Kézzel-lábbal Etyek!

Kezes-Lábos Fesztivál. Most nem hagytam magam. Nem érdekelt sem szél, sem eső, sem semmilyen elem esetleges támadása, mentem. Ismét vártak a kis etyeki pincék helyi és vendég borászokkal, a színpadok az „utaztatós” koncertekkel, a zamatos lekvárok, a lassan csorduló mézek, és a gömbölydeden mosolygó sajtok. Sajnos az értékek mellett az egyik pincészetnek köszönhetően jelen volt azonban a kiskapukon időnként makacsul besurranó igénytelenség is. Ez utóbbi távol maradhatott volna…

Idén a meteorológiai előrejelzéseket talán leginkább a borrajongók lázas figyelme övezte, hiszen sajnos szinte valamennyi szabad ég alatt rendezett (bor)fesztivál nyakába zúdult több-kevesebb eső. Mivel májusban szívből sajnálva az etyekieket a Pincefesztivált lényegében a pesti ablakból néztem végig – azaz a megállíthatatlanul és vadul zuhogó eső függönye mögé képzeltem csak oda – a Kezes-Lábosra már jobban felkészültem. Leginkább lélekben, mondván, lesz, ami lesz, én akkor sem hagyom ki.

Nem is hagytam. Ráadásul az időjárásnak is megjött az esze, szombaton egészen jóban voltunk, csak estére keveredtünk egymással némi vitába, amikor megint dobolni kezdett a fejem búbján az égi „áldás”. Addig azonban közel 35 ezren járkáltunk a kacskaringós kis utcákon és a pincék között. Néha jó volt valóban a faluban kószálni, azaz olyan helyekre tévedni, ahol nem nagyon járt a fesztiválozó sereg, csak a leszálló estébe lassan beburkolódzó, nyugodt, békés utcácskák, a régi pinceajtók, és a kis házak még kisebb ablakaiban pislákoló fények vették körül az arra járót, hogy még inkább érezhetővé és megfoghatóvá váljék a Fesztivál filozófiája, vagyis hogy „keressük az élő embert az élő tájban, akinek kell a föld, kell a szép, kell a jó, kell az öröm, és aki óvni is tudja a fontos dolgokat.”

Ehhez a gondolathoz a legjobb alapozás volt Miczura Móni énekhangja a Búcsú téri Nagyszínpadon. A koncert alatt a „szokásos” Mitsoura-érzés: kis hátborzongás, libabőr és ami vele jár, gondolatok, érzések, kalandozások fejben, szívben, és lélekben. Belső utazás, mely után kissé nehéz is volt elindulni a Kecskegödör felé, ilyenkor jó volna kicsit elvonulni, üldögélni egy pohár borral. Valamelyest sikerült is, egy kiállítótérré avanzsált gyönyörű pincében a Minőségi magyar bor plakátpályázatra érkezett alkotásokat néztük meg, melyek közül Nagy Norbert „Bor, mámor, Etyek” című pályamunkája került ki győztesen. Továbbhaladva a Kecskegödör pincéi között a szőlőskislaki Légli-fazekakban már rotyogott az estebéd, a felhők takarta telihold helyett pedig az egyik pincéből hatalmas kerek sajtok mosolyogtak ránk. Az Újhegy felé indultunk, de félúton sajnos furcsa dologra lettünk figyelmesek. Az egyik domboldali pince felől óriási hangerővel zúdult rá egyenesen a kézműves fesztiválra a Prima Primissima díjat egyáltalán nem érdemlő „zene”, sajnos kíméletlenül, lagzi-hangulatot csapva az amúgy éppen értékteremtésen, illetve értékápoláson szorgalmasan munkálkodó Kezes-Lábos Fesztiválon. A Demján-disco által nyújtott „élményből” felocsúdni talán csak az Újhegyen sikerült, ahol a sonkamesternél tett kötelező látogatás után Herczku Ágnes búcsúhangjait hallhattuk a Rókusfalvy Pince színpadáról. Még néhány beszélgetés, egy-két pincelátogatás, pár korty bor, és persze a vásárfiák - vagyis marcipán és homoktövis lekvár – beszerzése, aztán megérkezett a szél, és vele együtt persze az elmaradhatatlan eső is. Furcsa lett volna, ha nem jön... Legközelebb májusban „fesztiválozik” Etyek. És én sem hagyom majd magam. Ha esik, ha fúj, megyek...