Olaszország valójában a XIX. század utolsó harmadában egyesült, a történelem folyamán több nép is megfordult a területükön. Az első szőlő Kr.e. VIII. században került Calabriaba, Campaniaba és Szicíliába. A szőlőművelés múltja háromezer évre tekint vissza az országban, nem csoda, ha még ma is mintegy ezer autochton szőlőfajta lelhető fel.

Ezek a fajták nagyon változatosak, csak az eredeti zónájukban találkozunk velük. Például Szicília egyik fő szőlőfajtája Vittoriában a Frappato, amely tényleg csak azon a részen terjedt el.

 

Olaszország területe közel 350 ezer négyzetkilométer, domborzata, klímája változatos, ezen okokból sem lehet egységes szőlőtermesztésről, művelésmódról vagy borkészítésről beszélni. Minden dombon más mikroklíma van, változik az időjárás, a szőlőfajták, amik odafigyelést igényelnek, kizárt az uniformizálás. Az egyes vidékeken más hagyományok terjedtek el, amit több generációs tapasztalatokra építettek a szőlősgazdák.

Az olasz borkészítés jelentős pozitív változáson ment keresztül az utóbbi években. Huszonöt évvel ezelőtt még a nagy szövetkezeti pincék nem rendelkeztek megfelelő berendezésekkel, a lényeg az volt, hogy minél több és minél olcsóbb bort állítsanak elő. Napjainkra megváltozott ez a felfogás. Persze már régen is voltak elit pincészetek, akik minőséget termeltek, de kevés olyan híres volt, mint például a franciáknál. Ma azonban van mitől félni az észak nyugati szomszédnak, hiszen állandó harcot vív a két ország a bortermelés toplistájának élén, és itt már a minőségről is szó van.

Olaszország egy hosszú szárú csizma, legalábbis körvonalaiban, de szőlőtermesztés szempontjából fontosabb a domborzata, illetve a határai. Gyakorlatilag csak domboldalba telepítettek szőlőt a rómaiak, ez mostanra sem változott, kivéve a Pó-síkságot és egyes déli területeket. Egyébként nem is találunk nagyon sík részeket Olaszországban.

Gondoljunk csak bele, az északról lenyúló Alpok, amely meghatározza a tájat Szlovéniától - Liguriáig. Az országon végighúzódó Appenninek, a délebbi részeken a vulkánok (Vezúv, Etna) mind-mind hozzájárulnak a változatossághoz. Süd-Tirolban járva elámultunk, amikor 1000m tengerszint-feletti magasságban is szőlőt láttunk, és ez az Etnán sem volt ritka.

Nagyon fontos még megemlíteni a tenger természeti hatását. Igen-igen szeretünk benne fürdeni, a partján kipihenni a fáradalmakat, kacskaringós szívószálból inni a hűsítő italt és élvezni a gasztronómiai élményeket. A tenger a szőlő esetében pedig a vegetációs időt hosszabbítja meg, így a szüret akár október végéig is eltolódhat.

Szintén nem lehet egy talajtípust meghatározni egész Olaszországban, és nem is érdemes általánosítani. Van tengeri eredetű, vulkanikus és egy kevés helyen folyami hordalékos talaj is.

Az olasz borok szabályozási rendszeréről röviden annyit, hogy 1963-ban született meg az első DO (Denominazione di Origine), ami eredetvédelemre vonatkozott. Ezt követte a ’80-as években a DOCG (Denominazione di Origine Controllata Garantita), ami egy magasabb foka volt ennek a rendszernek. Ma DOC és DOCG létezik, azonban vigyázzunk nem biztos, hogy jobb a magasabb árú, DOCG bor. A délebbi részeken pénzügyi okokból nem is szeretnének magasabb minősítést kiharcolni, mert azoknak a boroknak a forgalomba-hozatala jóval magasabb anyagi vonzattal járna.

Azt ne felejtsük el, hogy Olaszországban a legtöbb bort ételek mellé, a gasztronómiának készítik. Számukra a bor és az étkezések összefonódnak és egy fogalommá váltak. Gondoljuk csak végig, Itáliában járva egy ebéd vagy egy közös vacsora elképzelhető egy pohár bor nélkül? Bizony nem.

Legyen szó az idősebb generációról, vagy a fiatalokról, minden esetben hozzá tartozik a helyi bor a helyi ételekhez. Fantasztikus milyen íz-kombinációk születtek az idő során. A borfogyasztás hagyománnyá és kultúrává vált, mindennapi szokás, ami nálunk egyelőre elképzelhetetlen.

A Borfesztivál remek alkalom lesz átélni az olasz feelinget. Előtte járjuk végig közösen a borvidékeket, hogy ráhangolódjunk és már csak élvezni kelljen a borokat, ételeket! Cikkünket folytatjuk Észak-nyugat Olaszországgal!