövedéki adóról szóló jelentéseket vagy készletnyilvántartásokat küldik el a NAV részére, de olyan beosztottak híját is szenvedik, akik csak a pályázatfigyelésekkel foglalkoznának. 

Tudom azt is, hogy mi fogyasztók türelmetlenül szomjazunk az újra, miközben olyan minőségre is vágyunk, hogy az alulról minimum verdesse a csillagokat. És mily meglepő! Az ismeretlen(ebb) kis borászatok is azt szeretnék, hogy megismerje őket és – általuk legjobbnak vélt – boraikat a nagyközönség. Ez a folyamat a történet mindkét szereplőjétől nagyfokú türelmet és empátiát igényel. És ez időbe telik. Nekünk azt kell megérteni, hogy nem szabad a már befutott, unalomig sztárolt borászok boraihoz hasonlítani ezeket a borokat. Ha így tennénk, akkor abban egyrészt semmi izgalom nem lenne, másrészt akkor nem lett volna telt házas a 22-es csapdájának legutóbbi kóstolója. Ugyanakkor a kis borászatoknak meg azt kell megérteniük, hogy egy helyi borversenyen elnyert aranyérem még nem biztos, hogy a siker záloga egy olyan helyen tartott borkóstolón, ahol a vendégek jelentős többsége nagyjából háromnaponta jár különféle borbemutatókra és ebből kifolyólag már van viszonyítási alapjuk. Tehát a lehetőség adott a feltörekvő borászatok számára, amelyet a 22-es csapdája ezüst tálcán kínál fel nekik. A lehetőség meg azért van, hogy éljenek vele. 

Képek a rendezvényről itt.