A XIX. századi atléták kokalevelekkel, kokainnal és alkohollal erősítették magukat, Thomas Hicks pedig úgy nyerte meg 1904-ben az olimpiai maratoni versenyt, hogy gondos edzője nyers tojást, sztrichnint és rendszeres időközönként brandyt adott neki.

"A dopping mindig hozzátartozott az olimpiához, de a teljesítményfokozó szereket nem tekintették mindig problémának, idővel váltak csupán azzá" – mondta a Reutersnek Martin Polley, a Southamptoni Egyetem olimpiatörténésze. Szakértők szerint ami régen szélsőséges cselekedetekre ösztönzött egyeseket, valószínűleg hasonló ahhoz, ami doppingolásra készteti a mai sportolókat.

 

Végül is a mindenáron nyerni akarás erős kell legyen ahhoz, hogy miatta nyers állati herét fogyasszon valaki, bár mint Polley rámutatott, az ókorban ezt a férfiasság megnyilvánulásának is tekinthették. A különbség az, hogy a drogok biztosabbak és kifinomultabbak.

A csalás megítélésében is változás történt. Az 1896-ban Athénban elkezdett modern olimpiák első napjain versenyzők úgy érezték, hogy teljesen szabadon fogyaszthatnak gyógyszereket, stimulánsokat és "pezsdítőszereket" – mondta Vanessa Heggie, a Cambridge-i Egyetem sportorvoslás-történésze.

A sztrichnininjekciót, a kokaintinktúrát és a kis adagokban fogyasztott alkoholt mind használták a normális orvosi gyakorlatban fájdalmak és kimerültség kezelésére, mesélte egy interjúban Vanessa Heggie. Általános volt a vélemény, hogy a sportolók ugyanúgy szedhetnek betegség ellen gyógyszereket, mint bárki.

"A sportolók alapvetően mindazokat a gyógyszereket és szereket fogyasztották, amelyeket a hétköznapi emberek, beleértve a sztrichnint, az amfetaminokat és a kokaint – mondta. – Abban az időben ugyanis normális, csak az átlagnál egy kicsivel jobb emberekként tekintettek rájuk."

Ahogy a sportolókról alkotott kép változni kezdett, úgy módosult a vélemény arról, hogy milyen gyógyszereket, táplálékkiegészítőket és stimulálószereket szabad használniuk.

"Hogy mit tekintünk kábítószernek, az az idők folyamán változik – mondta Vanessa Heggie. – Néha gyógyszert, máskor élelmiszert, és van, hogy olyan dolgokat, amelyeket még tiltottabb szereknek tekintünk, mint amilyenek a szórakozásból szedett drogok."

"Vannak anyagok, amelyek mindhárom kategóriába beleillenek" – tette hozzá. – "Az alkoholt például a viktoriánus korban gyógyszernek tartották, ugyanakkor egyfajta élelmiszer is, és teljesen egyértelműen pihenési drog."

Martin Polley szerint a drogok sportbeli szerepének megítélésében bekövetkezett változást az váltotta ki, hogy sokan aggódni kezdtek a drogok sportolók egészségére gyakorolt hatása miatt.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) doppinggal kapcsolatos álláspontjában a fordulópont 1960-ban, a római olimpián következett be, ahol Knud Enemark Jensen dán biciklista, állítólag amfetaminfogyasztás miatt, meghalt. Attól kezdve a dopping elleni harc egyre erőteljesebb lett. Gyakran úgy tekintenek rá, mint versenyfutásra az előírások kijátszóival, akik egy lépéssel mindig előrébb járnak.

Mihelyt a stimulánsok és szteroidok elleni küzdelem eredményeket kezdett hozni, a potenciális csalók az 1970-es és 1980-as években átváltottak a vérdoppingra. A NOB 1986-ban betiltotta a vérdoppingot, de az EPO nevű hormon kimutatására alkalmas megbízható tesztre várni kellett egészen 2000-ig, a sydney-i olimpiai játékokig.

Jelenleg több száz szer szerepel a nemzetközi doppingellenes szervezet, a WADA tilalmi listáján. A londoni olimpia doppingvizsgálati laboratóriumában működő folyadékkromatográfok és tömegspektrométerek naponta 400 mintát tudnak elemezni, és 240 tiltott szert képesek kimutatni.

Az olimpiatörténészek ennek ellenére biztosak abban, hogy a doppingolók mindig az ellenőrök előtt fognak járni. "Nem hiszem, hogy valaha is megnyerhetjük ezt a versenyt" – fogalmazott Vanessa Heggie.