Mert helyben kell lenni, hogy érvényes legyen az élmény. Persze, sok szakmabeli hőbörögne („hol marad az objektivitás?”), én mégis vallom, hogy a bor megismeréséhez elengedhetetlen a szubjektív befogadása. Felkaptatni a Kopasz-hegyre, át lankákon-dűlőkön. Meginni a törkölypálinka pertut valamikor éjféltájt a házigazdával. Együtt majszolni a bundáskenyeret a borásszal reggelire.

Na de, szép sorban.

Augusztus derekán sikerült másfél napra meglógnom a világtól. Se meló, se kutya, se haver esküvője. „Csak” Tokaj. Sebtében ugyan sikerült találkát egyeztetnem itt-ott, de inkább bíztam a véletlenben, úgysincs nála jobb rendező. Pláne Hegyalján. Így alakult, például, hogy épp a tarcali bányató felé baktattam, amikor Berecz Zsolt jött szembe a járgányán néhány vendéggel együtt. Ezúttal elmaradt a kóstoló a Kikeletnél (pedig…), mégis legalább olyan szerves része az élményegyüttesnek látni helyben, kint terepen a borászt, mint a borát kortyolgatni. Aztán csak felértem a löszkupac csúcsára, a TV-adóhoz. Ilyenkor esik a legjobban az ebéd – kicsit kimelegedve, a kanyargó Tiszát bámulva.

 

Továbbindulva a piros jelzésen gyorsan leértem Tokajba, a borvidék névadó fővárosába. Jó volt látni, hogy van a turisták eligazítására szolgáló információs központ, csinosan felújított kilátó és zsinagóga, a pillepalackokban kínált „édes tokaji” látványa elől azonban inkább gyorsan elbújtam a Hímesudvar árnyas kertjében. Saját boraik közül feltétlen említésre méltó a kövérszőlő, amely veszélyesen csúszik, az egészen pazar aromatikájú zéta, valamint a száraz szamorodni, a maga komplex (zöld dió, kakaópor, kajszi) egyéniségével.

Kis lődörgés után a neves színházigazgató és drámaíró nevét viselő, a Hudák Péter és Bodnár Linda által életre hívott és szeretettel irányított Paulay Borházba tértem be, ahonnan aztán jó sokáig ki se jöttem. Mert hát néha töviről-hegyire végig kell nézni mindent, a birtokfurminttól kezdve az Arborétum Cuvée-n át az édes Verebesig. Közben szóba kerültek évjáratok („2014-ben egy keddi napra esett a nyár”), a hányattatott sorsú Rákóczi-vár a Bodrog partján és a különféle aszúszemek. Három-négy óra úgy elrepült, mintha meg sem történt volna – ennyit ér a vendégszeretet.

 

Másnap reggel meglehetősen vacak időjárásra ébredtem, amit azonban hamar feledtetett velem a város szívében működő kávépörkölő manufaktúrában elfogyasztott cappuccino. Jóleső érzés megtapasztalni, hogy ilyen irányú, hasonlóan értékteremtő törekvés is munkálkodik a borvidéken. Újult lelkesedéssel vágtam neki a következő állomásomig vivő útnak. Szilágyi László, a Gizella Pince alapító borásza várt rám ugyanis, és bár bőrig áztam, mire megérkeztem, néhány falat után már csakis a boroké volt a főszerep. Ittunk 18 (!) menetben szüretelt Kastély furmintot, finom vonalvezetésű Barát hárslevelűt, pompás Szil-völgy házasítást és kirobbanóan gyümölcsös, eleven aszút.

Vállalom, ha túlzott hedonizmussal vádolnak, de Bodrogkeresztúrra érve konstatáltam, hogy maradt még némi idő a vonatom indulásáig, így hát rövid látogatást tettem a Chateau Dereszla vinotékájában. Ha már légvonalban úgyis alig két-három kilométerre voltam a Lapis-dűlőtől, megkóstoltam az onnan származó, fémes mineralitással megáldott furmintot, továbbá egy egészen különleges kísérlet eredményeként megszületett szamorodnit. Az élesztőhártya alatt erjedt és több mint három évet hordóban érlelt nedű egyszerre emlékeztetett sherryre és diós sütire.

Immár a vonaton szándékosan olyan ülőhelyet kerestem, hogy minél hosszabban lássam a Tokaj-hegy kúpját. Mert nehéz betelni vele – a tájjal és a benne tevékenykedő-alkotó ember munkájaként palackba kerülő borokkal. De minek is kellene? Inkább legyünk érte hálásak és tapasztaljuk meg minél többen, minél többször, minél közelebbről. Tokajra fel!