Rövid időn belül másodszor járok erre, és megint meggyőződöm róla, milyen kellemes ez a vidék. Tájrészlet a Duna és az Ipoly ölelésében, szőlőheggyel, kis falvakkal, s ami csak akkor látszik, ha közelebb hajolunk: rejtett kincsekkel. Amilyen ez a 86-os számot viselő kis vendégház is Bélán. A település neve egyébként ismerősen csenghet azoknak, akik nyomon követik a világ bortörténéseit. Itt van ugyanis az ötcsillagos kastélyszállóként működő Chateau Béla, amely (kiváló rizlingjeivel együtt) a fehérboros szakma egyik legnagyobbjának, Egon Müllernek a nevéhez kötődik. A gyönyörűen felújított kastély éppoly emblematikus épülete a régiónak, mint a Duna túlsó oldalán az esztergomi bazilika és a Prímás Pince. 

 

Bár a Bott család innen közel ötven kilométerre, Révkomáromban lakik, és a pincéjük is ott van, nem volt kérdés számukra, hogy ebben a szőlőjük szomszédságában fekvő kis faluban szeretnének házat, ami egyrészt nekik maguknak is szállásul szolgál, ha a szőlőben van dolguk, másrészt ahol a borvidékre érkező vendégeket is fogadni tudják. Ennek jegyében megvettek és felújítottak egy vályogból épült öreg parasztházat, ahol tavaly őszre készült el a négy vendégszoba és a kóstolóhelyiség, aztán a tetőtérben a család lakhelye. Tíz vendég kényelmesen elfér a szobákban, a kóstolókat, borvacsorákat pedig legfeljebb tizenhat főre tervezik. A kert még alakulóban van, ahhoz, hogy egy parasztház udvara élhető legyen, kell pár év, mire a zöld és a sok virág beborítja. De már növekszik a hársfa, a vadszőlő, az orgona, a levendula, a medence mellett a borostyán, a rózsák, és nőnek a gyümölcsfák is. Most készült el a ház mellett a kemence sparherttel, bográcsozó és grillező hellyel, itt fog sülni a házi kenyér, itt fő majd a lekvár, a kukorica. És néhány év múlva itt épül majd meg az új borospince is – szőlő, bor és vendégház, minden egy helyen.

 

„A legjobb élőhelyek a pici falvak – mondja Bott Frigyes –, csak meg kell tölteni őket tartalommal. A termőhelyünk az adottságait tekintve a legszerencsésebbek közé tartozik Európában, de ahhoz, hogy látványban is ott legyünk, ahol a neves borvidékek, egységes arculatra lenne szükség. Az itteni, hagyományos építészet a tájjal együtt ugyanolyan varázslatos hangulatú tud lenni, mint a kőépületek Toszkánában vagy a favázas házak Elzászban. Csakhogy ezt helyreállítani óriási munka, energia és költség. Pedig ezt hívják terroirnak: nemcsak a föld, az éghajlat, hanem az egész környezet beletartozik.”

 

Akik Muzslára jönnek, egy hosszú hétvégét biztosan el tudnak itt tölteni, s nemcsak Bott Frigyesék borait kóstolgatva, hiszen a közelben van még további két-három pince, amit érdemes felkeresni, ráadásul a bélai kastély is megér egy külön programot. Sőt, ha tovább, Kürtre és Kisújfaluba is elmennek, összesen hat-hét pincénél tudnak kóstolni a vendégek. A Duna és az Ipoly közelsége miatt a természet is nagyon vonzó, Bélától tíz kilométerre Komárom felé, Karvánál például egy gyönyörű, tíz-tizenöt kilométer hosszú Duna-parti sétányt alakítottak ki, ahol lehet sétálni, biciklizni, folyamatosak a rendezvények, és aki akar, egy homokos partszakasznál még fürödhet is a Dunában. A közeli garamkövesdi vulkanikus teraszokról pedig látszólag karnyújtásnyira van tájat uraló esztergomi bazilika. 

 

 

A borokhoz méltó gasztronómiai kínálat megszületésében Bott Frigyesék legnagyobb segítsége Jászai Tibor, aki a Prímás Pince képviseletében segíti a bélai vendégházat. „Tibor lett a borvidékünk exkluzív séfje – mondja Frigyes –, ahhoz, hogy be tudjuk mutatni, mire képes ez a táj, olyan tehetséges, megszállott emberekre van szükség, amilyen Tibi is.” 

