Cikkünk előző részében a szőlőtermesztés és a borkészítés gazdasági hátterét vettük górcső alá. Az írás itt érhető el.

Borkereskedelem, értékesítés

 

Miután palackba került a bor már nem marad más hátra, mint az, hogy a fogyasztókhoz juttassák. Persze ennek is megvan a maga költsége, amelynek meg kell jelennie a bor árában. Először is a „bort fel kell öltöztetni”. Kell rá címke, kapszula, dobozolni, csomagolni kell. Mindennek szintén jelentős költségei vannak.

Aztán jöhet az értékesítés: Vagy a pincénél értékesíti a borász saját maga, vagy fesztiválokon, vagy más módon, direkt a fogyasztónak. Esetleg választ partnerként nagykereskedőt és/vagy kiskereskedőt, amelyik segít neki a borok értékesítésben, akár a gasztronómia területén, akár közvetlenül a végfogyasztóknak. Mindezek során a kereskedő(k) ráteszi(k) a hasznot, a maguk árrését minden palackra. Ha a fogyasztó leveszi a polcról az adott üveg bort, akkor annak árában az eddigiekben említett hosszú folyamat minden egyes lépésnek költsége jelentkezik.

 

Márkanév: Ez ugyan áthatja az egész folyamatot, de mindenképp ki kell emelni, mert azon borászok, akik már úgymond letettek valamit az asztalra, befutottak, sokszor sok helyen díjazottak, azok neve fogalommá, márkanévvé vált. Így pusztán a „nevükkel” könnyebben és drágábban tudnak eladni egy üveg bort, mint a hasonlóan jó minőséget, vagy esetleg jobbat előállító még be nem futott kis pincék, kistermelők, akik csak szűkebb környezetükben ismertek. Esetükben a „márkanév is benne van az árban”, amelyet a fogyasztó a végén megfizet.

Nem említettük még mindezeken felül a különböző adókat, hatósági díjakat, közterheket, adminisztrációs költségeket, a bürokráciával összefüggő, sokszor felesleges kiadásokat, amelyek szintén drágítják a borokat. Azt hiszem, hogy ezen tételeket talán Jásdi István szedte a legátfogóbban egy csokorba a „Mi van még egy üveg magyar borban?” című, remek írásában, amit egy hasonló című 2016-os második cikkében kiegészített. Ezekből világosan kiderül, hogy nem kevés tételről van szó, melyek a magyar borászokat fojtogatják, és amelyek bizonyítják, hogy a bürokratikus világ mielőbbi egyszerűsítése lenne kívánatos.

 

Pénz, pénz, pénz

 

 

Persze a szőlőn és a borászon kívül. Rengeteg tőkére van tehát szükség a borászkodáshoz, kezdve a szőlőterület megvásárlásától a telepítési és fenntartási, művelési költségek, a borászati épületek, technológia, tartályok, hordók, gépek, palackozás, tárolás, csomagolás, értékesítés, a mindezekhez szükséges munkaerő költségéig. Aki ma pénzt fektet a borászatba, annak hosszú megtérülési idővel kell számolnia. Ha egyáltalán megtérülnek a beruházások. Ennek ellenére egyre több magyar „pénzember” lát manapság lehetőséget a borászatban és fektet be milliárdokat. Ahogy egy közelmúltban megjelent cikk össze is gyűjtötte őket, és ahogy találóan fogalmaztak: „Egyre több magyar milliárdos lát fantáziát a borászatban, illetve kíván segítséget nyújtani a meglehetősen tőkeigényesen működő magyar borászatoknak. Megtérülés csak hosszútávon remélhető.” A borászat tehát úgy tűnik, „lassan a magyar milliárdosok játszóháza lesz”.

Ha valaki ezek után leemel egy üveg bort a boltban a polcról, és elgondolkodik, hogy miért kerül annyiba, amennyibe, akkor a fentieket gyorsan futassa le magában. És gondolja át azt is, hogy ha egy olyan üveget emel le, aminek az ára mindössze 300-400 forint, akkor az kevés eséllyel látott szőlőt. Ha pedig egy öt- vagy tízezer forintos palackot választ, akkor az mindezek miatt kerül annyiba. Mert mindenre van magyarázat.