A magyar borvilág szinte minden szereplője kezdi felismerni a kékfrankos kiemelkedő és vezető szerepét, a borászoktól, a szakértőkig, fogyasztóktól az kereskedőkig. Emiatt azokon a borvidékeken, ahol termesztik kiemelt szerepet kap. Szekszárdon és Egerben a bikavér alapja, Villányban is fontos szerephez jut, az Alföldön is komoly mennyiségben termesztik, a Balaton környékén is egyre több borászunknál tűnik fel, a Mátrában az egyik kitörési pont lehet, Sopron pedig egyenesen a kékfrankos fővárosának tartja magát.

 

Nagyon ideje volt már ennek a fajtának egy tematikus hónapot és egy tematikus kóstoló rendezvényt szentelni. Ennek a csúcspontja pedig nem más, mint a Sofitel Hotelben megrendezett Nagy Kékfrankos Kóstoló. A több mint hetven kiállító borát végigkóstolni nem kis teljesítmény, lehetetlen vállalkozásnak tűnik, pláne ha valaki még a mesterkurzusokon is részt vesz. Ezért valamilyen tematika alapján válogatni kell. Jómagam is ezt tettem, így most a soproni kékfrankosokat igyekeztem szemügyre venni, ezzel is törlesztve egy régi adósságot, mind magam, mind a borászok felé, hisz az utóbbi időben kevés időm jutott rájuk.

 

Sopronban az a mondás tartja, hogy a fajta a nevét Bonaparte Napóleon seregében szolgáló katonák pénzéről kapta. A jobb borokat ugyanis a helyi gazdák csak az értékesebb kék színű régi francia papírpénzért árulták a katonáknak. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy abban az időben még Sopronban és környékén is főleg fehérborokat készítettek és csak a filoxéravész után, a 19. század második felében kezdett teret hódítani a kékfrankos.

 

 

Mai soproni utódaik a kékfrankos fővárosának tartják a települést, emiatt is indították útjára például 2005-ben a Kékfrankos Nyár rendezvénysorozatot. 2010 májusában pedig soproni kékfrank néven pénzhelyettesítő papírutalványt hoztak forgalomba a Sopron környéki cégek gazdaságélénkítési céllal. Jelenleg a borvidéken mintegy 1200 hektáron termesztik ezt a fajtát, a legváltozatosabb stílusú borokat készítve belőle, a rozétól, a tartályos érlelésű, egyszerű könnyen fogyasztható borokon át a komoly hordós érlelést kapó csúcsborokig. 

 

 

A Nagy Kékfrankos Kóstolón csak hat-hét soproni borászattal találkoztam. Mivel az Eisenberg mesterkurzuson is részt vettem, így kézenfekvő választás volt, hogy a Garger pince borait kóstoljam először, amely szintén a Vashegyen található, csak a magyar oldalon Vaskeresztesen.

 

Elsőként friss rozéjukat vettem szemügyre, mely számomra örömtelien egy sokkal komplexebb, hosszabb, izgalmasabb rozé, mint azt a magyaroktól megszoktuk. 2012-es kékfrankosuk pedig meglepően kiváló tétel, már az előző évjárata is nagyon tetszett. Ez a mostani még kissé fiatal, a tanninok még kissé rakoncátlanok benne, de nagyon üdén gyümölcsös, jó savgerinccel és a Vashegy ásványosságával. Azt még mindenképp ki kell emelni, hogy ennél a standnál kóstolhattunk egy egészen parádés másik kékfrankost is a Nádor pince 2011-es évjáratúját. Ez a pince Rainer Garger, magyar unokatestvére, Garger Imre, valamint Reinhold Krutzler osztrák borász közös projektje. A 3,5 hektár szőlőterületük teljes egészében Vaskeresztesen található. A Nádor kékfrankos 4 év érlelés után kerül a piacra, komoly érlelési potenciállal. Számomra a kóstoló legjobb soproni kékfrankosa volt.

 

 

A Vincellér Ház borai közül az Első Gólya névre hallgató primőr kékfrankost kóstoltam csak. Friss, könnyű, gyümölcsös, jól iható, egyszerű tétel, a mindennapok bora, hiba nélkül.