 

Folyamatos közös gondolkodás eredménye a borvacsorák ételkínálata, csupa olyan alapanyagból, amit a környék ad. Frigyes barátjának, Góra Róbertnek szalkai farmján folyik a tökmagolajnak való tök termelése és olajütéshez való előkészítése, ott nevelkednek a ridegtartású mangalicák, a galloway marhák, bivalyok és pulykák. A mangalicából többek között készül lesütött hús, zsír, házi felvágottak, sonka, hasaalja szalonna (ami Frigyes szerint jégbe hűtve az egyik legjobb előétel), a marhából szalámi. A szárnyasok Muzsláról és Lelédről érkeznek (de tervben vannak a kis tavakon nevelkedő kacsák is), a tojás Béláról, a halak a Dunából és az Ipolyból, a vadak és a gyümölcsök a Börzsönyből, az erdei gombák a Pilisből, a tejtermékek a pilismaróti Rétki Gábortól. A zöldségek a bélai ház kertjében nőnek, a baracklekvárt pedig a hegyen álló öreg fák terméséből főzik. Sőt, Frigyes egy kis gyümölcsöst is telepített hagyományos fajtákból, és a bélai kertben termő zöldségek nagy része is régi magyar fajta. Mert hiába jó a termőhely, véli a házigazda, túlnemesített fajtákkal nem lehet visszaadni a terroirt. 

 

 „Az energiánk nyolcvanöt százalékát a szőlőtermesztésre és a borkészítésre fordítjuk, a maradék pedig arra megy, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akik szintén átérzik, milyen értékek vannak ezen a vidéken, és ők is hozzá tudják tenni a maguk részét. Sokan hitüket vesztették, és ez a legnehezebb: újra értelmet adni a munkának. Arra lenne szükség, hogy ha csak saját maguknak is, de az emberek készítsenek helyben bort, gyümölcsecetet, lekvárt, mézet, szalámit, bármit, mert ez boldogságot ad. Kincs minden egyes íz, amit a termőhelyünktől kapunk. Ha ezt meg tudjuk élni, boldogok vagyunk.”

 

 

Bott Frigyesék ma tíz hektáron gazdálkodnak Muzslán. Ebéd után együtt megyünk fel a szőlőhegyre, a birtok szívét jelentő tölgyfához (amely ma már a Bott-borok szimbóluma) és a körülötte kialakított teraszra. „Számomra úgy teljes a program, ha egy pohár saját pezsgővel itt kezdjük a kóstolást – mondja Frigyes –, hogy ez legyen az első benyomás a borvidékről, a szőlőről. Egy építész barátommal megbeszéltük, hogy tervez egy szép kis táblát Bott-terasz felirattal, amit már a főútra kiteszünk, és aztán végig kitáblázzuk az útvonalat, hogy bárki idetaláljon, aki szívesen feljön a hegyre, akár csak azért, hogy megcsodálja a tájat.”

 

Frigyes szerint ez a tíz hektár arra is példa, hogy egy család meg tud élni ekkora szőlőterületből, bár ez már a fölső határ, amivel még elbírnak. Az elmúlt három év pedig arról szólt, hogy a világfajták mellé visszatelepítették a filoxéravész előtti helyi fajtákat: a furmintot, a hárslevelűt, a juhfarkot és a kadarkát – ezek együttesen most már a birtok felét alkotják, ami azt mutatja, hogy a borász bízik bennük. A kadarkának idén lesz az első igazi termése, s mert régen is ez volt itt a legbecsesebb fajta, a legkomolyabb helyre, a tölgyfa köré telepítették. Ahogy Frigyes fogalmaz: a múlt kötelez, e nélkül nem lehet jövőt építeni, nagy kihívás, hogy nyolcvan-száz év után most ismét megszületik a muzslai kadarka. 

 

Amikor a Pannon Bormustráról kérdezem, Frigyes elmondja, nem szokott borversenyeken indulni, de mert felvették a Pannon Bormíves Céh tagjai közé, ez arra kötelezte, hogy két mintát beadjon a mustrára. Az eredményt pedig ismerjük: a 2010-es kékfrankost és a 2009-es juhfarkot egyaránt a legjobbak közé választotta a zsűri. 

 

A 2010-es kékfrankos sikere számomra különös jelentőséggel bír. Abban az évben találkoztam először Bott Frigyessel, az akkori esős, hűvös nyár utáni kicsit szomorú szüreti időszakban. Az évjáratról beszélgettünk, ő pedig azt mondta: „Akkor tudjuk megbecsülni a 2009-es évjáratot, és remélhetőleg a 2011-est és a 2012-est, ha megéltük a 2010-es nagypénteket is. Különben nap mint nap azon őrlődünk, hogy esik, megint csak esik. Pedig mindennek oka van. Hiszem, hogy a természet majd kárpótol, ha elég hitünk van hozzá, hogy kivárjuk.” S valóban, akkor született meg az a kékfrankos, amit a Pannon Bormustra nemzetközi zsűrije másfél év elteltével – elsősorban az eleganciát és a gyümölcsösséget kiemelve – csúcsbornak ítélt.