 

A Winelife pince a viszonylag újak közé tartozik a borvidéken. Egy korábbi kóstolón a zweigeltjükkel lopták be magukat a szívembe, de kékfrankosban is jól teljesítenek. A most kóstolt két bor közül a 2013-as kékfrankos két harmad részt tartályos egy harmad részt pedig hordós érlelést kapott, könnyedebbre hangszerelt bor, szép gyümölcsösséggel és vibráló savakkal, a hétköznapokra. A 2012 kékfrankos válogatás hordómintaként volt kóstolható, érezhetően sokkal több szufla van benne, komplexebb, jelenleg még a hordós jegyek dominálnak benne, a tanninoknak is kell még idő, de ebben a borban van tűz, élet, potenciál.

 

Másik személyes kedvencem a fertőrákosi Jandl pince. A közelmúltban egy egységesen magas színvonalú sort kóstoltam tőlük, amiben volt merlot, kékfrankos, cabernet franc és syrah is. A most kóstolt friss, alap kékfrankosuk tartályos érlelést kapott, egyszerű, könnyű, friss, gyümölcsös bor a mindennapokra. A 2013-as Missio kékfrankos egy évet töltött hordóban. Fűszeres, fekete bogyós gyümölcsökkel, némi ásványossággal, szépen csiszolt savakkal, hosszú lecsengéssel, és még több év potenciállal. Most is tetszett.

 

A végére két olyan borászat következett, amelyek idősebb, érett évjáratokat is hoztak. A Gangl pince 2013-asa mindössze két hónapot töltött hordóban, az alapanyag másik feléből rozé készült. A borász szerint ez a tradicionális soproni kékfrankos példája, masszív savakkal, férfias karakterrel, piros bogyós gyümölcsökkel, meggyel és finom fűszerességgel. A 2009-es évjárat szintén csak hordós érlelést kapott, a fűszeres, meggyes, szilvás illatok után, kóstolva az érettebb jegyek dominálnak, közepes tanninok, a bort a lendületes savak viszik. A 2007-es tétel 80%-ban kékfrankos, a maradék 10%-10% zweigelt és merlot. Illatában már a hordós érlelés jegyei dominálnak, füst, dohány, avar, vanília, némi animalitás. Kóstolva is ezek a jegyek jönnek, kevés érett gyümölcs, szilva, kakaó, ezt a bort is egyértelműen a masszív savak viszik. Önmagában is jól iható, de a savak miatt ételt kíván.

 

 

A Taschner pincészetnél is egy jó ivású, friss, könnyedebb 2013-as classic tétellel kezdtük, mely hibátlan, gyümölcsös, egyensúlyban lévő jól csúszó tétel. A 2008-as Scheim kékfrankoson már egyértelműen a palackos érlelés jegyei uralkodnak, aszalt gyümölcsökkel, hordófűszerekkel. Öreg tőkék bora, 1967-es telepítésű ültetvényről származó szőlőből készült egyedi tétel. A szintén 2008-as évjáratú Weidengrund kékfrankos a Fertő-tóra néző kiváló adottságú dűlőről kapta a nevét. Közel hét éves kora ellenére semmi probléma vele, egyben van, érett meggyes és cseresznyés gyümölcsösség, fűszerek és kevés mineralitás. Utolsóként a 2007-es kékfrankos Reserve került a poharamba, válogatott szőlőből és dűlőből, hordós érleléssel. Egyértelműen a palackos érlelés jegyei uralják, aszalt gyümölcsök, fás, csokoládés, avaros, dohányfüstös felhangokkal.

 

A sok soproni kékfrankos után szívesen megittam volna egy jó Taschner pezsgőt, mondjuk egy chardonnayt, hogy frissítsem az ízlelőbimbókat. Összességében elég változatos sort kóstolhattam a soproni borászoktól. Személyes kedvenceim a Jandl Missio és a Nádor kékfrankos voltak. Viszont hiányoltam a kóstolóról olyan nagy neveket, mint a Weninger, Ráspi, Pfneiszl lányok, Luka Enikő, Iváncsics. De nem lehet mindig mindenki minden kóstoló ott, és más borvidékekről sem volt teljes a mezőny, mégis volt bőven elég kiállító. Reméljük, hogy őket majd a jövő évi Nagy Kékfrankos Kóstolón látjuk.